8 dolog, ami megváltozik a személyiségedben, amikor elveszíted a szüleidet
#1 Rájössz a család fontosságára
Addig valahogy olyan természetesnek vetted. Vannak ők, a szülők, szereted őket, vagy néha veszekszel velük, egyszerre imádjátok és idegesítitek egymást, VAGYTOK egymásnak. Amikor viszont ez a természetes védőburok megszűnik, rájössz, szó szerint a bőrödön érzed, milyen fontos is a család, a "fészektudat", és a feltétel nélküli szeretet, amit csak a családtagjaidtól kaphatsz meg.
#2 Egy időre elmegy az erőd
A szülők elvesztése akkora fizikai és mentális trauma, ami egy jó időre jelentősen lecsökkenti az energiaszintedet. Legyengülsz, hiszen gyászolsz, de más is történik: velük egy részed vész el, visszahozhatatlanul. Hiszen belőlük vagy, nemcsak testileg, hanem a személyiségedben is. Szinte mindenki végtelen magányt él át ilyenkor, sőt, mintha egy testrészét vágták volna le. Ez nagyon megterhelő, de idővel túl lehet jutni a nehezén.
#3 Összetörtség
A szülők elvesztése a világ egyik legnagyobb fájdalma (talán csak egy gyerek halála múlhatja felül, de ilyen dolgokban nem lehet hasonlítgatni). Bár anyánk és apánk esetében tudjuk, hogy a világ rendje szerint ők mennek el hamarabb, felkészülni a fájdalomra akkor sem lehet. Azt az összetörtséget és magányt csak akkor értjük meg, amikor átéljük. Életünk más veszteségei, fájdalmai ilyenkor sokszor relativizálódnak.
#4 Dühös leszel, ha mások a szüleikre panaszkodnak
Egyszerűen ezért, mert nekik még vannak. És te úgy érzed, minek panaszkodnak, fel sem fogják, mekkora szerencséjük van, hogy még egyáltalán van min panaszkodni. Ez a düh is természetes érzés ilyenkor, csak tudni kell kezelni.
#5 Irigyled azokat, akiknek még élnek a szülei
Ez összefügg az előző pontban leírtakkal. Fáj látni, hallani is, hogy valaki más még megölelheti az édesanyját, hallgathatja az édesapja zsörtölődését. Ilyenkor jössz rá, milyen kegyetlen útitárs is a "nincs", és arra is, hogy neked ezentúl már így kell élned, mert nem tehetsz mást.
#6 Elmúlnak az ünnepek
Vagyis többé egy ünnep sem lesz ugyanolyan, mint amikor még a szüleid éltek. Nem tudsz úgy örülni a jeles alkalmaknak, még akkor sem, ha együtt vagy a saját családoddal. A gyerekeid örömét persze átéled, az sok mindenért kárpótol, de az, hogy a karácsonyfa mellett vagy a szülinapi asztalnál már nem ülnek ott a szüleid, végleg megtöri az igazi, gyermeki varázslatot a lelkedben.
#7 Azon kapod magad, hogy fel akarod hívni őket
Mert történt veled valami, jó, rossz, vagy csak izgalmas, és ahogy egész életedben, meg akarod osztani velük. Szinte már rajta van az ujjad a nevükön a telefonodban, aztán rájössz, hogy már senki sem fogja felvenni. Az üresség, amit ilyenkor érzel, szintén természetes, és idővel enyhülni fog, de teljesen elmúlni sosem.
#8 Rájössz, mennyire természetesnek vetted őket
Igen....akkor, amikor már nincsenek. Ez is érthető, emberi dolog. Egész addigi életedben voltak neked, hívhattad őket, felugorhattál hozzájuk, nekik mindig a "kicsikéjük" maradtál. Ha elmennek, ez az érzés is odalesz. Érezhetsz bűntudatot is, amiért életükben nem értékelted őket eléggé.
Akiknek még élnek a szülei, végiggondolhatják a fenti pontokat, és ők még tehetnek valamit, hogy a gyász és a veszteség egyszer majd elviselhetőbb legyen. Például törődhetnek a szüleikkel, amennyit csak tudnak. Szerethetik őket, elvihetik őket programokra, bevonhatják őket az életük apró eseményeibe. Közhely, de igaz: értékelni kell minden pillanatot velük. Mert egyszer késő lesz.
ThePowerofSilence (Címkép: Pexels)
