Egy lányos apa vallomása: „Férjhez megy a lányom!”
Hogy is állunk jelenleg, lássuk a stációkat: a legkisebb egyelőre pocakban hallgatja a Vivaldit, a következő szemérmesen áttekeri a Netflix tinisorozatban a csókolózós jeleneteket, a nővére épp első nagyszerelmét falja, a legidősebbet pedig viszik. Az a helyzet, hogy férjhez megy a lányom és ezt örömteli sóhajjal mondom. Elégedett vagyok a választottal, az egzisztenciális körülményeivel, az értékrendjével és a korával. Én még 23 évesen nősültem (először), ez ma már talán korainak mondható, így ő még párat ráhúzott, ahogy azt a trend diktálja. Igazából megtörténhetett volna korábban is, egy szavam sem lett volna.
De hogy jutottunk el idáig, hogy lettem én örömapa a szó klasszikus és átvitt értelmében is? Igazán nem szeretném fényezni magam, de ez mindenképp nekem köszönhető. Bárki más, aki magáénak akarja tudni ezt az érdemet, az félrebeszél, annak megbomlott az elméje, be van drogozva. Ki más lenne egy leánygyermek férfi idolja, ha nem az apja? Ugye?
Ha azonban (és itt most tessék majd olvasás közben engem behelyettesíteni) a gyermek édesapja egy jóravaló, dolgos, becsületes, gondoskodó, humoros és rendkívül jóképű férfi, akkor erre támad ízlése és ilyet szeretne majd magának is. Nyilván pont ilyet nem talál, mert na… ilyenből egy van, de majdnem ilyet.
Az én apám például egy barom volt (lett) és egészen nagy megkönnyebbülés, hogy sosem akartam férjhez menni. Nyilván még ott volt kézenfekvő változat, miszerint akkor legyek én egy barom, mert a minta szerint kell egy ilyen otthonra, de mire erre rájöttem, már késő volt.
De jaj mi apák, sajnos mi vagyunk gyermekeink előre bekódolt legnagyobb traumái, csinálni kell marhaságokat, hozni kell rossz döntéseket, vagy csak nehéz döntéseket, ami sújtja a gyermeki lelket. Nyilván ennek is meg kellett felelnem, válnom kellett, kompenzálnom is kellett. Az elvált apák szokták azzal nyugtatni magukat, hogy „így legalább minőségi időt tudunk együtt tölteni”, ami néha önámítás, néha igaz. De ez legyen talán egy másik írás témája.
Egy szó, mint száz, úgy érzem, megfeleltem minden társadalmi, szociális és korelvárásnak.
Nem, nem arra gondolok, hogy a szomszéd Petike milyen aranyos kisfiú, jó lesz majd férjnek. Arra gondolok, hogy az első hetek-hónapok olyan jelentőséggel bírnak a leendő kapcsolatok és kötődések kialakulásában, hogy ha ott nincs jelen a férfienergia megfelelő módon, akkor az kihat a későbbi kapcsolatokra is. Tessék utánaolvasni, nem beszélek zöldségeket! Ha gondoskodsz apaként a gyerekről, ha érezteted, hogy biztonságban van a kezedben, ha megnevetteted, játszol vele és szereted őt, akkor ez nagyon-nagyon mélyen elraktározódik, és egész életében ott lesz vele.
Aztán ez így megy a következő 12-14 évben. Mintát és gondoskodást adsz.
amíg kamasz korára meg nem telik. Na onnantól már letojja, hogy kiről mit gondolsz, eleve ne szólj bele, ő azt jobban tudja. Te meg állsz bambán és a partvonalról integetsz, összeteszed a kezed és motyogsz magadban „ugye megvannak még a kosárkáid?”.
Ha jól csináltad, akkor nagyjából tudni fogja, ki az értékes és ki az értéktelen fiú. Próbálkozni fog, elkalandozik, hiszen ez a dolga, de a nap végén mégiscsak a kosárkához leginkább hasonlatosat fogja választani. Ott már kárálhatsz, az pont semmire sem lesz jó. Ó apák, akik baseball ütővel várják az udvarlót! Ó apák, akik szigorú, erős kézfogással, szúrós szemmel üdvözlik a bemutatott ifjú urat!
Féltek ugye? De sajnos elkéstetek, pont annyival, ahány éves a lányotok.
Sosem féltem? Dehogynem! Hiszen én sem vagyok egy makulátlan figura, sőt, ritka komolytalan jószág vagyok, ilyet aztán tényleg nem akarnék a lányomnak. De szerencsére elég időm volt megmutatni, hogy bizony apában is lakik egy rossz bácsi és egy jó bácsi és apa sem szereti túlságosan a benne lakó rossz bácsit. Azt apa is kineveti, vagy bosszankodik rajta. Ezt is tudnia kell a lánygyereknek. „Látod kislányom milyen hülyeséget csináltam? Apa túlhajszolta magát a munkában és aztán otthon veszekedett anyával. Most megyek, viszek anyának virágot és bocsánatot kérek tőle.” Szóval a munkamániás apa rossz bácsi de a bűnbánó meg jó.
Ez csak egy példa volt, sosem hajszoltam túl magam, pláne munkával. Így aztán baseball ütő és szúrós tekintet nélkül tudok az udvarlók elé állni, mosolyogva, büszkén. Magamra. Na jó, egy kicsit a lányomra is.
