INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Dr. Neszmélyi Emil: „Nem is szabad ilyen veszélyes helyekre menni, én majd elmegyek, és elmondom milyen volt”

Aki a halálzónában szeret járkálni, azt körüllengi a halál, hiszen oda az ember túlélni megy, mert meghalni könnyű. A civil életben öröklési joggal foglalkozik, ami szintén a haláról szól.

Megosztom
Link másolása

Dr. Neszmélyi Emil már két alkalommal állt a Mount Everest csúcsán, de a többi földrész legmagasabb pontjait is meghódította, sokszor a halál közelében járva. Az érdekelt, hogy miért kísérti a halált, és mint öröklési jogász, hogyhogy szintén a halál közelében ténykedik. Persze aztán kiderült, hogy mindezt ő teljesen másképp látja.

- Sokan ismerik már a nevedet, de mondjuk el, hogy civilben ügyvéd, egyébként „expedíciós teljesítménysportoló” vagy. Jól mondom?

- Igen, ez a kategória. Szeretnek engem „lehegymászózni” sokan. Hegymászással is foglalkozom, főleg ha az Everest kerül szóba, de a sarkkörök is foglalkozhatnak, és a távleküzdéses kihívások is. Ez inkább egyfajta teljesítménysport, mint hegymászás, különösen úgy, hogy én az asztmám miatt 7200 méternél bizony felveszem azt a palackot.

- Volt egy olyan terved is, hogy a két sarkkör is legyen meg. Ez hogy áll most?

- A két sarkkör várat magára. Itt vannak egyrészt szervezési kihívások, másrészt pedig az Északi sarkra annyira könnyen a jégtábla széléről nem könnyű eljutni, lévén oda elsősorban orosz gépek tudnak landolni, és ezt a Spitzbergákról kéne felszállással megtenni. Az orosz gépek a jelenlegi hadi helyzet okán nem landolhatnak a Spitzbergákon, így onnan nem tudnak felszállni. Úgyhogy ez ilyen szempontból még bizonytalan.

- Hogyha választanom kéne, hogy mit ne csináljak az életben, akkor az biztos, hogy a könyvelő vagy ügyvéd vonal lenne. Nekem az túl fekete-fehér, tőlem nagyon távol áll. Vagy a nagyon monoton tevékenységek, mint például a maratonfutás, vagy a nagyon magas hegycsúcsok megmászása, amihez nekem rögtön bekapcsol a „monoton riadó”. Amikor egy kilométert meg kell tenni 8000 fölött, akkor ahhoz kell egy monotontűrő lelkiállapot, nem?

- A monotonitás tűrésére kell alkalmasság, meg a fájdalomtűrés az alapvetően egy kötelező alkalmasság.

- Mi fáj?

- Mindened. Alapvetően az oxigénhiány miatt és a hatalmas terhek miatt. Ott minden sokkal nehezebbnek érződik.

Már az alaptáborból kilépni fölfele is fáj, így nagyon fontos, hogy megfelelő célokat találjunk.

Én például, hogyha csak önmagamért kellett volna legelőször a tibeti oldalon 2010-ben kilépnem az alaptáborból fölfelé, önmagamért meg se tettem volna. Sokkal fontosabb célok vezéreltek.

- Mint például?

- Az, hogy az északi oldalról (a technikásabb, nehezebb oldalról, ahol nagyobbak a távolságok, ahol a halálzónában sziklákat kell mászni, sokkal hidegebb, nincs helikopteres mentés), nem jutott fel még magyar. És nekem az volt a kifejezett célom, hogy ott legyen a magyar zászló, és ebben a műfajban jegyezzenek minket. Reméltem, hogy ezzel beindítok egy olyan sorozatot, hogy igen, a nehezebb oldalról, ahol nagyobb eséllyel kell visszafordulni, beindulnak a magyarok, és még többen feljutnak. A legnagyobb sajnálatomra sajnos a nehezebb oldalt, a veszélyei és a kockázatai miatt azóta a honfitársaim közül senki nem választotta.

- Miért leng téged körül a halál, mint fogalom? Ezen gondolkozom pár napja, és elmondom most, hogy mire gondolok. Egyrészt nyilván, aki a halálzónában szeret járkálni, azt körüllengi a halál, hiszen oda az ember túlélni megy, mert meghalni könnyű. A civil életben öröklési joggal foglalkozol elsősorban, ami szintén a haláról szól. Megnéztem a Facebook oldaladat, ahol az az idézet van a fejlécben, hogy „kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni”, ami megint nettó a halállal foglalkozik. Nem tudom, hogy ez a kérdéskör előkerült-e valaha is veled kapcsolatban, de engem most leginkább ez érdekel.

