Hevesi Tamás nagyon kerek évfordulót ünnepel idén, ennek kapcsán beszélgettünk vele arról, hol tart most az életben. A végén még arra is válaszolt, amiről nem szeret beszélni. Rutai Gábor interjúja.

- Kezdhetek egy történettel? Majd rájössz miért.

- Persze!

- ’91 környékén besoroztak katonának Kiskőrösre, ami nekem a világvége volt. Pár hét szörnyűséges képzést követően az egyik hétfő reggeli ezredsorakozón megkérdezték, hogy kinek van zenei előképzettsége, azon belül is ki tud trombitálni, mert hogy egy hónapra elküldik az illetőt Kalocsára ezredkürtös kiképzésre.

- Kezdem kapizsgálni, hova fogunk kilyukadni.

- Feltettem a kezem, holott életemben egyszer fújtam fúvós hangszerbe, még a gimiben. El is küldtek Kalocsára, kürtös kiképzésre. Na most az történt, hogy az ország összes laktanyájából összegyűlt arra az egy hónapra az a kis század és összesen egy ember tudott trombitálni, az összes többi a legelvetemültebb szélhámos volt, mint jómagam. Én életemben nem röhögtem annyit, mint ott egy hónap alatt azon a társaságon. De képzeld el, hogy az egy hónap végére megtanultuk azt a tíz szignált, amit játszani kellett, és abból le is kellett vizsgázni. Nagyon megszerettem a trombitát, mint hangszert, vettem később és még mai napig is megvan
Mindezt azért meséltem el, mert tudom, hogy te is tanultál vadászkürtön játszani.

- Így van! A vadászkürt úgy jött, hogy az általános iskolában egyszer csak megjelentek a zeneiskolából „ügynökök”, akik arra buzdítottak, hogy tanuljunk hangszereken játszani. A mi osztályunkba fúvós hangszeres ügynök érkezett, és lehetett választani, hogy harsona, trombita, vagy vadászkürt. 8-an voltunk fiúk az osztályban, és azt hiszem 5-en jelentkeztünk, abból hárman elvitték a trombitát, ugye a legkisebb hangszer, egy srác választotta a harsonát, és a kürtöt senki. Akkor, szinte sajnálatból, jelentkeztem. Király István volt a mesterem, aki a Szegedi Szimfonikus zenekarból járt le Gyulára oktatni a zeneiskolába, és nagyon jó, fantasztikus tanár, fantasztikus kürtös volt.

Tehát mellé. Mondtam, hogy tanár úr, nagyon csábító az ajánlat, de nekem egy kicsit másfelé bolondozik az agytekervényem. Akkor engem már pofonvágott a könnyűzene, és igazából a gitár, és annak az oldalvizén minden.

- Beszéljünk másról is. A foci fontos helyen áll az életedben. Lehet, hogy leginkább ez tölti ki azt?

- Nem, nem. De a 24 óra, az lehet, hogy nekem 48. Mindig szerves része volt a sportolás az életemnek. Édesapám ragyogó sakkozó volt, én nem lettem ragyogó sakkozó, viszont ő is szerette az atlétikát és a bátyám is atletizált. Nyilván a kis Tomika felnézett a bátyjára. Aztán egyszer kérdezte apukám, hogy nem akarsz Gyulai Sport Egyesületbe elmenni sportolni? Hát, mondom, nézzük meg. Kimentem az edzése, nagyon tetszett a társaság, nagyon tetszett az edző. Aztán jöttek az eredmények, jól ment az atlétika nagyon, mellette pedig egyfolytában fociztunk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a haverjaim majdnem mindenki futballozik, és akkor mondták, hogy nem jössz focizni? Hát mondom, oké.
 A futball az egy olyan játék, amit hogyha az edzői oldaláról nézzük, akkor ez egy nagyon komoly szakma. Nagyon nehéz, nagyon szép, de nagyon komoly szakma.

Szóval nagyon szép sikereket értem el a futball területén, és egyszer csak jött, hogy női futball, és akkor megalapítottam Ferencvárosban a saját pénzemből a Ferencváros női labdarúgó szakosztályát. Toborzókat tartottam, összeszedtem rengeteg játékost, elindítottuk az U15-ös csapatot, és aztán sodródtam bele, majd azt vettem észre, hogy az én tudásom kevés lesz, nekem ezért tanulnom kell.
Jelentkeztem a különböző tanfolyamokra, végigmentem az összes létrán, és végül Pro-licenszes edző lettem, ez a legmagasabb képzettség. A legnagyobb kincs az volt, amikor az U17-es női válogatottnál voltam szövetségi kapitány, több mint három évig.

