Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Egy nagyon váratlan levél a Buckingham palotából

Errefelé szombatonként is jár a postás, szép piros autóval, mert kicsit félreeső helyen áll a házunk. A mi postásunk egy nagyon szép, csokibarnára sült mosolygós lány, aki mindig rövidnadrágban jár, mintha sosem lenne tél. De most is az van, sőt, mindjárt karácsony. Amikor a strandon futunk össze vele, a két kutyája és a mi Mollink jót játszik egymással, ha itt az úton sétálunk amikor jön, már messziről integet, és ha van levelünk, oda is adja. Most szombaton azonban különleges küldeményt hozott. Fent dolgoztam, amikor a lányom szólt, hogy levele érkezett a kutyusunknak. Azt hittem, rosszul hallok, de másodszor is ezt kiáltotta, amikor visszakérdeztem. Oké, akkor szünetet tartok, mert ezt látnom kell.

Először azt hittem, talán az állatorvos írt valami miatt, emlékeztető egy vizsgálatra, vagy ilyesmi. De nem volt rajta feladó, az állatorvos biztos tett volna oda valami pecsétet - gondoltam. Izgatottan bontottam ki a borítékot, mégis nagy dolog ez: soha nem kapott még levelet a kutyusunk. Egy karácsonyi képeslap bújt meg benne, és amikor elolvastuk, eléggé meghatódtunk. Szomszédunk, (vagyis az ex szomszédunk), küldött üdvözlőlapot az egész családnak, és azt a viccet találta ki, hogy a kutya nevére küldi. Megható volt a figyelmessége, a kedvessége és a tréfája is.

Ekkor adta oda a lányom a másik borítékot.

A másik borítékon egyből látszott, hogy nem hétköznapi küldemény. Vastag volt, nehéz, drága papírból, a tetején pedig néhány bélyegző, ami láttán elfelejtettem levegőt venni is.

Annak ellenére, hogy nagyon izgatott lettem, nem tudtam mire vélni a levelet. A király ír nekem? Miért?

Magamhoz képest elég sokáig húztam az időt, mielőtt felbontottam volna a küldeményt. Valahogy jól esett hosszan elidőzni a pillanatban, kezemben egy nagyon váratlan levéllel, amiben bármi lehetett. El is játszottam a gondolattal, hogy mi mindenről értesíthetnek a palotából, bár esélye egyik verziónak sem volt, mert amióta itt élek, semmit nem tettem a birodalomért - csak élveztem amit nyújtott. Az időhúzás mestereként megkerestem a legjobb ollómat, hogy nehogy sérüljön a boríték vagy a tartalma amikor kinyitom, aztán nekiláttam.

Bolondság, nem? Mégis jó volt.

Amikor végül kivettem az üzenetet, akkor lepődtem meg igazán. Nem Károly egyik beosztottja írt valami okból, a kemény papír hátlapján két díszes dombornyomott, ezüstözött betű díszelgett, koronával a tetején. Egy W és egy C.

Kinyitva a képeslapot, Vilmos herceg és családja mosolygott rám a jobb oldalon, boldogan összeölelkezve, ahogy a nyár végi videójukban is láthattuk őket. „Nagyon boldog karácsonyt és új évet kívánok” - állt szép nyomott betűkkel a bal oldalon,

A családi kép nem valami nagytételben nyomott képeslap volt. Szép olívzöld keretbe egy valódi fotó volt beragasztva. Szinte láttam magam előtt, ahogy Vilmos elmegy a helyi fényképlaborba, ahol analóg filmekkel is foglalkoznak, odaadja a 36-os filmtekercset és megszólal: „A 14-es kockából kérek 50 darabot szép fotópapírra nagyítva” - mondhatta.

„Akkor mennyiségi kedvezményt is tudok adni Felségednek” - felelte az eladó, és már számolta is, hogy: „ez így 50 font lesz.”

„És mikor lesz kész, kérem?” - kérdezhette erre Vilmos. - „Három nap?” Egy gyorsfejszámolással nyugtázta, hogy még meg fogjuk kapni az ünnepek előtt az üdvözletét. „Végül is az még belefér” - mondta.

Amikor hazavitte a képeket, együtt örült az egész család, és senkinek nem volt baja azzal, hogy épp furán nézett volna, miközben a többiek tökéletesek.

A lényeg, hogy a többiek mennyire boldogok - a képen is, meg itt most a Windsor kastély kis lakásában mellette ülve is. Lajoska különösen elégedett volt magával a fotón, hozta a huncut formáját, ahogy megszokták tőle. Katalin karcsún és boldogan ölelte két idősebb gyerekét, Györgyöt és Saroltát, őt viszont Vilmos tartotta a karjai közt, ahogy most is, a kép ellenőrzésekor.