- Ez egy érdekes dolog, mert nyilván a halál és az elmúlás az egy olyan dolog, ami mindenkit érint. Nem közhely, pedig közhelyesnek hangzik: egy biztos az életben, hogy egyszer csak el fogunk távozni. Az, hogy a halálzónán keresztül vezetett az út két alkalommal is, ez a kihívás része. Én már előtte is eléggé régóta öröklési joggal foglalkoztam. 
De most kiemeltél olyan dolgokat, ami jelen van az életben, de nem tölti ki a 24 órámat. Mégis miért csináljuk mi ezt? A kihívások megszólítanak bennünket, és engedünk a csábításnak, és teljesítjük, és

ez egyfelé mutat, hogy ezen a bolygón kapunk néhány évtizedet. Ennyivel tudunk gazdálkodni, és a végelszámolásnál csak az élmények fognak számítani.

Itt be is jön az öröklési jog, merthogy hátrahagyunk mindent, ami a földi javainknak a kézzel fogható értékkel bíró, akár beárazható része. Én nagyon sokszor beszélgetek a hivatásomnál fogva olyanokkal, akik tudják, hogy nincs sok hátra. Ezt segítünk rendezni, hogy ne pereket hagyjon hátra, hanem úgy osszon el mindent, hogy az igazságos legyen, és ezt ne is tudják megtámadni. Amikor ilyen emberekkel beszélgetek (és többnyire utánanéznek, hogy milyen ügyvéddel hozta őket össze a sors), akkor jönnek a kérdések, hogy én miért és hogyan, és bárcsak ő is megtette volna. És nagyon bánják azokat a dolgokat, amilyen élményeket kihagytak az életben és azzal kell leélni az életüket, hogy „mi lett volna, ha”. 
Nekem jó úgy élnem, hogy nálunk nincs „mi lett volna, ha nem úgy éljük le az életünket”, tehát olyan nagyon nagy hiányérzetünk nincs. Nekem vannak még terveim, de ha végül egyik sem teljesülne, és nem tudnék elmenni további expedíciókra, akkor is rendben vagyok. A többi csak hab a tortán.

- Valóban véletlenek egybeesés, hogy a halállal foglalkozol a szabadidődben is, meg a munkaidődben is?

- Igen, mert alapvetően nem a halállal foglalkozom. Az öröklés azt jelenti, hogy valaki megörökli azt a vagyont, és ő él tovább. Tehát inkább a továbbéléssel foglalkozom. Az öröklésben új tulajdonosok keletkeznek, miután valami befejeződik. Az Everest is a túlélésről szól, és nem a halálról. Ott van valami, ami jelen van, de nem arra figyelünk. Amikor mondjuk futsz a hegyen lefelé nagy sebességgel és már a gravitáció átveszi valamelyest az irányítást, majd el kell futni két fa között, akkor

nem arra figyelek, hogy Úristen, csak neki ne fussak a jobboldali fának, vagy a baloldali fának, vagy le kell lassítanom úgy, hogy időt vesztek, hanem mögéjük nézek öt méterrel, és az a célom.

Persze a halál jelen van, ez soha nem zavart, és én mindig inkább azt láttam, hogy mi az életet képviseljük. Talán ezért nem is tűnt fel nekem az, amit most nagyszerűen összefoglaltál és összegyűjtöttél. Az én munkásságomat lehet így is elemezni.

- A munkásságod nagy részét azt teszi ki, hogy élményekről számolsz be, és ahhoz ezeket meg kellett tapasztalni.

- Igen, és könnyű velem azonosulni, mert ezek az előadások is könnyebben fogyaszthatók úgy, hogy én egy profi módon felkészült, de nem ebből élő hivatásos sportoló vagyok, ennek megfelelően egy vagyok közülük. Én is egy irodában dolgozom, meg bíróságon előfordulok, illetve ügyeimet intézem, de mellette fel tudok készülni. Az előadások alatt nagyon sokszor látom, hogy együtt van velem légszomjuk is, hogy fejfájást is éreznek, és amikor valamilyen fagyási sérülés beindul, akkor együtt fáznak velem, és ezeket együtt megélni, ez egy plusz az előadásban azoknak, akik könnyen azonosulnak. De könnyebb úgy azonosulni, hogyha ténylegesen egy közülünk az, aki ezt a történetet elmeséli minden szépítés nélkül úgy, ahogy ő ott nyomorult módon ezt átélte. Közben persze vicces is, és természetesen vannak helyzetkomikumok az előadásban, mert ha azt nézzük, ez egy történetmesélés, nyolc éve telt házakkal lépek fel különböző Everest-tel kapcsolatos témákban.

