INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Révész Sándor: „Legalább ötven olyan év jutott, amikor masszívan benne voltam a dolgok sűrűjében”

A zenészlegenda, a Generál és a Piramis együttes énekese ritkán ad interjút, velünk most kivételt tett.

Megosztom
Link másolása

Egykor egy ország rajongott érte, mai dédszülők és nagyszülők tomboltak a koncertjein, majd vették tudomásul elég csalódottan, hogy egyik napról a másikra eltűnt a magyar zenei életből. Csak a bennfentesek suttogták, hogy valami hatalmas hajóra ment énekelni, és akkoriban sokan cseréltek volna a luxustengerjáró elegáns utasaival csak egy-egy estére, még akkor is, ha ott, azon a színpadon Sanyika nem Piramis és nem is Generál számokat énekelt különleges, egyéni hangján. Amikor végleg hazajött, már egy másik Révész Sándor érkezett meg. Elvonult egy tanyára, csak ritkán és keveset lehetett olvasni róla. Aztán három évvel ezelőtt egy komoly betegségen esett át. Nem zuhant a mélybe ebben az élethelyzetben sem, fegyelmezetten fogadta, ami vele megtörtént, mert, ahogy beszélgetésünk során többször is hangsúlyozta, ő a mostban él.

- Nyilván én is alternatívákban gondolkodom, érzékenyen körvonalazódik az ember életében, amikor fajsúlyosan történik vele egy s más. Vannak olyan dolgok, melyekről a sorsunk így üzen, én ezt tudomásul veszem. Volt amikor felettébb intenzív tempóban éltem,

a zenészek élete olykor nagyon aktív. Nekem ebből legalább ötven ilyen év jutott, amikor masszívan benne voltam a dolgok sűrűjében.

Az a típusú intenzitás, ami mentén éltem az életemet, biztos, hogy nem volt okvetlenül harmóniában az alapvető lelki alkatommal, mert egyébként én egy rendkívül nyugodt ember vagyok. Alapos, megfigyelő, kontemplatív, mindig teljességgel benne élek a pillanatban, úgy érzem, hogy ennek hiteles tanújelét adtam, hiszen a könyvem írásakor mindenre emlékeztem a múltamból.

- A zúzós, zenész évek megviselték lelkileg?

- Nem, egyáltalán. A magánéletemnek és a hétköznapi történéseknek is meg tudtam élni a teljességét, de ugyanakkor robbanékonyan és abszolút rendelkezésre állóan tudtam a színpadi körülményben, az adott pillanatban felvenni azt a rezgésszámot, amit a dobütések, a süvítő gitár és a lendületes éneklés megkívánt.

A Kóbor angyal, vagy a Szabadnak születtem című dalunkat nem lehetett enerváltan előadni,

félvállról venni, azok nem lírai szerzemények, hanem lendületes dalok és rezgésszámuk megkövetelte azt a színpadi attitűdöt, amit produkáltunk. Hála istennek ehhez nagyon lelkes közönségünk volt, velük együtt jó volt ez a játék.

- Hogyan lett sztár?

- 19 éves voltam, amikor 1972-ben megnyertük a Generállal a Ki mit tud?-ot. Az olyan mintha egy manapság divatos dalversenyt nyerne meg az ember, amiben pillanatok alatt lesz valakiből sztár, így

mi is egy éjszaka alatt váltunk azzá. Másnap felismertek az utcán, művész úrnak szólított a sarki közértes néni, aki gyerekkorom óta jól ismert.

A villamoson kapkodták a fejüket utánunk az emberek, ehhez hozzá kellett szokni.

Nyíregyháza, 1972, Móricz Zsigmond Színház, balra Ákos István és Révész Sándor a Generál együttesből, jobbra a Mikrolied vokál tagjai: Selényi Hédi és Herczku Annamária.

Alapos műhelymunkát végeztünk, mindenki képzett zenész volt, csak én fejlesztettem magam autodidakta módon. A társaim olykor olyan feladatokat adtak, ami nem volt könnyű, de ösztönöztek ezzel. Volt, hogy azt hittem nem fogom tudni kiénekelni amit kértek tőlem, olyan magas és sikító hang volt, de sikerült elsajátítanom a technikát, megtanultam, így volt ez a gitározással is.

- Nyugodtsága ellenére, nagyon karizmatikus, kirobbanó személyiség volt a színpadon...