Amikor kiválasztották a legjobban sikerült nagyítást, akkor jött a lényeg.

Vilmos tudta, mire van még szükség: „Elkérhetem az iskolai UHU ragasztódat, kislányom?” - fordult Saroltához, és a hercegnő már hozta is a sárga stiftet. Szépen bekenték a kép hátulját, majd Katalin pontosan a megfelelő helyre illesztette azt, az olívzöld színű keret közepére. Sarolta a helyén tartotta néhány percig, amíg megszáradt a ragasztó.

Vilmos boldogan elfogadta a segítséget, gondosan odaírta a lapra hogy William, majd együtt betették a borítékba és Lajoska leragasztotta azt.

A többit már az alkalmazottak elvégezték: a postázóba vitték, ott szépen betették egy gépbe, ami rányomta, hogy Buckingham palota, meg a király címerét, elvégre ennyit lehet potyázni egy trónörökösnek, az uralkodónak nem fog feltűnni, hogy kimegy egy plusz levél Vilmos herceg bérlőjének, Károly egyéb küldeményeivel együtt. Eddig a mese.

Lajoska, Vilmos, Katalin, Sarolta és György, ilyen sorrendben mosolyognak rám - és én csak ülök a kanapén, a karácsonyfa színes fényei világítanak, és visszanevetek rájuk.

Hogy azt mondtam, karácsonyfa?

Az első itt töltött karácsonykor meglepődtem, hogy már november végén álltak a fák a lakásokban, nem is engedtem a kísértésnek, és csak Szenteste tettük be a miénket, amit előző nap vettünk, mondjuk azt nem állítanám, hogy válogattunk a fák közt, de ahhoz képest, hogy a maradékból hoztunk, egész kis szépség lett.

A következő itt töltött ünnep már ebben a farmházban ért, igen, Mikulás után mi is felállítottuk a fenyőt, és egészen különleges volt úgy nekimenni az év végének, hogy nem tetézi a Szenteste kapkodó feszültségét az, hogy a karácsonyfát is be kell még faragni, és feldíszíteni.

Idén már rutinosan vettük meg a szokott helyen, a fenyő olyan friss volt, hogy az egész háznak citrusos-gyanta illata lett, és szintén könnyed rutinnal állítottuk fel.

Otthon a jólesően szabálytalan fákat lehet forgatni, hogy melyik fele adja kevésbé bután ki magát, itt erre nincs szükség. Talán csak egy kis hazai vas fenyőtalpra lenne, de helyette műanyag vödörszerű tartóval küzdöttünk eddig. Most, a harmadik karácsonyra azt hittem, már kiismertük ezt az eszközt, és nagyon büszkén gyönyörködtünk a frissen beállított és feldíszített fában.

Majd amikor éjjel egy nagyon szokatlan és furcsán pattogó robajra riadtunk, igazából már tudtam, hogy a fenyőnk az. Elájult - mondhatnánk, de valójában eldőlt, mint a zsák - a gond csak az volt, hogy a talpába töltött 5 liter víz is kiborult, szétáztatva a szőnyeget, meg a padlót. Nem rossz program ezt feltakarítani késő este, de a lányom a takarítás után még a fát is feldíszítette újra, hiába mondtam, hogy ráér reggelig. Csodás lett, talán még szebb, mint elsőre.

Hogy kik a piskie-k? Ők itt Cornwallban valami olyasmik, mint máshol a tündérek. De inkább csak tündér-szerű lények, akik a lapvidéken, mezőkön laknak, kőkörök körül táncolnak, és néha megtréfálják és félrevezetik az utazókat. Meg szokták látogatni a házakat is, régen a helyi emberek nem csak számon tartották, de fel is jegyezték, hogy mikor és milyen találkozásban volt részük. A mi szeszélyes piskie-jeink megtehették ugyan, hogy éjjel titokban kitakarították a házat, rendbe szedték a konyhát, megjavították a szerszámokat, vagy akár szőttek is egy kicsit, de

Szóval vegyük úgy, hogy itt jártak a piskie-k, és ez - akárcsak Vilmos üdvözlete - ritka és különleges alkalomnak számít még errefelé is. A kis tündér-félék évezredeken át tartó jelenléte a XIX. század elejére megritkult, egyre kevesebb alkalommal találkoznak velük az emberek. Samuel Drew 1824-es Cornwall története című könyvében ezt írta: „A piskie-k kora, akárcsak a lovagkor, lejárt. Manapság talán alig van olyan ház, amelyet meglátogatnának. Még azok a mezők és keskeny ösvények is, amelyeket egykor oly gyakran felkerestek, szinte teljesen elhagyatottnak tűnnek. Elbűvölő zenéjüket is ritkán hallani már.”

Boldog karácsonyt mindenkinek!