- Mennyire foglalkoztat a téged ért kritika?

- Teljesítmények jellemzik a létezésemet, a civil életben ügyvédként, sportdiplomataként, jó ideje most már tréner és coaching vonalon is, és emellett pedig a teljesítménysport. Persze megjelennek a kritikusok, és elkezdik megpróbálni semmibe venni ezt, másokat meggyőzni arról, hogy semmi értéke annak, amit elértem. Előfordultak az életemben magukat sokkal többre tartó egyszerű bloggerek, akik majd megmondják, hogy miért nem úgy van. Például véleményezték az előadásomat úgy, hogy soha egyiket sem látták, majd ezt le is írta, úgyhogy tízezrek nevettek rajta. De nyilván nem reagáltam, hanem tettem tovább a dolgomat. Ártani akart, de nem tudott, mert egyensúlyban vagyok és követem azt a nagyon fontos irányelvet, hogy

soha nem fogadok el kritikát, ami nem olyantól jön, akitől tanácsot is kérnék.

Nekem azokkal kell foglalkoznom, akikre valamilyen pozitív hatás gyakorol mindaz, amit én teszek.
Nagyon sok sportoló ügyfelünk van és ott látom, hogy egy igazságtalan kritika küzdéssel összefüggő sportágakban még a férfiakat is úgy padlóra küldi, hogy ezek a nagy, izmos férfiak konkrétan hetekig nem képesek edzeni, mert lelkük van, tehát ez is egy érzékeny dolog. Én alkatilag és szándékosan is olyan vagyok, hogy nem foglalkozom fölösleges dolgokkal. Annyira rövid az az idő, amit mi kaptunk az életre, nincs idő rá.

- Ahogy halad az idő, egyre kevesebb embertől szeretünk tanácsot kérni.

- Szűkül a kör, mert ahhoz, hogy valakitől tanácsot tudjak elfogadni, először is nagyon fontos, hogy az, amiben ő tanácsot ad, abban ő jó legyen. Tapasztalt legyen. Túl legyen azokon a dolgokon, amiben esetleg bizonytalan vagyok. Vagy tartson ott, mint én, és adjon egy új szempontot. Egyébként a mi korosztályunkban a szüleink mondták el sokszor, hogy „hidd el nekem, mert én vagyok az idősebb” és az ellenkezőjét megtanultuk a következő nap az iskolában. Akkor rájött az ember, hogy nincs összefüggés. Meg kell tudni találni azokat a releváns pontokat, hogy kitől fogadjunk el tanácsot.

- Téged motivált bármikor is a negatív kritika? Mert én azt gondolom, hogy ha valaki az első hegycsúcsát megmássza és kritika éri, akkor az baromira fáj, de amikor már a hatodik után éri kritika, akkor lehet, hogy mosolyog, hogy ember, akkor csináld utánam.

- Ja, nem, már eléggé korán megmásztam az Everestet a technikásabb oldaláról, ezért nem igazán érdekelt olyantól kritika, aki soha nem járt ötezer pár száz méter fölött. Engem az érdekelt, akik jártak ott palackkal, palack nélkül, és hogy hogy csináljuk másképp. Érdekes módon, akik a halálzónát megjárták én nem ismerek olyat, aki minősítene másokat. Valahogy nincs bennünk az igény. Akik ott megfordultunk és túléltük, lett egy sorsközösségünk, nem kritizálunk senkit.

- Nem volt benned olyan, hogy ha én elsőként mászom meg magyarként északról az Everestet, akkor engem már nem is érhet kritika?

- Nem. Persze mindenkit lehet kritizálni. Amikor én másztam palackosként, amivel gyakorlatilag bármely palackost megelőztem, akkor jöttek, hogy hogy merészeltem. Én meg nem értem a kérdést,

megnéztem, és az Everest ugyanott van, mint eddig. Nem másztuk el, nem lett kisebb. Tessék menni megcsinálni, és onnantól, hogy ő megcsinálja, azzal fog foglalkozni, hogy hol vannak a saját határai, és ezt hogy fogja a saját életére beilleszteni.