- Apám, aki sebész orvos volt, mindig azt mondta, fiam a sikernél nagyobb stimulus nincs. Hálával tartozom azért, hogy ebben gazdagon megfürödhettem a zenekaraimmal. Lelkesített, hiszen

éreztük a közönség szeretetét, amikor tízezrek énekeltek velünk, akik minden dalunk szövegét betéve tudták.

A hangélmény, s ahogyan hullámzott a tömeg, abban a pillanatban elmondhatatlan erővel hatott. A Piramis és a Generál együttesre is érvényes volt ez, habár más volt a két zenekar stílusa, műfaja.

- Milyen erre most visszatekinteni?

- Nem véletlenül mondtam el többször, hogy a Piramissal megélt sikerek a zenekar mind az öt tagjának legemlékezetesebb évei voltak.

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat stúdiója, 1978. A keverőpultjánál a Piramis együttes tagjai állnak, Som Lajos, Závodi János, Gallai Péter, Köves Miklós, Révész Sándor. - Fotó: Fortepan/Szalay Béla

A jelenlegi itt és most az egy másik rezgésszám, de nagyon elégedett vagyok azzal, ami megadatott nekem. Belső nyugalmammal ez tökéletesen harmonizál, ha más is, mint régen volt, de ebben az életszakaszban is elégedettség, összhang van.

- Ez összefügg a spiritualitással vagy érettséggel?

- Szerintem igen. Ma is rengeteget olvasok, megfigyelem a világot, a minden mindennel összefügg törvénye izgalmas rébusz, gondolkodást serkentő. De nyilvánvalóan a magammal hozott muníció is számít, amit a múltban kaptam. Él bennem az önművelés ösztönző fontossága is. Ez olyan, mint egy utazás. Elég sokat utaztam az elmúlt évtizedekben és a közelmúltban is. Egy, a múltban megélt élmény élő valóság ma is a szívemben, és a sikerek emléke ugyanúgy. A szellemiséget gyarapító tényezők manapság sokkal termékenyebb termőtalajra hullanak a lelkemben.

Az, hogy miket kellene még olvasnom, tanulnom, megismernem, annak most teljességgel itt van az ideje, ahhoz minden adott ebben a statikus élethelyzetben.

- Külföldön is dolgozott egy ideig, merrefelé járt?

- Dél-Amerikában egy világjáró hajóval harminchat országban jártam. A Generál és a Piramis úgynevezett pódiumzene volt. A hajón szórakoztató zenét játszottunk egy nyolctagú zenekarral, csokornyakkendőben, elegáns ruhákban léptünk fel esténként. Ez egy nagyon más karakterű feladat volt, mint a koncertek, de nagyon élveztem, mert ott mindennap bizonyítani kellett, hogy rátermettek vagyunk a feladatra.

Ebben a közegben senki nem ismert, nem kísértett a múltam, a közönség semmit nem tudott rólam, mégis sokszor vastapssal ünnepelt.

Különleges és képzett zenészekből állt a zenekar, sokszor klasszikus zenei estet is adtunk, ilyenkor én két nyelven, angolul és németül konferáltam.

Pont azokban a hónapokban, amikor a hajón dolgoztam az Álom hajó című filmsorozatot is ezen az óceánjárón, az MS Astoron forgatták. A kétszáz tagú forgatócsoport egy hónapig vett részt a hajó mindennapjaiban. Izgalmas volt látni a filmes műhelymunkát. A sorozat nagyon népszerű volt, fantasztikus siker lett, különféle tévécsatornák a mai napig vetítik.

- Mi vitte erre a munkára?

- 1981 nyarán kiváltam a Piramisból. Gyakran meglátogattam az Alföldön élő barátaimat. Egy náluk töltött pár nap után hazautaztam Budapestre, és másnap hajnalban váratlanul jött a megkeresés, amit, mivel ráértem, elvállaltam.

Világot láttam, pénzt kerestem. A nyolcvanas évek elején nem volt közömbös bejárni azt a 36 országot,

ami nekem, hál' istennek sikerült.

- Amikor tanyára költözött, a csendet kereste?

- Nem gazdálkodni költöztem le, bár ültettem fákat, és kertészkedtem is egy kicsit. A tanyasi békességben a zenei pályámmal is foglalkoztam,

akkoriban készült Presser Gáborral az első szólólemezem, és Karácsony Jamesszel is volt egy országos turnénk.