- Térjük rá a másik hivatásodra. Magad írod a dalokat, szövegeket. Például hol dől el, hogy miből lesz végül dal és miből vers?

- Nagyon jó a kérdés. Nagyon sok dalom a fiókomban van, mert azt éreztem, hogy annyira mély, hogy ez talán a magyar közéletben túl sok. Gondoljunk bele merre tart a könnyűzene. Sokszor csodálkozom is, hogy lehet valaki ennyire termékeny. Én nagy nehezen, hónapok alatt ott zongorálom, basszus-szólam, kitalálom a gitárt, mi legyen a tempó, itt a kiállás, a bridge. De hogy van az, hogy valaki szinte havonta új dallal jön ki? Most már értem. Az AI (mesterséges intelligencia) használata természetesen hatalmas kincs, és nagy segítség tud lenni, ha ez az arányokban mondjuk úgy néz ki, hogy 90-10, vagy 80-20, de a javadra, és az AI ellen. Ne fordítsuk meg, hogy 90% az AI, és 10% vagy te. Tehát a mesterséges intelligencia megjelenésével nyilvánvalóan be lettünk csapva. Nem próbáltam még soha. Nem is fogom. Nem szeretném.
 Én a húsvér emberek termékeit szeretem. Nekem így születnek a dalaim, és nyilván nem tudok olyan termékké lenni, mint aki leül a géppel, és megnyomja a ctrl-C-t.

- Átküldött nekem valaki egy ilyen zeneszerző AI-t, amíg engedte ingyen, szórakozgattam vele. Döbbenet, hogy mit tud tényleg. Ha kitalálom azt, hogy egy szál hegedűvel, meg egy tubával játsszon bossanovát ebben a hangnemben, ilyen tempóban, akkor csinál három verziót. A Spotify-nál is már kezd egyre nagyobb probléma lenni ez.

- Nem akarok neveket mondani, a magyar könnyűzenéből tudnék sorolni nem egyet, nem tízet, akiknek feltűnően gyorsan születnek a dalai, és feltűnően hasonlóak bizonyos hangszínek. De ezt hagyjuk. 
Ki a lópikula akar majd így hangszereken tanulni, mint ahogy te meg én is tettük? Nincs már ilyen, hogy tanulni kell. Ezek szerint, le lettünk butítva, mindenben az egyszerűség, egy gombnyomással érjük el a legnagyobb sikereket. Itt tartunk most. 
Hányszor volt az, hogy mérgesen odavágtam az összegyűlt papírt be a szemetesbe, hogy már megint milyen hulladékot írtam.

Én ezt kiemelem. Szövegileg fantasztikusat lépett a magyar könnyűzene előre. Zeneileg óriásit lépett vissza. Én visszasírom az LGT-t, én visszasírok egy United-et, micsoda zenészek. A zenét ne egyszerűsítsük már le arra a három hangra meg a C-dúr, A-dúr, F-dúr, G-dúrra, mert tényleg felakasztom magam. Én inkább dolgozom lassan. Nekem nincsen nagy táborom, én nem vagyok fölkapott sztár, viszont azt gondolom, hogy elég sokan érdeklődnek a dolgaim iránt, ezt észreveszem a koncertjeimen, észreveszem a műsoron.

- Azért ne mondd, hogy nincsen nagy táborod, a koncertjeidet is megtöltöd. Idén is nagy turnéd van. Milyen apropóból?

- 30 éve vagyok szólista. 1994, „ezt egy életen át kell játszani”, és 2024-et írunk. 30 év úgy szaladt el, mintha sose lett volna. Közben nagyon sokfajta zenét hallgatok, mert imádom, Ha nagyon-nagyon sietnem kell vidéki koncertre és késésben vagyok, akkor nyilvánvalóan nem egy andalító dalt fogok betenni. Egy AC-DC-t, vagy ilyesmit teszek be. Mikor vége van a koncertnek, szeretem a csendet, de ha mégis, ott háttérben halkan az autóban szimfonikus műveket szoktam hallgatni. Egyébként vannak olyan előadók, hogy két-három dalig imádom, aztán már egyformák nekem. Sade, ugye milyen kellemes, vagy a Matt Bianco? Egy-két dalig imádás, és aztán már váltani kell.

- Beszéltünk róla, hogy milyen jók a mai előadók szövegei, de tegyük hozzá, hogy nagyon rossz versből is lehet nagy sláger. Erre szoktam azt mondani, hogy tábortűz körül én hiába mondom el a világ legszebb verseit, a csajt végül úgyis a gitáros viszi el. Egy közepes szöveggel, egy jó gitáros.