Ő egy túlélő lett, ráadásul egy sikerrel koronázott expedíció túlélője, és onnantól nagyon sokan érzik azt, amit én is éreztem a 16-os mászásom napján, hogy az a második születésnapon, mert komoly életveszélyt kellett legyőzni. Erről beszélek is az előadásaimon, és hogy félreértés ne essék, ez nem úgy van interpretálva, hogy a hős magyar ügyvéd diadalmenetben felment az Everestre, és diadalmenetben lejött. Nem! Az a masszív túlélés, és hogy hányféle hibát követtem el, és ehhez hogy kellett alkalmazkodni. Ez az alkalmazkodásról, a túlélésről szól, és a nyomorultról, hogy hát azért milyen hülyeségeket össze tudott hozni, mert az alacsony oxigénszint mellett nagyon könnyű rossz döntést hozni.

- Ha már az előadásaid… néztem jó pár dokumentumfilmet hegymászókról, sziklamászókról például, akik kötél nélkül másznak. Azt látom, hogy közülük nagyon sokan szinte rejtve és titokban csinálják, amit csinálnak, teljes mértékig kizárva a sajtót, a közvéleményt, mindent. Egyszerűen nem érdekli őket. Van egy belső világuk, amiben csak a saját kihívásaik és teljesítményeik vannak. Egy-egy barát megy maximum egy kamerával, hogy valami nyoma legyen annak, hogy ők megcsinálták azt, amit kitűztek célul. Aztán vannak azok a karakterek, mint például te is, akik meg szívesen áll a pódiumra, beszélnek a közönség előtt erről.

- Olyan helyekre jutok el, hogy bőven van rengeteg ember, aki nagyon szívesen lenne ott, hogyha garantálják neki a túlélést. Dehát azt senki nem garantálja. Mindig mondom, hogy nem is szabad ilyen veszélyes helyekre menni, én majd elmegyek, és elmondom milyen volt és úgy mondom el, hogy ott leszel velem.

- Nem egészen erre gondoltam. A te működésedben az, hogy téged csodáljanak azért, amilyen teljesítményeket véghez vittél, az mennyire a személyiséged része?

- Semennyire, nem igénylem. Nekem egy küldetésem van, hogy ezeket a fantasztikus dolgokat, amik velem megtörténtek, ezeket elvigyem azoknak, akik ez iránt érdeklődnek, és mondja el nekik valaki, hogy milyen ott. Ennek vannak az emberek életére gyakorolt pozitív hatásai. Negatív hatás még maximum annyi, hogy szembenézett valaki a gyengeségével, hogy mindenféle kifogásokat keresett, és hogyha ez a nyomorult ügyvéd megcsinálta, neki mi a kifogása? Mert hogy én palackból kevesebbet kapok, mint egy egészséges, nyilván jobban állok, mint egy palack nélküli egészséges.

- De te az északi oldalról kezdted, ahova még nem jutott fel magyar előtte.

- Igen, hogy a magyar zászlót felvigyem, és a magyarokat jegyezzék ebben a műfajban. Az én személyes motivációm, amit te említettél az volt, hogy megtapasztaljam a magaslati döntéshozatalt, hogy az milyen piszok nehéz. Tehát ez olyan volt körülbelül, mint amikor életemben először átúsztam a Balatont, hogy legyen asztmás rohamom, hogy tudjam, milyen az. Kisgyerek koromban diagnosztizáltak és indulás előtt pár hónappal derült ki, hogy én asztmás vagyok még mindig. Tehát nekem sokkal fontosabb az, hogy ennek az egésznek, mind az ügyvédi tevékenységemmel, mind az előadásokkal, mind a teljes tevékenységemmel hasznos tudok lenni mások számára.
 Tehát nekem, ha ez úgy lenne, hogy magamutogatás szinten, az nem én vagyok. Abban a pillanatban nem csinálnék semmit.

Miután az Everestet az ember túléli, kell egy feldolgozási időszak. Hazaértem június 1-én, és októberig nem tudtam egy jó előadást összehozni.

Az előadásokból négy teljes verziót dobtam el. Mert túlságosan én voltam a közepén. Ott voltam a középpontban. Ez nem érdekel. Én egy narrátor és egy elszenvedő alany vagyok.

- Na, de látod, az első draft, ami kijött belőled, az te rólad szólt, és úgy kellett megnyirbálni.

- Nem, nem, teljesen elvetni. Teljesen, mert nem tetszett. Én az vagyok, aki hogyha tart egy előadást, nem fognak emlékezni a nevére, csak hogy mit mondott, és ekkor érkeztünk meg. Engem csak ez érdekel. Ha valaki az életben nem fogja tudni felidézni a nevemet azt követően, hogy meghallgatta az előadást, én boldog leszek, ha csak egy picit elgondolkozott azon, hogy mi is az ő Everest-je.

