A néniség nem kor kérdése: egy pszichológus elárulja a stratégiát, hogyan gyere ki ebből a szerepből
Nem az évek tesznek „nénivé”, hanem az, ha átengedjük magunkat a rólunk szóló korhiedelmeknek – és hagyjuk hogy hassanak ránk, hogy ezek öltöztessenek, beszéltessenek és döntsenek helyettünk.
A jelenség, amit sok nő a harmincas évei közepétől „láthatatlanná válásként” él meg, nem egy elkerülhetetlen biológiai sorscsapás,
A folyamat lényegét Becca Levy, a Yale pszichológusa egy 2009-es, a Currents in Directions in Psychological Science című szaklapban publikált tanulmányában „stereotype embodiment” (sztereotípia-megtestesülés) elméletnek nevezte.
„A közkeletű narratíva az öregedésről mint az elkerülhetetlen mentális és fizikai hanyatlás időszakáról téves” – állítja Levy.
Mindez egybevág az Egészségügyi Világszervezet és az Egyesült Nemzetek Szervezetének megállapításával, miszerint az ageizmus, vagyis az életkor alapú megkülönböztetés globális probléma. „Nem engedhetjük meg, hogy az életkor alapú sztereotípiák, előítéletek és diszkrimináció korlátozzák az emberek lehetőségeit az egészség, a jóllét és a méltóság biztosításában” – figyelmeztetett a WHO.
Az egyik legfontosabb a nők aránytalanul nagy, gyakran láthatatlan gondoskodási terhe, ami „időszegénységhez” vezet, háttérbe szorítva az önmagukra fordított energiát. Ehhez társul a munkahelyi és kulturális nyomás, amely a külső megjelenéshez köti az értéket, különösen az ötven feletti korosztályban.
Ilyen például a hétnapos „korhiedelem-napló” vezetése, amelyben feljegyezzük az életkorral kapcsolatos pozitív és negatív üzeneteket, majd tudatosan átkeretezzük őket.
„Kutatásainkból tudjuk, hogy gyakran anélkül tartunk fenn korhiedelmeket, hogy tudatában lennénk, és ezek tudattalanul is működhetnek” – nyilatkozta Becca Levy a The Washington Postnak. A másik hatékony módszer egy öt pozitív, idősebb női szerepmodellből álló „portfólió” összeállítása, amely bizonyítottan ellensúlyozza a negatív mintákat.
A belső munka eredményeit a megjelenés képes felerősíteni, de nem álcaként, hanem az önazonosság hordozójaként.
A formátlan, „eltakaró” ruharétegek helyett a strukturált, szabásvonalat adó alapdarabok, a derékvonal finom jelölése és a modern szabású blézerek energiát és magabiztosságot sugároznak.
A részletek, mint egy karbantartott, letisztult formájú cipő vagy egy karakteres kiegészítő, „írásjelként” működnek.
Mindez azonban csak akkor működik, ha elengedünk néhány régi hiedelmet: a kényszert, hogy „fiatalabbnak kell látszani”, a téves egyenlőségjelet a kényelem és a slamposság között, és legfőképpen azt a szokást, hogy önmagunkat tesszük az utolsó helyre. Ahogy Batsheva Hay divattervező fogalmazott a láthatatlanság átértelmezéséről:
„Az elfeledettség vagy láthatatlanság egyik velejárója, hogy azt tehetsz, amit csak akarsz… ami tulajdonképpen elég szórakozató.”