Nem mondható, hogy unatkoztam, gyakran utaztam fel Pestre, mert ott történtek a dolgok valójában. Mindezek ellenére a tanya volt az otthonom, és annak örültem a legjobban amikor hónapokig nem kellett kimozdulnom sehova. Felkínált az élet egy nyugodtabb ritmust, én ezt egy másik ütemnek mondom, ami végképp harmonizált az alkati adottságommal, nagyon nekem való volt.

Azok az évek életem legemlékezetesebb évei voltak, mert nagyon szerettem azt a békességet, csöndet, az Alföld tágasságát, a rengeteg erdőt.

Erre a fajta szabadságra vágytam és ebbe a tájba, a „kontinentális óceánba” továbbra is szerelmes vagyok.

- Mégis visszaköltözött Pestre...

- Feltöltődve újraértékeltem a dolgokat, egy másik ütembe léptem át, amit én választottam, és tizenhét varázslatos év után eladtam a tanyámat. Visszaköltöztem Pestre, ahol születtem, nem volt kérdés, meg volt itt is az otthonom, és elkezdtem még aktívabban dolgozni.

- Most ismét vidékre költözött, mi ennek a választásnak az oka?

- A Kelet-Mecsek gyönyörű vidékén élek. 1979-ben már volt ott egy házam. Sok éven át szeretettel gondoltam vissza erre a helyre, még akkoriban is, amikor a tanyámon éltem, pedig két teljesen különböző tájról beszélünk. Soha sehol nem volt gondom a beilleszkedéssel, közösségi ember vagyok, eredendően nyitott a világra, amiben a magam szuverén békességét mindenáron megteremtem, de azon túl abszolút szociális lénynek érzem magam. A vidéki ritmust nem volt nehéz felvennem, ebben a hírneves előéletem sem zavart be, nem okozott kérdőjeleket. Mindig is szerető közeg vett körül, és én ezt mindig viszonoztam.

- Ma is sok a követője, rajongója?

- A most megjelent könyvem egy bizonyos értelemben felkavarta az állóvizet körülöttem, ami öröm a szívemnek, mert

zenélést mostanában nem vállalok, az egészségem nem teszi lehetővé. A könyv kapcsán könyvbemutatókon találkozom újra a közönséggel,

ahol nettó 2-3 órás, néha iszonyatosan mély beszélgetések alakulnak ki. Kortársak, zenebarátok megtisztelő atmoszférája vesz körül, ami olykor könnyekig meghat.

- A könyvében sok mindent elmesél, régen is ennyire őszintén kitárulkozó típus volt?

- A múltban ritkán szólaltam meg, a zenekar vezetője, Som Lajos volt hivatott erre. És ha mi, a többiek szóhoz jutottunk, bár én a bulvárt mindig távol tartottam, de ha mégis megkérdeztek, akkor az életemről, gyökereimről, a gondolataimról kapható voltam arra, hogy beszéljek. Nyilvánvalóan a zene mellett ezekre nagy hangsúly nem vetült.

A könyvben őszintén mesélek a múltamról, barátságaimról, utazásaimról, s természetesen a sikeres évekről,

mindezek turbulenciája felkeltett sok egyéb érdeklődést is velem kapcsolatban. Szerintem sokan most kezdenek igazán megismerni mint embert, mert a színpadi életemet ugyan sokan látták, de az, hogy honnan is jövök, kik voltak az őseim, ezekről nem nagyon nyilatkoztam korábban.

- A közönsége mire a legkíváncsibb manapság?

- A zene hangsúlyosan ott van, a társaim és a hozzájuk fűződő viszonyom, a barátságaim, a hitem, a természet szeretete, az utazásaim nagyon érdeklik az olvasókat és a könyvbemutatók közönségét.

Különösen szépek azok a vallomások amiket ők mesélnek el nekem, határon innen és túl.

Az nagyon megható. Volt olyan, hogy belekezdtem egy 1977-es történetbe és egy zenebarát a közönség soraiból jelezte, hogy ott volt. Mondtam neki, hogy akkor te folytasd, mert te objektív vagy. Fölállt és mesélte sorba az általa felidézett szegedi koncerten elhangzott dalokat, emlékeket, amiből oda-vissza nosztalgiázó játék lett. Nem vitás, hogy sok minden leülepedett bennem, van miről mesélnem az elmúlt 72 évből.

- Hogyan éli meg ezt a mai világot?

- Nagyon nem foglalkozom vele, ugyan belenézek a hírekbe, de különösebben nem érdekel.