Van olyan, hogy van egy vágy, de bele kéne állni, és ezen csak elgondolkozott, én már hasznos voltam. És hogy ezek után fogalma nincs arról, hogy mi volt a neve annak az előadónak, vagy akár az előadásnak, egyáltalán nem érdekel.
 Abban a pillanatban, hogy ez nem lesz meg, én egy eredményes ügyvéd vagyok, én bármikor visszatérhetek ügyvédkedni. De valahogy mindig hívnak. És ameddig hívnak, addig én menni fogok, mert hogy lehetek én olyan önző, hogy az ebben rejlő lehetőségektől én elzárom az embereket.

- Ha a 17 éves fiad előáll, hogy ő akar lenni a legfiatalabb Everest meghódító Magyarországról, mit szólnál ehhez?

- Van egy ismerősöm, aki a következővel fordult hozzám: Figyelj, valami olyasmit akarok, hogy nagyon sok ejtőernyős ugrást teljesítek, mert az kell ahhoz, hogy ezt a „mókus-ruházatban” siklást végezhessem. Szerintem életveszélyes, beszélj már le róla. Hát mondtam neki, jót kértél meg. 
Most visszatérve a kérdésedre,

ha a fiamnak ez a valódi célja, egyet kérek csak tőle: készüljön föl rá. Nekem semmilyen jogalapom nincsen azt mondani, hogy ne menjen.

Készüljön föl rá, mert hogyha én nekem jogom van ahhoz, hogy úgy éljem le az életemet, hogy nincs benne, „mi lett volna”, akkor a fiamnak is joga van ehhez. De készüljön föl, mert visszavárjuk.

- Egyszer sem hangozna el a szádból az, hogy „nem javaslom”?

- Hát biztos, de nem a hegyek kapcsán, hiszen ott megvan az a tudásbázis, hogy ő fel tudjon rá készülni. Ha felkészült, menjen. Én az a típusú szülő voltam, aki küldtem be a gyereket a homokozóba, mert mondták, hogy minél több mindennel találkozik már ifjú korábban, annál erősebb lesz az immunrendszere. Más meg a homokozó környékére sem engedi, de ez az ő meggyőződése, mindenki ezt eldöntheti. Én nem mondom, hogy ő rosszul teszi, ha a gyereket nem engedi a homokozóba. Én úgy éreztem, hogy jól teszem. Kicsit evett is a homokból, ő dolga, nem ízlett neki.
Van bennem az ifjabb generáció felé egy alapvető tisztelet, hogy bizonyos határokkal merek csak megszólalni. Egyébként ki a fene vagyok én, hogy beledumáljak? Hogy veszem én a bátorságot? Gondolatokat meg lehet osztani, de nem megmondani. 
Van egy általánosabb kérdés, hogy amikor valami nagy tervről beszélsz, sokan mondják, hogy „ne csináld”. Próbálnak visszahúzni sokféle motivációból. Aztán ha meg megcsináltad, akkor „hogy csináltad?”

- Nyilván egy apa nem mondja a fiának, hogy „gyere, felviszlek az Everest-re”, mert az azt jelenti, hogy az egyébként 40 kg-os hátizsákból lesz 140 kg a lelki terhek miatt. De a gyerek mondhatja azt, hogy figyelj apu, nem vinnél fel az Everest-re?

- Tényleg, nagyon szívesen, akkor itt vannak a mérőszámok, amit hozni kell állóképességből, pulzusszámból, itt az edzésterv, csinálom veled végig.

- Az meg neki lesz egy nagy teher, mert „apám meg tudta csinálni”.

- Mert felkészült rá. Fizikailag és mentálisan is.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Majdnem 100 évig mindenki rosszul tudta, mit jelent Schrödinger macskája, és azóta sem oldódott meg a probléma
Sokan azt hiszik, Schrödinger macskája a kvantumelmélet bizonyítéka, pedig az valójában egy tudományos kritika volt. A friss kísérletekkel a tudomány még mélyebbre ásta magát a Schrödinger által jelzett logikai csapdában.
Sassy - sassy.hu
2026. május 29.


Megosztom
Link másolása

Azt hiszed, Schrödinger macskája valami misztikus, szuperokos dolog egy cicáról, ami egyszerre lehet élő és halott?

Felejtsd el. Az igazság sokkal kiábrándítóbb és végtelenül menőbb:

a híres macska a tudomány történetének legnagyobb trollkodása volt.

