A Bridgerton-csillogás sötét titka: kőkemény napi rutin várt a nőkre, amibe simán belebukhattak
A régenskori nők napja a zongoraleckéktől a Hyde Park-i parádéig a házassági piacra való felkészülés volt. A szigorú etikett megsértése a társadalmi számkivetettséget jelenthette.
„Húsz tánc volt, és mindet végigtáncoltam, s fáradtság nélkül” – írta Jane Austen 1798 decemberében a nővérének, és ezzel a mondattal nemcsak a kondijáról adott számot, hanem egy komplett iparágról is. A Bridgerton-kor arisztokrata hölgyeinek élete ugyanis a sorozatok csillogó kulisszái mögött egy kőkemény, 0-24-es menedzseri meló volt, ahol a termék saját maguk, a célpiac a házasulandó nemes urak, a végső cél pedig egy jó parti, ami biztosítja a család és a saját jövőt. A napirendjük ehhez a kíméletlen projekthez igazodott, minden perce gondosan megtervezett stratégiai lépés volt a társadalmi sakktáblán. Forrás
Az egész egy időbeli anomáliával kezdődött. A „reggel” náluk nem a kakasszóval indult, hanem simán beletartozott a kora délután is.
A vacsora, ami a nap fő eseménye volt, egyre kijjebb tolódott, a divatos körökben már este hat-hét, sőt nyolc órára. Így aztán a „reggeli látogatás”, vagyis a morning call, simán belefért délután egy és négy közé. Ez a laza időkezelés teret adott a nap első felének legfontosabb tevékenységére: a kötelező pengetésnek, firkálásnak és trillázásnak, amit a korabeli self-help irodalom „accomplishment”-nek, azaz műveltségnek vagy készségnek csúfolt. Egy fiatal hölgynek illett zongoráznia, hárfáznia, énekelnie, akvarelleket festenie, franciául és olaszul csevegnie, és persze kecsesen táncolnia. A cél azonban nem a művészi önkifejezés volt. A The Mirror of the Graces című, 1811-es illemtankönyv kerek perec leírja a lényeget: „Legyen a tartásuk a zongoránál vagy a hárfánál könnyed és kecses… az egyszerűség legyen minden tettük dísze.” Vagyis nem virtuóznak kellett lenni, hanem egy kellemes, a férj vendégeit szórakoztatni képes, dekoratív kiegészítőnek.
Persze akadtak, akiknek ez a felszínesség már sok volt; a kor nagy hatású véleményvezére, Hannah More például keményen kritizálta a puszta „készséghalmozást”, mondván, egy nőnek inkább az erényre, az értelemre és a jótékonykodásra kellene koncentrálnia.
A délelőtti gyakorlás után jött a terepmunka, a már említett „morning call”. Ez egy kőkemény, 15-20 perces műfaj volt, egyfajta társasági speed-dating, ahol a kapcsolatokat kellett ápolni és a pletykákat begyűjteni. Túl sokáig maradni halálos bűnnek számított. A szabályok szerint a vendéglátó hölgynek ilyenkor félbe kellett hagynia minden komolyabb tevékenységet. Könnyed kézimunkát folytathatott, de eszébe ne jusson zongorázni vagy rajzolni, azzal ugyanis a vendég idejét rabolná. A nap következő nagy nyilvános eseménye a délutáni parádé volt a Hyde Parkban. A Rotten Row nevű lovas sétányon és a mellette futó kocsiúton délután fél öt és fél nyolc között zajlott a „divatóra”. Ez volt a látni és látszani legfontosabb színtere, a korabeli Instagram-feed, ahol fel lehetett mérni a konkurenciát, meg lehetett mutatni a legújabb ruhát, és persze diszkréten flörtölni a hintókból és a nyeregből.
Egy korabeli megfigyelő, C. J. Apperley szerint „egy szép délután a londoni szezon tetőpontján … ezernyi pompás fogat vonul el” – írja a Donna Hatch blog.
A park után vagy helyett a napirendbe belefért egy kis vásárlás a modistánál, vagy egy látogatás a könyvkölcsönzőben. Ez utóbbi nemcsak az olvasásról szólt, hanem egyfajta női klubként is működött. Mivel egy új, háromkötetes regény vagyonokba került, a hölgyek inkább éves tagságot váltottak. A könyvtárak olvasótermei a legfrissebb divatlapokkal, például a La Belle Assemblée-vel csábították a nőket, és tökéletes helyszínt biztosítottak a diszkrét csevegésre, távol a férfiak kíváncsi füleitől. A nap csúcspontja azonban kétségkívül az este volt. A késői vacsora után a hölgyek visszavonultak a szalonba, míg a férfiak a portói mellett beszélték meg a világ nagy dolgait, majd jöhetett a színház, az opera, egy kártyaparti vagy a szezon legfontosabb eseménye, a bál.
A bálok közül is kiemelkedett az Almack’s, a londoni társasági élet legexkluzívabb, legszigorúbban őrzött szentélye. Itt szerdánként tartottak táncmulatságokat, ahová bejutni csak a klubot irányító nagyhatalmú hölgyek, a „lady patroness”-ek által aláírt belépővel lehetett.
A kapuban Mr. Willis, a kidobók őstípusa állt, és a szabályok szentek és sérthetetlenek voltak. A férfiaknak kötelező volt a térdnadrág és a fehér nyakravaló.
A legfontosabb szabály azonban az időre vonatkozott: este 11 óra után senkit nem engedtek be, akárki is volt az. A legenda szerint egyszer magát Wellington hercegét, a napóleoni háborúk hősét is visszafordították, mert hét perccel 11 után érkezett. „A szabály szigorú, nem tágíthatok – mondja Willis –, kérem, menjen vissza a jegyéért!” – foglalja össze a helyzetet a korabeli költő, Henry Luttrell a Regency History blog szerint. Itt vezették be az olyan újdonságnak számító, enyhén botrányos táncokat is, mint a keringő vagy a quadrille, amelyek a korábbi táncokhoz képest megdöbbentően intim testközelséget igényeltek. Egy ilyen bálon pedig nem lehetett lazsálni; Jane Austen húsz tánca is mutatja, hogy ez is az állóképességről és a kitartásról szólt. A napirend persze nem volt mindenhol ennyire feszes. A londoni szezonon kívül, például a fürdőváros Bathban, a programok lazábbak voltak, a „public breakfast” nevű eseményeken délelőtt teáztak, sütiztek, sőt, akár táncoltak is a szabadban.
És hogy a kép teljes legyen, az arisztokrata hölgyeknek illett jótékonykodniuk is: iskolákat pártoltak, adományokat gyűjtöttek, ezzel is bizonyítva erkölcsi feddhetetlenségüket és a rangjukkal járó felelősségtudatukat.
