Herceg Erika a 0/24-es body shamingről: „életem egyik legnagyobb csodája, hogy bele tudok nézni a tükörbe”
Singh Vikit és Herceg Erikát kapta mikrofonvégre a Story, történetük pedig minden olyan embernek erőt adnak, akiket bármilyen módon megszégyenítettek már külsejük miatt. El kell jutni odáig, hogy az ember szembeszélben is megbékél magával - a csajoknak sikerült.
A színpadon csillognak, a hangjuk betölti a termet, és bármelyik címlapon megállnák a helyüket. De mindez nem számít, ha a kommentelő szerint valaki túl sovány, túl dagadt vagy lófejű, vagy amúgy bármilyen. Mert mindig lesz valaki, aki
jobban tudja, hogyan kellene kinéznie egy nőnek - meg egyébként egy férfinak is, a body shaming nemtelenül gáz!
Mindenki tudja - talán rajta kívül - , hogy
a testképrontás a beszólogató kompenzációja, ugyanakkor nem mindig sikerül a bántalmazottnak egyből maga elé rántani a projekciós vásznát,
és néha bizony betalálnak a sértések. Lehet, olyan mélyre, hogy egy életre megváltoztatja valaki önképét.
Singh Viki és Herceg Erika nem először állnak ki az önszeretet, a testpozitivitás és a virtuális verbális gyalázkodás elleni küzdelem mellett. Nem egy ideiglenes kampány, hanem hosszú évek alatt megtanult, vérrel-verítékkel kiküzdött lelki immunrendszer eredménye ez.
„Az az igazság, hogy engem már nagyon sok mindennek neveztek, a lófejűtől elkezdve a dagadtig”
– meséli Singh Viki rezignált nyíltsággal a Story Magazinnak.
És nem, ez nem egy félresikerült standup. Ezek a kifejezések valódi emberek szájából (vagyis billentyűzetéből) hangzanak el. Név nélkül, arc nélkül, bátorság nélkül.
„Míg régen magamra vettem ezeket a dolgokat, és három napig magzatpózban bőgtem miattuk, most már törlöm és tiltom ezeket az embereket”
– teszi hozzá.
Ez már nem a „ne vedd a szívedre” korszaka. Ez a „törlés és tiltás” forradalma. Egy kattintás – és legalább három álprofil tűnik el a süllyesztőben. Mert igen, gyakran egyetlen ember áll az online gyűlöletlavina mögött, csak több arcot – vagy inkább ál-arcot – növesztett hozzá.
Tűnhet a tiltogatás gyerekesnek - hiszen ha a másik bántásáról szól, akkor az is, de itt az önvédelem a cél.
Hovatovább az embernek ne legyen ideje a kritikától messze eltávolodott gyűlölettel foglalkozni. A helyes válasz: tiltás.
Herceg Erika története a másik oldalról indul, de a tanulság ugyanaz. Ő gyerekként küzdött a plusz kilók miatti bántásokkal – aztán amikor lefogyott, meglepve tapasztalta: a kritika nem fogy el vele együtt.
„Én gyerekkorom óta találkoztam ezekkel a bántásokkal, az általános iskolában és a gimnáziumban is. Ez rányomja a bélyegét egy gyerek lelkivilágára”
– idézi fel.
Ha valamit megtanul az ember az ilyen élményekből, az az, hogy a tökéletesség nem véd meg semmitől. Sőt, az elvárások mindig új formát öltenek – ha épp nem a testméret, akkor majd a frizura, a hangszín vagy a ruha lesz a célkeresztben.
De miért is kell ehhez az,hogy egy gyerek és egy fiatal felnőtt megnyomorodjon, és fogyás-hízás vonalon eméssze fel az életét a táplálkozással és mozgással való kapcsolata?
Mennyivel emberibb lenne, ha a verbális bántalmazók a shaming helyett önmaguk csodálatosságának fényesítésébe raknák az energiát, így mindenki a legjobb oldalával élhetné le rövid életét.
„Azt kell megérteni, hogy nem benned van a hiba, hanem abban, aki kritizál. Én mint nő, mint ember elégedett vagyok önmagammal”
- mondja ki Herceg. Neki sikerült!
Ez nem Instagram-idill, hanem kemény önmunka eredménye. És messze nem arról szól, hogy minden mindegy – hanem arról, hogy nem kell mindenkinek megfelelni. Mert amíg a világ változó ízlései alapján próbáljuk belőni az értékünket, addig sosem fogunk nyugtot találni. Erika már tudja ezt:
„Most már, lassan 37 évesen ki tudom azt jelenteni: életem egyik legnagyobb csodája, hogy bele tudok nézni a tükörbe, és azt tudom mondani, hogy szeretem önmagamat.”
És ez nem kis dolog. Aki valaha is ránézett a testére kritikusan, az tudja, micsoda mentális szabadság, ha egyszer csak nem azt keresi a tükörben, hogy mi nem elég jó.
„Foglalkozz az egészségeddel, foglalkozz a testeddel, mert amikor egy egészséges testről beszélünk, abban egy egészséges lélek lakozik, és akkor az ember hegyeket tud megmozgatni”
– teszi hozzá.
Lehet, hogy nem mindenki lesz popsztár vagy címlaplány, de mindannyian kiérdemeljük, hogy a testünket ne céltáblának használják, hanem emberi méltósággal kezeljék, ha már foglalkoznak vele.
És ha valaki még mindig azon gondolkodik, hogy vajon jogos-e "dagadtnak" vagy "csontkollekciónak" nevezni másokat
vagy elengedni egy "csontokkal a kutyák játszanak", "mi ez a sertésjelmez" és hasonló vicceskedéseket, vagy az "egyél már, mert el fogsz fogyni" kedveskedésnek szánt bántást, akkor nem a testsúly a probléma. Hanem a hozzáállás.
Úgyhogy legközelebb, mielőtt klaviatúrát ragadnánk egy másik ember külseje miatt: vegyünk egy nagy levegőt, és nézzünk inkább a tükörbe. Kezdjük ott.