És a poén ma jobban ül, mint valaha, miközben a fizikusok már tényleg „macskaállapotokat” hoznak létre szilíciumchipeken, ahogy arról a Nature Physics is beszámolt egy 2025 elején publikált cikkben, ezzel még kellemetlenebb helyzetbe hozva a modern tudományt.

Mert miközben a laborban már kvantumzombikat gyártunk, a lényegi kérdésre még mindig nincs semmilyen válasz.

Most jön a csavar, amitől az egész sztori értelmet nyer.

Erwin Schrödinger 1935-ben azért találta ki ezt az egészet, mert abszurdnak tartotta a kollégái elméletét – miszerint egy részecske a megfigyelésig több állapotban is létezhet egyszerre.

A gondolatkísérlet arra az abszurditásra reflektál, hogy a macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot.

Ezért a kérdést egészen eredeti módon próbálta megvilágítani.

Azt mondta, oké, srácok, ha ez igaz a szubatomi világban, akkor egy dobozba zárt macska is lehet egyszerre élő és halott egy radioaktív atom szeszélye miatt.

 

Schrödinger, hogy a kvantumelmélet egyik abszurditását szemléltesse, egy képzeletbeli macskát egy zárt dobozba helyezett, amelybe kívülről nem lehetett belelátni. A dobozban a macska mellett van egy szerkezet, melyet a macska nem tud befolyásolni. A szerkezet tartalmaz egy darab radioaktív anyagot, melyben egy óra alatt egy atom vagy lebomlik, vagy ugyanekkora valószínűséggel nem bomlik le. A radioaktív bomlást észleli egy Geiger–Müller-számláló, ami egy relén keresztül elenged egy kalapácsot és az összetör egy hidrogén-cianidos üveget, megölve ezzel a macskát. Ha egy órán át magára hagyjuk a dobozt, azt mondhatjuk, hogy a macska él, ha időközben nem volt atombomlás.

Hogy eldöntsük, a macska él-e vagy meghalt, ki kell nyitni a dobozt.

Ám a kérdés azonban az, hogy milyen állapotban van a macska a doboz kinyitása előtt?

A kvantumelmélet szerint a macska hullámfüggvénye egy élő és egy halott macska hullámfüggvényét egyszerre tartalmazza.

Schrödinger számára az az elképzelés, hogy a macska egyszerre élő és holt is, abszurd elképzelés volt, amit nem tudott elfogadni.

Ezzel akarta megmutatni, hogy a kvantumelmélet logikája a való világban látványosan összeomlik.

És itt jön a lényeg: a provokációja annyira betalált, hogy a fizika azóta is ezzel a problémával küzd. Ezt hívják „mérési problémának”, és arról a pofonegyszerű kérdésről szól, hogy pontosan hol és hogyan dől el, hogy a kvantumvilág elmosódott valószínűségeiből mikor lesz a mi valóságunk kőbe vésett ténye? Hol van a határ?

A legújabb kísérletek, amikben már nemcsak egy atomot, hanem annál jóval nagyobb rendszereket hoznak szuperpozícióba, csak még égetőbbé teszik a kérdést.

Létrehozzuk a paradoxont a laborban, de a magyarázatot ugyanúgy nem találjuk, mint Schrödinger idejében.

Szóval, amíg a neten mémként pörög a dobozban kuksoló, félig élő cica, addig a tudomány pont azt a falat bámulja, amit Schrödinger közel száz éve felépített. A kísérlet valódi üzenete nem a kvantumvilág varázslata, hanem egy megalázó emlékeztető: fogalmunk sincs, hogyan működik a valóság átmenete a mikroszkopikusból a makroszkopikusba. A helyzet az, hogy a világegyetem még mindig sokkal rejtélyesebb, mint amit a legokosabb egyenleteinkkel magyarázni tudnánk.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Vannak még jó emberek”: 3,2 millió forintot talált egy férfi Túrkevén, hiánytalanul visszaadta a nyugdíjasnak
A becsületes megtaláló kutyasétáltatás közben talált egy táskát, benne a hatalmas összeggel. A pénz egy idős úré volt, aki nyaralót szeretett volna vásárolni a településen.

Megosztom
Link másolása

Olyan, mint a mesében, de ez a történet a valóság: Túrkevén Vasas Lajos a reggeli körét rótta a kutyájával, amikor figyelmes lett egy táskára. A sztori másik főhőse egy Lajos bácsi nevű nyugdíjas, aki nem a lottón nyerte a pénzt, hanem a nyugdíjából spórolta össze, hogy vegyen egy kis nyaralót. A terv az volt, hogy Túrkevén telepszik le, mert egy rádióműsorban hallotta, hogy milyen szuper hely, meg ott a gyógyvíz is.