Szepes Mária néni, az írónő, nagyon jó barátom volt, aki azt tanította nekem, hogy ami mulandó, az nem igaz. Márpedig mulandó világban élünk.

Én nagyon igyekszem befelé és fölfelé élni, ezt gyakran elmondom, ezt is tőle kaptam, mint útravaló jótanácsot. Számomra a rengeteg felesleges hír nem kívánatos, nem foglalkozom vele.

- Nehéz volt megírni a könyvet?

- Nem, hiszen a kezdetektől fogva Derksen Gyöngyi jegyezte le magánéleti vonatkozású elbeszéléseimet, és dr. Bálint Csaba barátomnak - aki a Rockmúzeum elnöke és hazai zenészszakmánk mindentudója -, szakmai életem meghatározó állomásait idéztem fel. Összejöttünk és én meséltem, mondtam-mondtam, ami nagyon ösztönző volt, mert lehet, hogy egyedül nem lett volna türelmem megírni, de így jó volt, hogy ők szeretetteljesen, érdeklődő szempárként voltak ebben jelen és kérdeztek.

Ezen az asztalon, aminél most ülünk, olykor több száz fotó volt, abból válogattuk

ki Gyöngyivel azt a 240 darabot, ami megjelent a könyvben.

- A kislányával milyen a kapcsolata?

- A lányom most 15 éves, nem élünk együtt, de mindennap bensőséges hangütésű leveleket váltunk és rendszeresen találkozunk.

- A mai modern kütyükhöz milyen a viszonya?

- Beláttam, hogy a modern kommunikációs eszközök nélkül ma már nem megy, kell ez a fajta kapcsolódás a világgal.

Meghatott amikor a velem történt egészségügyi megrázkódtatás idején, több mint egymillió ember jókívánságát olvastam,

ami sok erőt akkumulált bennem. Voltak, akik gyógyulási praktikákat javaslatokat, mások segédeszközöket kínáltak, kedves volt, ahogy szeretethálót szőttek körém. Önzetlenségüket megköszönendő, kinek-kinek hosszabb-rövidebb választ írtam. A Révész Sándor Hivatalos facebook oldalamat adminként Gyöngyi kezeli, de a válaszokat, ajánlókat sajátkezűleg csak én írom. Az igényesség vezérel, mindig úgy írok, hogy nekem is örömöt okozzon, amikor visszaolvasom. Ez is Szepes Mária néni hagyatéka aki azt mondta magáról, hogy szóötvös. Szerény igyekezettel nyomdokában járok.

- Ez valamiféle spirituális barátság volt kettejük között?

- Nagyon mély barátságunk volt. 70 éves volt amikor először kezet nyújtottunk egymásnak, én 26 éves voltam. Egy barátságos mosolyú, szép tartású, csinos, üde, idős hölgy állt előttem,

én pedig talpig bőrben, sálakkal, gyűrűkkel és mindennel felszerelkezve, ahogy akkoriban a Piramis aktív éveiben jártam.

Éreztem, hogy ő abban a pillanatban amikor elkezdtünk elmélyülten beszélgetni, lehántotta a sallangot rólam és kibogozta belőlem a lényeget.

Édesanyám 1976-ban öngyilkos lett, ezt feldolgozni 23 éves koromban nem tudtam, ebben is Mária néni segített.

Az ő léleksebészeti beavatkozása, a lélek- és karakterismerete bámulatba ejtő volt. Diagnózisom tudatában mindent a helyére tett bennem.

- Lehet ha nem találkozik vele minden másképp lenne az életében?

- Nem hiszek a véletlenekben, szerintem nem történhetett volna semmi másként. Mária néni csodálatos barát volt, sok mindenre megtanított. Már akkoriban megismerhettem veretes életművét, amiből akkor még semmi nem jelent meg nyomtatásban. Gépelt formában kaptam meg tőle, hogy elolvashassam. Ez óriási bizalom volt a részéről, titokként őriztem.

Amikor a lakásába beléptem, mintha egy másik erőtérbe toppantam volna, amiről ő szellemesen egyszer azt mondta, hogy itt szellemmel vannak megkenve a falak.

Ő mindig csak adott, nem kért, ez volt az ő fő jósága.

- Mivel tartja magát fitten?

- A természet közelében élek több mint negyven éve, az időm javát manapság is ott töltöm, hála istennek nekem ez megadatott.

Az elmúlt évtizedekben szerény számításaim szerint több tízezer kilométert barangoltam.

