Mit is akartam? – A momnesia nem egy betegség, hanem egy szupererő árnyoldala
Talán mindenkinek volt már olyan érzése, hogy bement egy szobába, és eltartott pár másodpercig, amíg eszébe jutott, miért is indult oda, vagy nem találta reggel a kulcsait, esetleg elfeledkezett egy születésnapról.
Akinek pedig már született gyereke, az jó eséllyel ismeri ennek az érzésnek a hatványra emelt változatát.
Amikor néha a saját nevét se tudja az ember.
De vajon milyen hormonális és agyi folyamatok állnak e mögött, valóban negatívumként kell-e tekinteni rá és milyen szokatlan tüneteket produkálhat?
Agyára ment a gyerek
Egy kisbaba gondozása igazi önismereti tréning. Az ember megismeri a saját, addig biztosnak hitt határain túli önmagát: hogy a korábban elképzelhetetlennek tűnő 1-2 órás alvási ciklusokkal is képes életben maradni.
Hogy a dereka vagy a karja akkor is funkcionál, amikor már hetek óta úgy érzi, menten leszakad.
Vagy hogy mennyi mindenről le tud mondani egy másik élet fenntartásáért cserébe.
Például a józan eszéről.
Ez az akaratlan változás, mely hormonok, idegrendszeri és agyi változások összetett játéka, már a terhesség alatt elkezdődik, amikor is a szürkeállomány egy része összezsugorodik, hogy teret adjon a baba neveléséhez szükséges új készségeknek. A neuroplaszticitásnak ezen formája lehetővé teszi az idegrendszer alkalmazkodását az új élethelyzethez, segít dekódolni a még beszédképtelen kisbabák igényeit.
A várandósságnak és a szülői létnek ez a jelensége kutatások szerint átlagosan két évig áll fenn, egyes agyi területek pedig örökre megváltoznak az anyasággal, sőt, sokszor az apasággal is.
Utóbbi érdekességre egy olyan kísérlet is felhívta a figyelmet, mely során anyák és apák agyműködését vizsgálták, miközben olyan felvételeket mutattak nekik, amin a gyermekükkel foglalkoznak.
A videók nézése közben a szülőknél nemtől függetlenül fokozott aktivitást tapasztaltak az érzelmek feldolgozásáért felelős agyi területeken. Minél jobban kivette a részét az apa a kisbaba gondozásából, annál jobban hasonlított ez az változás az anyáéhoz.
Ebből kiindulva tehát női hormonoktól függetlenül, csupán a gondozással is kiváltható a mami-agynak nevezett kognitív állapot.
Az oxitocin, mely hormon nők és férfiak esetében is a kötődést segíti elő, megemelkedett szint esetén további furcsaságokat művel az aggyal.
A magas oxitocin esetén előforduló pareidolia egy olyan érzet, mely során teljesen véletlenszerű dolgokba konkrét arcokat vagy hangokat látunk vagy hallunk bele.
Ilyen az, amikor egy random foltba arcot látunk, de a fantomsírásnak nevezett hallucináció is ide sorolható, amikor is az anyukák a zuhany alatt vagy a hajszárító/porszívó zaján túl gyereksírást vélnek hallani akkor is, amikor a gyerek édesen alszik.
A szakértők egyetértenek abban, hogy erre a komplex agyi változásra helytelen lenne továbbra is a momnesia-hoz hasonló, negatív előjelű kifejezéseket használni, a feledékenység kidomborítása ugyanis elviszi a hangsúlyt a teljes képről, aminek kutatása viszont nagyobb figyelmet érdemelne.
Az anyákat már így is túl sok elvárás nyomasztja, jó lenne, ha a tudomány nem újabb terheket pakolna rájuk, hanem a megfelelő kutatásokkal és edukációval segítené őket, és természetesen a társadalom többi tagját is.
Minél többet beszélünk akár mondjuk a szülés utáni pszichés változásokról vagy az anyákat különösen érintő láthatatlan lelki munkáról, annál könnyebb lesz nekik elfogadniuk saját megváltozott önmagukat, a többieknek pedig megérteni, miért olyan fura sokszor a felnőttekkel történő szóbeli kommunikációjuk.
Elfelejtettem, hogyan kell felnőttekkel beszélgetni
A cikk szerzőjének kilenc éve tölti ki a mindennapjait három gyermekének nevelése, ellátása, lénye.