„El lehet képzelni, milyen sokáig tartott, amíg a kis nyugdíjamból összespóroltam ezt a pénzt.”

A hétvégét már a városban töltötte, ingatlanokat nézegetett, a teljes vételárat pedig végig magánál hordta a táskájában, mert hát hol máshol lenne a legnagyobb biztonságban, ugye. Aztán a hazaúton jött a hideg zuhany: a táska sehol. A pánikot és a beletörődést tökéletesen foglalta össze:

„Sejthetik, mit éreztem, levert a víz, magamban pedig már lemondtam a pénzről.”

Nagyjából ekkor lépett a képbe Vasas Lajos és a kutyája. Amikor meglátták a táskát, még nem sejtették, hogy egy kisebb vagyont rejteget. „Eszünkbe sem jutott volna, hogy ennyi pénz van benne, kinyitottuk, hátha találunk valamilyen nyomot, ami a tulajdonosra utal” – mesélte.

Őszintén bevallja, hogy benne is felmerült egy pillanatra a kísértés, de aztán gyorsan elhessegették a gondolatot. Mivel a táskában nem volt semmi konkrétum, felhívták a 112-t, ahol a hivatalos utat, vagyis a jegyzőt javasolták. Csakhogy vasárnap volt, a hivatalok pedig alszanak. Így jött a 21. századi megoldás: egy Facebook-poszt. A felhívás több áttételen keresztül végül eljutott a kétségbeesett Lajos bácsihoz, aki azonnal visszafordult Túrkevére. Egy gyors azonosítás után hiánytalanul visszakapta az elveszettnek hitt milliókat. Az öröme akkora volt, hogy 50 ezer forintot nyomott a becsületes megtaláló kezébe, aki először nem is akarta elfogadni. Végül beadta a derekát, de a pénz sorsa igazán szívmelengető fordulatot vett.

„Mivel a feleségem tanárnő – elviszi az egész osztályt ebből a pénzből moziba.”

Lajos bácsit pedig a történtek csak megerősítették abban, hogy Túrkeve a legjobb hely a világon, és továbbra is ott keres magának nyaralót.

Tavaly nyáron például Rácz Jenő sztárséfnek sikerült a kocsija tetején felejtenie a táskáját, benne a pénztárcájával és közel egymillió forinttal. A tárca természetesen lerepült útközben, de szerencséjére egy becsületes megtaláló pár bukkant rá, és a benne lévő névjegykártya segítségével visszajuttatták neki.

A séf akkor a közösségi oldalán lelkendezett, hogy „vannak még jó emberek, sőt angyalok is!”

 


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A 16 éves lány már nem érhette meg a ballagását, de a szíve ott dobogott a tömegben egy másik fiúban
A 16 éves Emily Matejovitz már nem érhette meg saját ballagását, halála előtt azonban olyan döntést hozott, amely több ember életét is megváltoztatta. A tinédzser felajánlotta szerveit átültetésre, az iskolai búcsúünnepségen pedig megjelent az a fiú is, aki Emily szívét kapta meg.

Megosztom
Link másolása

Az iskolai ünnepségek általában a kényelmetlen egyenruháról, a szülők büszke könnyeiről és a jövőbe vetett reményről szólnak.

A michigani Reeths-Puffer középiskolában viszont ennél sokkal többről volt szó: egy lányról, aki már nem lehetett ott, és három emberről, akik azért utaztak több száz kilométert, hogy tisztelegjenek előtte.

A 16 éves Emily Matejovitz ugyanis már nem érhette meg a ballagását, de a döntése, hogy szervdonor lesz, három másik embernek adott új életet. Ők pedig úgy gondolták, a legkevesebb, amit tehetnek, hogy ott vannak az ünnepségen.

Emily tavaly decemberben, mentális egészségügyi problémákkal küzdve hunyt el, de pár hónappal korábban, a személyi igazolványa igénylésekor már jelezte, hogy halála esetén felajánlja a szerveit.

A lány édesanyja, Rebecca a People újságírójának, Toria Sheffieldnek arról beszélt, hogy lánya mindig is másokon akart segíteni, és ez a gesztus a legmélyebb gyászban is ad némi vigaszt.

„Hálás vagyok, hogy Emily szervei csodálatos emberekhez kerültek, és hogy a felajánlása beteljesítette azt, amit végső soron tenni akart: másoknak segíteni.”

A kedden tartott diplomaosztón ott volt a 16 éves Landon Coleman, aki Emily szívét kapta meg. A fiú számára ez a találkozás legalább annyira fontos volt, mint a gyászoló családnak.

