Így él most Regőczy Krisztina és Sallay András, akik egykor az egész világ kedvencei voltak
A Regőczy-Sallay kettős elveszett olimpiai aranya és egy életre szóló kötelék.
Kevés olyan jégtáncpáros létezett, akik úgy beégtek volna a magyar sportemlékezetbe, mint Regőczy Krisztina és Sallay András. Világbajnokok, olimpiai ezüstérmesek, és még mindig őket tartják az egyik legjobb jégtánckettősnek – pedig több mint 40 éve nem versenyeznek együtt. A budapesti Kisstadion jegén kezdődött a történetük, de a mai napig nem szakadtak el egymástól.
Ha jégtánc, legyen tánc
A sors egy csapatba sodorta őket, amikor Krisztina 12, András 14 éves volt. Akkoriban Magyarországon nemhogy profi jégtánc nem létezett, de még fedett pálya sem nagyon volt.
„Akkoriban itthon nem volt fedett pálya, így néha ránk szakadt az eső és a hó, de minket ez sem állíthatott meg”
– emlékezett vissza Krisztina. Olyannyira nem, hogy idővel az iskolában is kívülállók lettek: míg a többiek házibulikba jártak, ők folyamatosan versenyekre készültek.
Az elején esélytelennek tűnt, hogy világszinten is labdába rúghatnak, de a tehetség, a kőkemény fegyelem és a támogatás – főleg Krisztina nagymamájától, aki tánctanár volt – mindent megváltoztatott. „Pedig a hátrányos helyzetünk miatt nem is gondoltunk rá, hogy komoly eredményeket érhetünk el. A korcsolya iránti szerelem és egymás megbecsülése rengeteg erőt adott.
Kriszta nagymamájának is sokat köszönhettünk, aki tánctanárként és zenetanárként dolgozott. Ő tanácsolta, ha már jégtáncnak hívják a sportágunkat, akkor tényleg táncoljunk”
– idézte fel Sallay András.
A család más tagjai is beszálltak: Krisztina nagypapája az emeléstechnikára tanította őket, az édesanyja pedig egy idő után az edzőjük lett. Ez a háttér kellett ahhoz, hogy a világelitbe törjenek.
A jégre vitt csaták
A siker persze nem jött simán. Két markáns személyiség, akik ugyanazt akarták, de néha teljesen máshogy.
„A többiek gyakran mondogatták egy-egy heves szóváltásunkat hallva, hogy ’Na ezek sem lesznek tovább együtt’, de nem győztek csodálkozni, amikor az edzés után nevetgélve hagytuk el az öltözőt”
– mesélte nevetve András. „Vérre menő vitáink voltak” – tette hozzá Krisztina, de az is biztos, hogy a nézeteltérések sosem a kapcsolatukról szóltak, hanem mindig arról, hogyan lehetne még tökéletesebb az, amit a jégen csinálnak.
És meg is lett az eredménye: 1980-ban, a Lake Placid-i téli olimpián ezüstérmet nyertek. Azóta is tartja magát a vélemény, hogy valójában nekik járt volna az arany.
„Ahol nem óra vagy a centi méri az eredményt, hanem emberi tényezők is közrejátszanak, ott el kell fogadni a döntéseket”
– mondta Krisztina. Nem mintha ne fájt volna nekik: „Mi ebben nőttünk fel. Nem mondom, hogy lelkileg nem törtünk össze, de voltunk annyira fegyelmezettek, hogy nem siránkoztunk és dühöngtünk a színfalak mögött.”
András később egy amerikai gyorshajtási ügyben kapott egy kis elégtételt.
„Évekkel később elkaptak gyorshajtásért Texasban. Amikor a rendőr rám nézett, azt kérdezte: ’Nem maga az, akinek meg kellett volna nyerni az olimpiát?’
Nekem ez elég elégtétel volt.”
Szerelemből barátság
A versenyzés után az Egyesült Államokban dolgoztak profi jégtáncosként, majd külön utakra léptek. András Budapesten műkereskedő lett, Krisztina pedig edzőként járta be Amerikát Bostontól Hawaiiig. Ekkorra a kapcsolatuk is átalakult.
„Sokan nem értették meg, mennyire rendkívüli a kapcsolatunk” – mondta András. Egy időre eltávolodtak egymástól, de amikor igazán nagy baj volt, mindig egymást hívták először.
„A családjaink is ismerik egymást, jó viszonyban vagyok Bandi feleségével és a lányaival, Nórival és Laurával. Akárcsak Bandi az én párommal”
– tette hozzá Krisztina.
Ma is úgy emlegetik őket, mintha egyek lennének – és valószínűleg ez már így is marad. „A rólunk kialakult kép szerint egynek kellett lennünk, és mi eggyé is váltunk. Ennek köszönhetően tudott a kapcsolatunk életre szóló barátsággá alakulni.”
Via Story.hu