Pásztor Anna: „Bármikor közelebb engedtem magamhoz egy ismeretlen nőt, annak rossz vége lett”
Pásztor Anna az idén 20. születésnapját ünneplő, Fonogram-díjas Anna and the Barbies frontembere, a hazai zenei élet egyik karizmatikus szereplője. Széles közönséghez elérő, folyamatosan megújuló, sokszínű, érzékeny művész. Zenésztársaival együtt kitartó munkával, kreativitással és alázattal vált a hazai művészet egyik meghatározó alakjává.
- Egy négytagú fiúbanda élén állsz nőként. Szereted ezt a felállást?
- Nem igazán szeretek nőkkel dolgozni, nagyon rossz tapasztalataim vannak női munkatársakkal. Sokáig egyetlen nőben mertem megbízni, a saját édesanyámban. Bármikor máskor közelebb engedtem magamhoz egy ismeretlen nőt, előbb-utóbb rossz vége lett, és nem értem, hogy miért. Mindenesetre épp elég ilyen helyzettel találkoztam ahhoz, hogy ne akarjak nőkkel szorosan együttműködni.
- Tisztelnek a zenekar tagjai? Mégiscsak a rock’n’roll világáról beszélünk.
Ami pedig a rock’n’roll világát illeti, olyan ez, mint a művészvilág: nem az számít, hogy mi a nemed, a legfontosabb kérdés, hogy elég jó legyél. Aki jó, azt tisztelik a társai, aki nem elég jó, az kiesik. Az én zenekarom sem azt nézi, hogy nő vagyok, hanem azt, hogy itt van egy ember előttünk, de vajon elég jól szerepel a színpadon? Töri a jeget előttünk, bármi is legyen? Tud kapcsolódni a közönséghez? Jól énekel? Ha ezek mennek, akkor nem fog elengedni a zenekar. Itt tényleg nem nézik, hogy nő vagyok, vagy férfi. Jó példa erre, amikor terhes voltam, akkor is én kaptam a legrosszabb helyet a koncertbuszban. Itt senki sem játssza meg magát, nyafogásnak pedig semmi keresnivalója a buszon, sem a színpadon, sem a próbateremben. Ez egy egyszerű, letisztult világ.
- Mindig is otthonosan érezted magad a férfiak világában?
- Mindig. Az öcsémmel igazi szövetség van köztünk. Három évvel fiatalabb, de amióta megszületett, ő a legjobb barátom, ő a legfőbb szövetségesem. De a zenekar többi tagjával is jól kijövök, értem a humorukat, jókat bulizok velük, minden adott ahhoz, hogy jó viszonyban álljunk egymással.
- A nőkkel már sosem szeretnél barátságot kötni?
- Az elmúlt időszakban kezdtem el nyitni a nők felé is, mára egyre több nőben kezdek megbízni. Most például itt vagyunk a Ciklus fesztiválon, ahol Pirner Almával és Budai Lottival beszélgettem a színpadon a nőiességről, női sorsokról és női önérvényesítésről. Bár sosem leszek igazi nőcis nő, a többi női rock’n’roll előadóval együtt nekem is feladatom, hogy ott legyek a női körökben.
pedig valójában nincs abban semmi rossz, ha egy nő merészebb, ha nem olyan visszafogott. Vagyis közeledek a nőkhöz, és tudom, hogy erre szükség van, mert egy új női magatartást látnak, amivel, ha mások is tudnak azonosulni, akkor nem fogják egyedül érezni magukat.
- Hogyan lehetsz ennyire magabiztos?
- Mindig saját magunkkal kell kezdeni. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a stabil belső énkép nélkül nem tudunk fejlődni. Ahhoz, hogy felépítsünk egy megingathatatlan nőt vagy férfit, előbb meg kell teremteni a teljes belső stabiltást, amit én úgy képzelek el, mint egy ólomgolyót, amely megmozdíthatatlan. Nem mozdul, akár hideget kap, akár meleget. Na jó, néha egy kicsit meginoghat néha ez a belső stabilitás, elvégre emberek vagyunk és nem gépek. De nagyon fontos, hogy rövid időn belül visszaálljon a saját helyére. Ez kell ahhoz, hogy békében legyünk önmagunkkal, és ha ezt elérjük, ha sikerül megszilárdítani az önképünket, akkor hirtelen az egész világ egy jobb hely lesz. Túl sok oldalról kapunk pofonokat, néha engem is felborítanak ezek a pofonok, de megtanultam gyorsan elengedni és felülkerekedni rajta. Kérek minden nőt, hogy találja meg a belső stabilitását, mert utána minden megváltozik, minden jobb lesz.
