Leánylopás, nemzőtárs, pacalvetés – ilyen volt a házasság a régi paraszti világban
Ugyan manapság már senki sem szólja meg az embert, ha egyházi vagy polgári szertartás és ezeket igazoló dokumentum nélkül éli le az életét a szerelmével, a házasság intézménye nem ment ki a divatból. Hogy ez az igény nosztalgia, meggyőződés vagy a praktikum miatt maradt fent, azt most nem tárgyaljuk, azt viszont annál inkább, mik azok az olykor furcsa, olykor megdöbbentő, de mindenképpen tanulságos képződményei a régi paraszti társadalomnak, melyek a házasság előtti és alatti időszak különféle problémáit igyekezték orvosolni.
Lakva ismerszik meg az ember
Ma már senki se lepődik meg azon, ha egy szerelmes pár először összeköltözik, és csak bizonyos idejű együttélés után mondja ki egymásnak a boldogító igent.
Azt gondolnánk, hogy ez régen elképzelhetetlen lett volna. Pedig a magyar paraszti világban is létezett ilyen, úgy hívták, próbaházasság. A Magyar Néprajzi Lexikonban ezt írják róla:
Ez a jóváhagyott tesztüzemmód néha csak pár hónapig, de akadt, ahol egy egész évig is eltartott. Ha menet közben összejött a gyerek, az nem számított szégyennek, hiszen a menyasszony termékenységét bizonyította. Ha viszont végül nem így történt és a párocska szét is ment, a lányra rendszerint ráfogták, hogy meddő, így aztán gyakorlatilag lenullázták a további házasodási esélyeit.
A bukovinai székelyeknél és Kalotaszegen hasonló célt szolgált a leányszöktetés, leánylopás, nőrablás, bár ez általában inkább azért következett be, hogy a lány szülei erre az enyhének nem mondható nyomásra beleegyezzenek a frigybe.
Egy tisztességes leányrablásban a vőlegény barátai is segédkeztek, már csak azért is, mert sokszor megneszelte a lányos család a tervet, és pálinka meg foszlós kalács helyett vasvillával várta a társaságot. Ha végül a rablás sikeresnek bizonyult, a fiatalok addig éltek a vőlegény szüleinek házában, amíg komámasszonyék beletörődtek a helyzetbe - utána persze megtartották az esküvőt is. Viszont állítólag ezek a lányszöktetések sokszor csak azt a célt szolgálták, hogy a költséges lakodalom megtartását elkerülhesse a fiatal pár.
Az esküvő előtti közös háztartás kipróbálását egyébként ma sem érdemes kihagyni, még a legbombabiztosabbnak ítélt szerelem esetében sem. Az összecsiszolódás, a munkamegosztás kialakítása, a személyes terek és idők mindenfajta esküdözés előtti tisztázásával sok pénzt és bosszúságot takaríthat meg magának a pár.
Oh, baby, baby, it’s a wild world...
Sokan vannak egyébként, akik ezen időszak - mármint a próbaházasság, vagy mai szóval élve az együttélés - alatt annyira bejönnek a gyakorlatba, hogy egy idő után felesleges, macerás és költséges mulatságnak gondolják a hivatalos papírozást, meg a lagzit. A vadházasság kifejezést ma már csak viccesnek szánt véleménynyilvánításra használják, régen azonban volt, akinek kizárólag ez az út volt járható, ha együtt akart élni valakivel. Ismét idézem a Magyar Néprajzi Lexikont:
Az alföldi tanyavilágban például a vadházasságnak sokszor az volt az oka, hogy nem volt lehetőség elmenni a városokban székelő hatóságokhoz, hiszen az, hogy egyszerre mindketten ilyen hosszú időre elhagyják a tanyát, az állandó munka miatt gyakorlatilag kivitelezhetetlen volt. Így egyfajta fordított elopement esküvő jött létre, ahol a lakodalmat megtartották, a hivatalos esketésre meg sokszor csak a negyedik, ötödik gyerek születése után került sor. A paraszti társadalom – amennyiben a házasság erkölcsi normáit a felek betartották - ezeket a kapcsolatokat is teljes jogú házasságnak ismerte el, ez alapján tagozta be a párokat a különböző közösségi feladatokba és eseményekbe. Csak a hivatkozó terminológiában tettek különbséget a törvényes és nem törvényesített párok között.
A népnyelvben ennek az állapotnak egyébként igen sokféle megjelölése volt: bagóhiten élés, ebhiten élés, összeállás. A szertartás hiányára célzó megjelölések: disznóvályúnál való esküvő, összekötötték a madzagot, balkézről esküdtek, holdvilágnál esküdtek, fűzfa alatt esküdtek. Bár utóbbi kettő mai szemmel nézve egészen Disney-hercegnős, romantikus megoldás, a 19. század előtti világ érzelemmentes, alapvetően gazdasági vagy vallási alapon elrendezett engodám frigyei között sokszor ez volt az egyetlen lehetőség egy valódi szerelemi házasságra.