Emellett megtapasztaltam, hogy a szellemi törekvés végtelen dimenzió, abban búvárkodni, kutakodni frissítő elixír, szerintem ez is fitten tart. Ez sugárzik talán belőlem, a tanulás nemes dolog.

- A természetjárás a túrázásban merült ki?

- Voltak kedves útvonalaim, karakterösvények, amiket akár ötvenszer is megjártam, végigbogarásztam, de szerettem újakat is felfedezni. Ugye ismerős az a gyakorlat, amikor az ember az új lakókörnyezetében egyre tágítja a rádiuszt, és egyre otthonosabb benne? Többnyire egyedül mentem, soha nem vittem magammal semmit az útra, rövidnadrágban, trikóban és egy kényelmes cipőben vágtam neki mindig.

Bekalkuláltam a forrásokat, hogy hol lehet majd inni, mert víz sem volt nálam, szabadon jártam mint a madár.

Szerettem a saját tempómban menni, ami azért nem nevezhető andalgásnak, de megtehettem közben, hogy az időmmel gazdálkodjak, nem kellett sietnem, megállhattam bámészkodni és gyönyörködni a tájban.

- Nem volt magányos ez?

- Szeretem Hamvas Béla írásait, nála olvastam: magam és köztem állok én, tehát a magány dialógikus atmoszféra, ez nagyon lényeges. Ennek tudatában felemelő volt szótlanul megélni az ámuló, gyönyörködő perceket, múlatni az időt a természet fenséges békességében. Lélekben és gondolatban ma is könnyedén visszaröppenek ezekbe a pillanatokba.

Az egészségi státuszom nem teszi lehetővé a klasszikus túrázást, de szépen, könnyedén, rövidebb távokat megteszek.

A fegyelem szükséges erény egy ilyen egészségügyi fordulatnál, mindenre oda kell figyelni, például nyugodtan, békésen végiggondolom, ha oda lépnék mi lenne.

- Mik a könyv után a tervek?

- Van máris egy újabb felkérésem a Helikon kiadótól, akik figyelmes partnerek voltak, mert semmi olyat nem kértek tőlem a promóció során, ami megterhelő lett volna számomra. Minden körém volt rendezve, számításba vették, hogy mit bírok, tapintatosak voltak, nagyon megtiszteltek ezzel.

A könyv kapcsán szerveződő közönségtalálkozókon jóleső érzés személyesen találkozni zeneszerető olvasókkal, ennek öröme él a lelkemben. A könyvbemutatókon semmilyen élethelyzetemről sem tudok felületesen beszélni, minden pillanatot mélységesen megélek.

- Mikor fog újra zenélni?

- Két hihetetlenül tehetséges zenésztársammal van egy háromtagú zenekarunk, a Közlegények, ha valamikor, akkor velük dolgoznék szívesen.

Az éneklés intenzív formáját, ahogy az a múltban ment, azt még revitalizálni kell, ahhoz komoly tüdőkapacitás szükséges.

Világ életemben mindent eredeti hangon, tisztességesen csináltam, nem akarok sem másnak, sem magamnak csalódást okozni.

Egyenlőre elfoglalnak a közönségtalálkozók, rengeteg meghívásom van, de miután be kell osztanom az erőmet, saját ütemezés szerint vállalok felkéréseket, nem ömlesztve egymás után.

Emberi léptékű az az atmoszféra, ahogy mindenkivel össze lehet nézni, jó, hogy ilyen körülmények között vallhatok önmagamról,

nekem különösen, aki a személyes varázs híve vagyok. Ünnepélyes jelen lenni sokakkal az itt és mostban, és hálás vagyok érte, hogy mindenütt szeretet vesz körül akár merre megyek.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Meglepő, mi történt idén a bécsi újévi koncerten – ez nem a nagyik újévi eseménye volt: friss, vidám, érzékeny lett Bécs 2026-ban
Bécs felrobbant az örömtől: mindenki erről a karmesterről beszél.

Megosztom
Link másolása

A bécsi Musikverein Aranytermében ma délelőtt (január 1-jén) lefutott a világ egyik legfurcsábban stabil, mégis évről évre kockázatos élő hagyománya: a Bécsi Filharmonikusok Újévi Koncertje. Stabil, mert a Strauss-dinasztia waltz–polka–galopp háromszögéből ritkán enged; kockázatos, mert a műfaj lényege a hangulati egyensúly, amit a közhelyesség és a túlkomolykodás felől is könnyű elrontani.