Háromszor érezte úgy, hogy megbolondult, hiszen korábban nem okozott neki gondot a multitasking, mindenhova pontosan érkezett és mindig tudta, milyen év, hónap, nap és névnap van éppen.
Ez - a korábban tárgyalt kognitív változásoknak köszönhetően - gyökeresen megváltozott, amikor anya lett, és megállás nélküli kudarcként élte meg a régi énjének ilyetén eltűnését.
Ami viszont kilenc év után végképp borította a bilit, az az élő, felnőtt beszélgetéseknél tapasztalt botrányos teljesítménye.
Hogy nem tud egy épkézláb mondatot kinyögni.
Nem tud szemkontaktust tartani.
Úgy ismétli magát, mint egy megakadt lemezjátszó.
A momnesia netes kutatása során végül szerencsére rájött, hogy ez nem feltétlenül az ő hibája, és van belőle kiút.
Sokan ugyanis a világjárvány utáni személyes újrakapcsolódások során arra lettek figyelmesek, hogy elszoktak az élő, fizikailag is egy térben és időben történő beszélgetésektől.
Nehezükre esett szemkontaktust tartani, felismerni és helyesen értelmezni a beszédpartner testbeszédét, mimikáját, kapásból reagálni a hallottakra, és így tovább. Segítségre volt szükségük.
Úgy viselkedtek, akárcsak egy momnesia-s anya.
Az anyaság ugyanis ebből a szempontból olyan, mint egy szaggatott karantén. Az anya a gyerek napi ritmusához, pillanatnyi kedvéhez és szükségleteihez igazítja minden más kapcsolatát, így, ha véletlenül lehetősége adódik egy felnőttel való, gyerek nélküli beszélgetésre, a figyelme sokszor még akkor is a kicsi körül forog.
De hát, ha belegondolunk, egyáltalán nem csoda, hogy egyes anyukák kijönnek a felnőtt beszélgetések gyakorlatából.
Azon túl, hogy a hormonok megállás nélkül a kicsi létfenntartásának elsőbbségével nyomasztják az anyát, a mindennapi helyzetek sem teszik lehetővé a gyerekmentes témák felbukkanását. A kicsik előtt nem lehet ilyen dolgokról beszélni, maximum idegen nyelven, megváltoztatva a tulajdonneveket, elrejtve a valódi érzéseket a szavak mögött (fájdalom, kimerültség, düh, elérzékenyülés, stb.), mert hát Nicht vor dem Kind!
Így aztán az anyák, amíg a gyerekükkel egy légtérben vannak, akkor se tudnak őszintén, élő szóban ventillálni, saját érzéseikről, gondolataikról beszélni és mások mondandójára figyelni, ha felnőtt társaságuk akad.
Az alábbi gondolatok szerzője nagyon érzékletesen írja le, miért nem tud évek óta felnőttekkel beszélni. Amíg kicsi volt a gyerek, addig az állandó szükséglet-kiszolgálás miatt nem tudott egy teljes mondatot végigmondani (vagy hallgatni), amikor pedig már nagyobb, mondjuk 2 éves lett a gyerkőc, az állandó közbekiabálás és -kérdezés miatt nem sikerült életben tartani a beszélgetést.
Emiatt, úgy érzi, túl sok emberrel veszítette el a kapcsolatát,
És amíg egy afáziával küzdő világsztárt őszintén sajnál a világ, addig a nyökögő anyukára csak annyit mond: Ugyan, biztos megint fent volt a gyerek egész éjjel és nem aludta ki magát!
Pedig ha elolvassuk az enyhe afázia tüneteit (minimális önkifejezési zavar, szótévesztés), vagy akár a súlyosabbakat is (a beteg teljesen kizökkenhet a hétköznapi kommunikációból, mind beszédképzés, mind beszédértés esetén) bizony sok hasonlóságra találhatunk bennük az anyák beszédzavaraival összehasonlítva.
Csak ezzel nem foglalkozik senki.
Ezért lenne nagyon fontos az anyasággal kapcsolatban a tudománynak megfelelő kutatásokat végeznie, azok eredményét a megfelelő szavakkal érthetővé tenni a laikusok számára, a laikusoknak pedig nyitottan állni a témához, hogy legalább akkora szimpátiával álljon a világ az anyák nehézségeihez, mint egy paraszociális barátjukéhoz.