- Nem is kell jó gitáros. Így van. Nézd, hogyha belegondolsz, ez egyértelmű pszichológia. Mindenki szeret a sikeres emberekbe kapaszkodni és a sikerbe. Nyilvánvalóan ott ülnek a tábortűz körül, sok-sok egyforma ember. Egy, aki kiemelkedő, akinek a nyakában van egy gitár. Nyilvánvalóan ő egy különc, ő egy extra, ő a művész.

- Van még egy fontos évforduló, mert nem csak a harminc éves szólópályafutásod van, hanem még ebben a hónapban lesz egy másik.

- Arról nem szeretek beszélni.

- Arról nem szeretsz beszélni.

- Igen, egy születésnapom lesz, mint minden évben. Reméljük, hogy meg is élem. Már évek óta nem számolom, mert arra jöttem rá, hogy ebbe be lehet golyózni. Nekem vannak ismerőseim, akik azért öregedtek meg hirtelen, mert felfogták, hogy hány évesek. Nem foglalkozom ezzel. Kit érdekel, ki hány éves? Gyerekkorban igen, mert vártam az ajándékot.

Sajnos így szaladt el ez a harminc év. Elképesztő gyors az élet, de éljük meg a pillanatot. Nem „éljük át”, „éljük meg” a pillanat minden másodpercét. Milyen csodálatos dolog, hogy utazhatunk, hogy azt eszünk, amit szeretnénk, hogy bocsánat, de jól élünk ahhoz képest, ahogyan élhetnénk.
 Sajnos látjuk a negatív példákat is mindenfelé a világban, itthon is. Úgyhogy én nagyon hálás vagyok azért, hogy nagyon boldog házasságban élek a Krisztivel. Bár most egyébként egy nagyon szomorú hírt kihagytam a beszélgetésünkből, de nem is akartam nagyon behozni, de most ez így valahogy mégiscsak feldobta az én kis agyitekervényem, hogy sajnos tegnap délelőtt elment az egyik kutyám. Annyit kell róla tudni, hogy két hatalmas méretű komondorunk van a kertben, és még nem volt négy éves, tehát nagyon fiatal, és teljesen váratlanul történt.

- Nagyon sajnálom.

- Valószínűleg infarktust kapott, valamitől délelőtt 11-kor még játszott, egy órakor már aludt örökre. Szörnyű érzés volt ezt tegnap megélni, nyilván meg is sirattuk, főképpen én, mert ez én kutyám volt. A Krisztinek van cicája benn a lakásban, meg van egy kis yorkink bent a lakásban, ami az anyósomé, tehát van a házban is. Frida, a Szuka most egyedül maradt kint, és nyilvánvalóan megoldást kell találnom, hogy ne legyen egyedül.
Ugyanaz, mint az embereknél, ugyanígy működik. Mikor elmegy egy idősebb házaspárból valamelyik, nagyon félő, hogy egy éven belül követi a másik. Azért nagyon fontos a gondoskodás, és azért fontos, hogy odafigyeljünk és segítsük azt, aki itt maradt. 
Hát szomorú, szomorú mindegyik persze, de azt szoktam mondani az életre, hogy jövünk és megyünk.

- Visszatérve, örülök, hogy ezt mondod, hogy ne foglalkozzunk a korunkkal. Én is azt gondolom, hogy valószínűleg az dönti el két ember között, hogy az egyik mitől lesz bácsi, a másik meg mitől lesz egy elegáns úr, hogy mit gondol magáról.

- Nm öregedni kell, de mindenki idősödik. Még olyan embert nem találtak a Földön, akinek visszafelé ketyeg a biológiai órája. Úgyhogy fogadjuk el azt, hogy ez van, és kész.

És nagyon örülök, hogy csinálom, mert egészen más, mint hogy te is beszélgetsz velem, más az egésznek a kisugárzása, amikor én kérdezhetek olyan dolgokról, ami engem nagyon érdekel, reményeim szerint a hallgatóimat is. 
Szóval igen, nagyon fontos, hogy mindig a kornak megfelelően fogadjuk el, hogy hogy az élet az múlik és rohan, de nem tudunk elfutni előle. De nem is kell. Sajnos a magyar emberben eleve van egy állandó negatív spirál. Mindenben mindig a rosszat keressük, még a jóban is. Ha pozitívan állunk a dolgokhoz, és mindenben a jót látjuk, jót keressük, és kicsi csalódás ér, az még mindig százszor jobb, mint hogy negatívan állunk az emberek, vagy a világ dolgaihoz. Ez nem út. 
Én például szeretek mosolyogni. Imádok nevetni. Én nagyon szeretem, ha valakinek van humora. Szerintem a nevetés az egy pozitív energia, a mosoly pedig a világ legszebb nyelve.

 

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.