2026-ban viszont épp az történt, amit ettől a koncerttől mindenki remél, csak ritkán meri kimondani: friss lett, derűs lett, jókedvű lett, és közben meglepően érzékeny is.

Ennek a kulcsa a debütáló kanadai karmester, Yannick Nézet-Séguin volt, aki most először vezényelte a Neujahrskonzertet. (Wiener Philharmoniker) A „frissesség” itt nem azt jelenti, hogy hirtelen techno szólalt meg a Radetzky helyén, hanem azt, hogy a jól ismert bécsi gesztusok mögött volt levegő. Nézet-Séguin látványosan

nem „ráült” a tradícióra, inkább mozgásban tartotta: a tempókban volt rugalmasság, a karakterekben volt játék,

és mindez anélkül, hogy a zenekar legendás csillogása bármikor is giccsbe csúszott volna.

A program maga is ezt a „tágítás” logikát követte. A nyitány Johann Strauss (ifj.) Indigo és a negyven rabló című operettjéből jött, de a koncert nem ragadt bele a biztos slágerekbe: 5 darab volt újdonság az Újévi Koncertek történetében, és két női szerző is helyet kapott. Josephine Weinlich Sirenen Lieder című polkája és Florence Price Rainbow Waltz-a nem „kvóta-pillanatként” működött, hanem organikusan:

mintha a bécsi könnyedség hirtelen kapott volna egy, a 21. század felé nyitott, szégyenkezés nélküli arcot.

Közben persze megmaradt az a fajta ünnepi koreográfia, amiért ezt a koncertet a fél világ nézi: a Diplomaten-Polka finom üzenetként (diplomácia és béke – nem rossz kombó 2026 elején), a Rosen aus dem Süden nagyvonalú eleganciája, az Egyptischer Marsch egzotikus villanása,

a végén pedig a kötelező rítusok. És mindezt úgy, hogy a „világszínpad” ténye nem nyomta agyon az intimitást:

a közvetítés továbbra is több mint 150 országba megy, nézők tízmillióival, de a hangulat mégis képes volt felszabadult maradni.

A legjobb pillanatokban az egész olyan volt, mintha Nézet-Séguin nemcsak egy koncertet vezényelt volna, hanem egy kollektív hangulat-átállítást: hogy

lehet egyszerre könnyednek lenni és nem felszínesnek; ünnepinek lenni és nem üresnek; vidámnak lenni és közben figyelni a világra is.

Ezért volt ez a 2026-os Újévi Koncert nemcsak jó, hanem kifejezetten jóleső.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Katalin hercegné megtörte az udvari hagyományokat: csilivili portréfotó helyett szokatlan videóval jelentkezett
A walesi hercegné az „Anyatermészet” sorozatának utolsó részével köszöntötte a rajongókat. A meghitt felvétel a tél csendjéről és a belső békéről szól.
Sassy - sassy.hu
2026. január 15.


Megosztom
Link másolása

A rajongók lélegzetvisszafojtva várták, idén milyen fotóval köszönti a palota a walesi hercegnét.

Katalin mindenkit meglepett:

tökéletes, csilivili portré helyett a lelkébe engedett bepillantást.

Január 9-én, 44. születésnapja alkalmából ugyanis nem új fotót, hanem „Anyatermészet” című videósorozatának befejező részét osztotta meg, ami sokkal személyesebb, mint bármi, amit eddig láthattunk tőle.

Ezzel a lépésével tudatosan szakított azzal az immár tradíciónak számító szokással, hogy a királyi család tagjait egy friss, hivatalos portréval köszöntik jeles napjukon.

A tavaly tavasszal indított, évszakokra tagolt sorozat a természet és az alkotás jótékony hatását járja körül.

„Ez a sorozat a gyógyulásomban is segített, mert a természet és a kreativitás mindannyiunk számára gyógyító erővel bír”

– üzente Katalin hercegné a videó kísérőszövegében. A most megosztott „Tél” című záróepizód a befelé fordulás és a csend fontosságáról szól. „A tél csendje, a türelem és a belső béke mindannyiunkat feltölthet” – hangsúlyozta a hercegné, aki a videóval a természet regeneráló szerepére hívta fel a figyelmet.