„Sokat jelent, hogy találkozhatok azokkal az emberekkel, akik felnevelték és szerették azt a személyt, aki második esélyt adott nekem az életre”

– mondta, majd arról beszélt, most már olyan dolgokra készülhet, amik korábban elképzelhetetlennek tűntek.

„Alig várom, hogy megszerezzem a jogosítványomat, leérettségizzek és egyetemre menjek. Ezek olyan lehetőségek, amelyeket azért kaptam, mert valaki úgy döntött, hogy donor lesz.”

A legmeghatóbb pillanat talán az volt, amikor a 4 éves Ripley Ferrell, aki Emily egyik veséjét kapta, odaszaladt az anyához. Ripley édesanyja, Audra szerint ez volt az egyik legjobb napjuk a transzplantáció óta.

„Hihetetlen volt nézni, ahogy Ripley nevet és a legnagyobb öleléssel nyúl Rebecca felé”

– mesélte.

Audra szerint a szervdonáció nemcsak életet ad, hanem lehetőséget is: „a lehetőség a felnőtté válásra, az emlékek gyűjtésére és mindazon dolgok megtapasztalására, amelyek egy életet alkotnak.”

A Ferrell családot annyira megérintette Emily története, hogy létrehozták az Emily Matejovitz Alapítványt, amely ösztöndíjakat ad és a mentális egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést segíti. A harmadik recipiens, egy 54 éves férfi, aki a lány máját és másik veséjét kapta, szintén ott volt az ünnepségen.

A ballagás mint a családi büszkeség és a dráma színtere a sztárvilágban is állandó téma. A közelmúltban például Jennifer Lopez és Ben Affleck jelentek meg együtt Affleck lányának diplomaosztóján, de a róluk készült képeken a köztük lévő feszültség szinte tapintható volt, miközben Heidi Klum és volt férje, Seal együtt sírtak a büszkeségtől fiuk ünnepségén.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Pokorny Lia a színpadon megható felajánlást tett Kálloy Molnár Péter családjának
Pokorny Lia 500 ezer forintot ajánlott fel a csodálatos színész családjának. Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást.

Megosztom
Link másolása

A taps után egy pillanatra mindenki elcsendesedett a 6SZÍN színpadán. Pokorny Lia kapta az első Kálloy Molnár Péter-díjat, majd a mikrofonhoz lépett, és a frissen kapott félmillió forintos pénzjutalmat egy az egyben felajánlotta néhai barátja és kollégája családjának. A gesztus nemcsak a közönséget, de a díjat átadó özvegyet, Lestár Ágnest is meglepte.

Kedden este tartották a Kálloy Alapítvány első díjátadóját, amivel

azokra a polihisztor művészekre emlékeznek, akik Kálloyhoz hasonlóan több műfajban is maradandót alkottak.

Az elismerést Pokorny Lia és Lutter Imre kapta, de a reflektorfény egyértelműen a színésznő váratlan bejelentésére irányult. Ahogy arról a Blikk is beszámolt, Pokorny egy pillanatig sem hezitált a döntésen.

„Maga a díj az enyém, és Pétert így hazaviszem magammal, de a pénzdíj egyértelműen a családé, ez nem volt kérdés a számomra” – mondta a színpadon.

A színésznő egyúttal a halált és a gyászt tabuként kezelő kulturális közegről is beszélt. „Egészen elképesztő, hogy a kultúránkban mennyire nem foglalkozunk azzal, hogy mindannyian elmegyünk. Erre készülni kell.”

Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást, de végül meghatottan elfogadta. A pénz a legjobb helyre kerül, egyenesen a Kálloy Alapítványhoz, amelynek pontosan az a célja, hogy a művész hatalmas, de jórészt befejezetlen hagyatékát gondozza.

„A Kálloy Alapítványban jó helye lesz ennek az összegnek, mert célul tűztük ki, hogy mindazt megőrizzük, fenntartsuk és továbbgondoljuk, amit Péter itt hagyott”

– erősítette meg az özvegy, utalva a rengeteg filmtervre, kiadásra váró verseskötetre és zenére.

A díj maga is szimbolikus: egy létrát ábrázol, amit egy Péterről mintázott figura tart. „Az az üzenete, hogy a felfelé haladó alak a csillagos égig jusson” – magyarázta Lestár Ágnes.

A díj megalapítását idén májusban jelentették be, azzal a céllal, hogy a Kálloy-hagyatékot gondozó alapítvány forrásokat teremtsen a befejezetlen művekhez.


Megosztom
Link másolása