(Be)etetés
Egy férj megfogására vagy megtartására számtalan ősi női bölcsességet találunk a magyar nyelvben is. Ilyen például a klasszikus „Egy férfi szívéhez a hasán keresztül vezet az út”, amihez az én apai nagyapám még hozzátette a férjemnek annak idején, hogy „A fiatalasszony főztjét mindig dícsérni kell.” Így párba állítva valóban hasznos tanácsnak tűnnek, hiszen nagymamám fantasztikus szakácstudománya valószínűleg sosem szökkent volna szárba, ha annak idején nagyapám türelmesen körbe nem rágja a félig főtt túrógombócokat, amikkel az új asszony kedveskedni akart neki.
„A bikát etetni kell” mondás már kevésbé egyértelmű, hiszen a férjre, mint bikára való utalás egyaránt irányulhat egy feleség házastársi és élelmezési kötelezettségeire. „A megszákolt halat nem kell etetni” viszont azt sugallja, hogy a kezdeti beetetési időszak után kevésbé kell e két téren teljesítenie az asszonynak.
Nem tudom, vajon a vőlegények milyen feleségmegtartási-bölcsességet szoktak kapni, mindenesetre szomorú, hogy anyáink szerint a férfiakat kizárólag ezzel a két eszközzel lehet távol tartani a házasságtöréstől.
Amit viszont a szájhagyomány és ezáltal a néprajz is ismer, az az ételnek és a paráznaságnak egy egészen meghökkentő párosítása: a pacalvetés.
A 18. században ugyanis voltak olyan települések, ahol
Ennek a büntetési módnak a továbbfejlesztett változata a „kipacalozás”, amikor is marhapacalt terítettek a bűnösre és seprűvel kihajtották a faluból.
Egy másik, református területeken elterjedt egyházi eredetű büntetés, az eklézsiakövetés ennél talán egy fokkal kellemesebb, szó szerint és átvitt értelemben is kevésbé gyomorforgató volt: a bűnöst a templomban istentisztelet alkalmával különálló fekete székre ültették, vagy a szószék mellé állították és fekete terítővel leborították, majd a pap a szószékről bűnbánatra hívta fel. Ekkor hangosan meg kellett vallania bűnét és bűnbocsánatért esedeznie.
A megszégyenítés különböző formái után általában lezáródott az eljárás, már csak azért is, mert a törvényesen megkötött házasságot állandónak, felbonthatatlannak tartották.
Azonban volt egy érdekes élethelyzet, amikor a nő a férjén kívül mással is hálhatott: ha a törvényes házasságba nem született gyermek, a problémát orvosolandó, a férj nemzőtársat hívhatott a feleségéhez.
„A nemzőtárs csak idegen lehet, vér- vagy műrokont (koma) nemzőtársnak nem hívnak. A férj esetleg a „szívességért” pálinkával fizet. A gyermeket a férj törvényes leszármazottjának tekintették."
Na! téged is egy pohár pálinkáért csináltak! – szólt régen a mondás, de érdekes, hogy a férjet helyettesítő nemzőtársról nem csak a magyar, hanem a német, litván, görög joghagyományok is tudnak, sőt, állítólag a Hawaii- szigeteken is bevett szokás volt így biztosítani a család tagjainak gyarapodását. (A mai spermabankok tehát gyakorlatilag diszkrét nemzőtárs-kereső intézmények. Mindenesetre utóbbiak használatára senki se kötelezheti a másikat, sőt, férj se kell hozzájuk.)
Nem feltétlenül könnyebb, csak más
Ma már nem kell attól félnünk, hogy egy szürke novemberi napon bekopogtat hozzánk a régen gyalogsátánnak is nevezett házasságközvetítő, és kenetteljesen tudtunkra adja: a szüleink megegyeztek a szomszéd srác szüleivel, hogy farsangkor összeadnak minket. (Aztán még meg is kell kínálnunk egy kis alkohollal meg sütivel, mint valami Szomszédok-beli Janka nénit)
Attól se kell félnünk, hogy házasságtörés esetén szalmakoszorúval a fejünkön vernek végig minket a falun, hogy utána már csak lápi boszorkányként tudjunk tevékenykedni (amíg amiatt is ránk nem szállnak).
Ma már bármiféle hivatalos okirat nélkül leélhetjük az életünket a szeretett személlyel, vállalhatunk gyereket, aztán dönthetünk úgy, hogy mégse maradunk velük egy fedél alatt, aztán akár vissza is költözhetünk. Hozzámehetünk és elválhatunk ugyanahhoz az emberhez többször is.
Szabadság van.
(Vagy ahogy az én családomban szoktuk mondani: Esküvő van, mindent szabad, hurrá!)
Meddig várjon, keressen az ember, míg biztosan megtalálja az igazit? Hány párterapeutát, mediátort kell együtt, és hány pszichológust vagy érzelmi naplót külön-külön is elkoptatnunk addig, amíg végül megoldódik egy probléma, és együtt, erősebben mehetünk tovább az úton? Vagy hol van az a lélektani határ, amikortól már nem érdemes egy házasságért küzdeni?
Sajnos ezekre a kérdésekre kizárólag mi magunk tudunk válaszolni. Nem dönthet helyettünk sem a férjünk, sem a szüleink, sem az állam, sem az egyház, sem a barátnők.
Pokoli nehéz nap mint nap felvállalni a saját döntéseinket, és elszámolni azok következményeivel.
De ettől vagyunk, ettől leszünk többek egy egész életében mások irányítása alatt nyomorgó 19. századi kamaszlánynál: hogy felelős felnőttként kezeljük saját boldogulásunkat és boldogságunkat.