A hercegné azonban nemcsak az interneten volt aktív. A jeles napot megelőzően, január 8-án Vilmos herceggel váratlanul felkeresték a londoni Charing Cross kórház dolgozóit, hogy megköszönjék a munkájukat. A The Guardian szerint Katalin a nagy napon édesanyjával és nővérével egy hungerfordi bisztróban, a The Funghi Clubban egy meghitt ebéddel ünnepelt. A személyes hangvételű videóval Katalin egyértelműen új fejezetet nyitott a kommunikációjában; a születésnapi finálé egyszerre volt egy mély gesztus a közönség felé és egy új irány kijelölése.

Via The Prince and Princess of Wales


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„A legjobban égni szeretek” – Gavalda Kinga, a kaszkadőr, aki a Trónok harcában Emilia Clarke helyett állt a tűzbe
Olyan sztárokkal dolgozott, mint Anthony Hopkins és Kate Winslet. Férje is a szakmában van, sőt, már a gyerekeik is kaptak filmszerepet.

Megosztom
Link másolása

Amikor Emilia Clarke a Trónok harcában épp fenségesen nézett a tűzbe, egy magyar csaj, Gavalda Kinga ténylegesen lángolt helyette. Mert van az a szakma, ahol a munka csúcsa az, amikor felgyújtanak, és Kinga az a kaszkadőr, aki állítja: „a legjobban égni szeretek”. Tizenhat évesen, egy lovardában csöppent a kaszkadőrök közé, akikkel hamar megtalálta a közös hangot, tizennyolc évesen pedig már egy reklámfilmben repült – írta a Meglepetés magazin.

A szülei arra nevelték, hogy a sport az élet része, és ha valamibe belekezd, csinálja egy évig.

Ebből lett úszás, tenisz, foci, küzdősport és lovaglás. „Mindez adott egy nagyon jó alapot ahhoz, hogy végül kaszkadőr lehessek” – mondja. Bár az Állatorvosi Egyetemen zoológusként végzett, a filmipar nem eresztette.

A specialitása pedig pont az lett, amitől a legtöbben pánikrohamot kapnának. „Amit sokszor csináltam és nagyon szerettem, azok az égések. Sok filmben »égtem«, a leghíresebb a Szabadság, szerelem, abban Szávai Viktória úgy hal meg, hogy megég. Azt én csináltam helyette.” Aztán jött a csúcs, a Trónok harca.

„A Trónok harca első évadában a főszereplő Daenerys Targaryen, akit Emilia Clarke alakított, bemegy a tűzkörbe, mert ott vannak a sárkánytojások – az is én voltam.”

A dolog persze nem annyiból áll, hogy valaki leönti magát benzinnel. „Nem félek, mert ugyan engem ér a tűz, de fantasztikus csapat áll mögöttem. Több réteg védőruha van ilyenkor rajtam, és speciális gélt kennek rám, hogy ahol a ruha nem fedi a testem, ott se égjek meg.” Minimum két oltóember, profi tűzoltók a háttérben – ez nem hazardírozás, hanem kőkemény szakma.

És ha már Hollywood, akkor jönnek a sztárok, akiknek a viselkedése a kellemes meglepetéstől a szikár profizmusig terjed. Anthony Hopkins például „rendkívül kellemes ember”. Emily Mortimerrel a Spectralt forgatta, és mivel a színésznő alkatilag inkább egy kedves titkárnő, mint akcióhős, Kinga csinált helyette mindent.

„Ő az egyetlen, akitől a forgatás végén ajándékot kaptam, és egy levelet, hogy mennyire hálás. Nagyon jólesett.”

Ryan Gosling a Szárnyas fejvadászban eléggé magának való sztárnak bizonyult. A Homelandben pedig a várandós Claire Danes helyett mászott ki egy ablakon a budai Várban, ment végig a párkányon, majd be egy erkélyre. A Lee című filmben Kate Winslet dublőre volt, aki producerként is szívén viselte a film sorsát. „Ő is elismerte a munkámat.”

De van egy sztár, aki mindent visz.

„Engem egyetlen sztár hoz izgalomba, a Brad Pitt. Ha ő jön Magyarországra, drukkolok, hogy újra találkozhassak vele.”

A World War Z forgatásán dolgoztak együtt, de a közös jelenetüket kivágták. Aztán Angelina Jolie filmjében is felcsillant a remény. „Ő persze berakta Pityut egy jelenetbe – mi ugyanis Pityunak hívjuk Brad Pittet –, és egy pillanatig úgy volt, hogy nagyon közel kerülhetek a kedvencemhez, de aztán sajnos lefújták ezt a részt.”

