„Belefáradtam, hogy folyton újba kezdjek, meg bonyolítsam az életem" – Tényleg lehetetlen normális párt találni?
„Örökké, hallod ezt? Hát persze. Hol élnek ezek? Engem egy három hónapos babával tettek ki a télen, pedig ősszel még az is „örökké” volt. A barátnőmtől meg épp most lép le az „Örökkéje”.
Tíz perccel később már a lépcsőházi postaládámnál futok össze alig harmincas, fiatalember szomszédommal, akinek dögös kis élettársával egy-két hónapja még együtt vittem ki a szemetet. A lány azóta eltűnt, a srác most csörög a kulccsal és rám nevet: „Na, ma se kaptam szerelmes levelet. De tudod mit? Jobb is az. Egyszerűen már belefáradtam, hogy folyton újba kezdjek, meg bonyolítsam az életem. Bonyolítja az magát anélkül is.”
És ez csak a mai nap. Miközben jöttem fel a lifttel, eszembe jutott apám, aki kb. tizenkét éves koromban, egy közös korcsolyázás alkalmával az „igaziról” feltett kérdésemre a következő válasszal törte darabokra Jókai Móron szocializálódott, zsenge tini lelkemet:
„Igazi? Először is NINCS, szivikém. Olyan „kábé igazi”, na, az lehet, de az meg a lottó ötös. Vagyis oltári nagy mázli kell hozzá.”
Ahogy most, harminc évvel később körülnézek, nem tudok nem igazat adni neki. Fáj kimondani, de a normális vagy annak tűnő párkapcsolatok száma – szigorúan csak az én, nem reprezentatív megfigyelésem szerint – kábé egy az ötvenhez a magányosokhoz, épp válókhoz vagy elváltakhoz, félrelépőkhöz, kettős életet élőkhöz, fáradtan újrakezdőkhöz, a múltjuk csapdájában vergődőkhöz, az agyonsérült próbálkozókhoz és a végképp feladni készülőkhöz viszonyítva.
Ez már önmagában is szomorú. De ami engem az egészben igazán zavar, az a témát körülvevő álszentség. Normális párt találni – és már rég nem az „Igazira” gondolok, hol van az már – húsztól hetvenig tényleg a lottó ötös szintű mázlinak tűnik. És „normálison” itt nem a tökéletest értem.
Hanem akivel el lehet lenni úgy kb. hét-nyolc évig, aki nem eleve csak szexnek, búfelejtésnek, lelki szemetesládának (vagy testi-lelki boksz-zsáknak) használ, aki nem ver át, aki tényleg ad is, nemcsak elvesz, akinek a „jóban-rosszban” nem csak duma, aki valamennyire tisztában van a saját érzéseivel, képes kommunikálni azokat, ad abszurdum még a tieidet is figyelembe veszi, és akivel klappolnak a hülyeségeitek is.
Akárki akármit mond, ez iszonyú ritka. És a társadalom túlnyomó része még mindig úgy tesz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mint az önelégült házaspárok a Bridget Jones elhíresült vacsora-jelenetében, mindenki úgy tesz, mintha a világban ezen a téren totális rend honolna.
A fiúk-lányok úgy 20-25 körül egytől egyig rálelnek a tökéletes másik felükre, aztán jön a házasság, a két gyerek, a kertes ház meg a golden retriever, a holtodiglan-holtomiglan.
Akinek meg ez nem jön össze, az „nem tett a házasságáért eleget”, „nem dolgozott meg a párkapcsolatáért”, „mert egy igazi szerelem munka ám, nemcsak a nagy löttyös indulat”, és „aki egyedül marad, az nyilván meg is érdemli, mert önző és nem tud kompromisszumot kötni” stb. stb. stb.
Amikor ilyeneket hallok, belül elkezd kiabálni egy hang: hé, emberek, az senkinek nem jut az eszébe, hogy egy jó kapcsolatot megtartani ugyan tényleg melós dolog, de MEGTALÁLNI elképesztően nehéz? És igen, sokaknak – nagyon-nagyon sokaknak – egyszerűen nem sikerül? És ha nem a megfelelő embert találják meg, akkor hiába tesznek bele apait-anyait, hiába dolgoznak az ügyön szívvel-lélekkel, hiába igyekeznek összecsiszolódni, meg alkalmazkodni, meg tűrni meg megértően hozzáállni, akkor se jön össze?
És aki kifog egy tíz-húsz éven át tartó rossz szériát – válás, dugába dőlt próbálkozások -, az nem azért adja fel, mert egy önző dög, hanem mert egyszerűen lejárt a szíve szavatossága? Ennyiszer lehetett összetörni, kész, nem megy tovább. Hány embertől hallottam már ezt, mindenféle korútól, neműtől, istenem…
Hát ez zavar engem ebben. Az áldozathibáztatás. Azon kívül, hogy a fenti lelki és párkapcsolati fázisokat magam is megjártam – szerencsére nemcsak a rosszat, hanem a jót is -, látom, hogy hány ember él folyamatos szégyenben csak azért, mert ezen a téren nincs szerencséje. És nem ő tehet róla, mert nála százszor nehezebb természetű, kompromisszum-képtelenebb, kevésbé vonzó, kevésbé kedves embereknek meg van.
Ha leszűrhetünk bármi tanulságot ebből az egészből, az az: ne ítélkezzünk azok fölött, akik nem tudják tartani magukat a cukorrózsaszín társadalmi mintákhoz. Nem megy az olyan könnyen manapság. Értsük meg egymást. Nagyon kevés a lottónyertes, értsük meg azokat is, akik rossz helyre húzták az ikszeket.
Ezt az utolsó mondatot már az erkélyemen írom, kávézva. A ház előtti parkon épp átbandukol a szintén szomszéd, nyolcvan éves bácsi, az „újdonsült”, hetvenes barátnőjével. Úgy fél éve lehetnek együtt. Elmosolyodom. Na. Nekik azért sikerült.
Fotó: Pixabay