A szakma a magánéletét is átszövi: férje Kósa László kaszkadőr-koordinátor, két gyerekük pedig már szintén belekóstolt a filmezésbe. Kinga ma már inkább a háttérben segít, mert a forgatások tizenkét órás napjait nehéz összeegyeztetni a családdal.

„Azért szültem a gyerekeimet, hogy én nevelhessem őket, és nem egy bébiszitter. Nekem ők a legfontosabbak, a filmek csak utánuk következnek.”

Via Meglepetés


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Túlélte a Don jegét, de a háborút nem: egy magyar katona története, aki hazajött meghalni
A Don-kanyar évfordulóján nem hadmozdulatokra és veszteségszámokra emlékezünk, hanem egyetlen emberre. Egy fiatal férfira, aki hazajött a frontról – meghalni, és egy menyasszonyra, aki várt rá.

Megosztom
Link másolása

1943. január 12-én, a Don partján indult el az a hadművelet, amely a magyar hadtörténelem egyik legsúlyosabb tragédiájává vált. A Don-kanyar nemcsak hadosztályokat és számokat temetett maga alá, hanem embereket, szerelmeket, ígéreteket.

Ez a történet nem csak a frontvonalról szól, hanem arról is, ami otthon történt: egy fiatal férfiról, aki túlélte a Don jegét, de a háborút nem élhette túl:

Dohánytermesztő kisbirtokosok voltak, mégis bekerült a keleti frontra induló 2. Magyar Hadseregbe Hegedűs Ferenc. Ő már a második testvér volt a családban, akit besoroztak. Fiatal volt és erős, Rozália, a menyasszonya alig-alig engedte el, de nem volt mit tenni. Menni kellett.

Ritkán jött posta felőle. Anyja és szerelme együtt lesték a híreket, hallották, hidász lett, műszaki alakulat, na, ott biztos jó sora lesz. Teltek a hónapok, a két asszony egymásba kapaszkodva várta haza a legényt. Nagyon. Ő tudta ezt, és megfogadta, hogy hazamegy hozzájuk.

Éhezett és fázott. Árkot ásott, befagyott pontondarabokat pucolt. Aztán egyszer csak történt valami. Gyorsan kellett cselekedni ott a Don partján, kellett a híd, de azonnal. Nem volt idő mérlegelni, és a jég nem bírta el. Beszakadt. Nem egyedül süllyedt el a jeges árba, de csak kevesen tudták elkapni a kötelet, amit a társaik dobtak a partról. Míg a fagyott kötél marcangolta a tenyerét, Rozália arcát látta maga előtt. Ki kell kecmeregni. Nem maradhat most itt. Megígérte. Várják.

Ráfagyott a ruha, ropogott a jég a cipőjében. Gyorsan vetkőzött, dörzsölték hóval, aztán lilára fagyva vissza kellett vennie a deres-jeges egyenruhát. Hogy milyen rettenetesen fázott! Már másnap belázasodott. Félrebeszélt. Hátraküldték a hadi kórházba. Teltek a hetek, végül egy jószívű orvos azt mondta neki: Ferenc, menjen haza.

Haza! Hosszú volt az út, de végül megérkezett. Hogy örültek neki! Anyja, menyasszonya, az egész család összeszaladt, de ő csak kapkodott a levegőért és a szobába vágyott.

Jártányi ereje sem volt. Köhögött, fulladt.

Tüdőbaj - mondta a doktor és csak ingatta a fejét. Összesúgtak az asszonyok, előkerültek régi gyógymódok, de ő napról napra keskenyedett. Hétről hétre gyengébb lett. Rozika mellette töltötte minden idejét. Cserélte a borogatást, felrázta a párnáját és arról mesélt neki, milyen szép is lesz az esküvőjük. Hogy reggelig táncolnak majd, csak gyógyuljon meg!

Aztán egy nap a Ferenc keze már nem szorította vissza a Rozika kezét. Hazajött hozzánk meghalni - mondta az anyja, és vigasztalni próbálta az özvegy menyasszonyt.

Gyász borult a házra.

De ilyen temetést nem látott még a világ! A koporsó mögött hófehér menyasszonyi ruhában Rozika ment, egyedül, kezében egy gyönyörű virágcsokor. Mögötte feketében a gyászoló család, végig a falun, egészen a sírig.

Rozál így lett örökre Ferenc menyasszonya. Sosem ment férjhez, nem fogadott udvarlót. Még 65 évig élt, míg szeretett Ference mellé temették.


Megosztom
Link másolása