/Hargitay Judit/

A „tűzoltólány” az egyik férfirokonom érzékletes kifejezése arra a nőre, aki közvetlenül a Nagy Szerelem, vagy a Nagy Válás után jön.

Hogy milyen tűzoltólánynak lenni? A válasz egy szó: szívás. Természetesen nem tudom, hogy pontosan mi zajlott Szabó András (Csuti), és az Edina után szinte azonnal szárba szökő szerelme, Gina (Dzsina) között, és sem ítélkezni, sem megbántani nem szeretnék senkit. De akárhogy is, nyilvánosan felvállalták a kapcsolatukat, utazgattak, ölelkezős szefiket posztolgattak, majd pár hónap után se kép, se hang. Ezután jött a szakítás híre, Csuti azt írta, ”szeretne magában elrendezni mindent”. Biztosan rendezi is, de a legújabb hírek szerint nem annyira magában, hanem egy újabb, bimbózó románccal, ezúttal Szorcsik Viki színésznővel. Gina pedig eltűnt szem elől, az Instagramját is átállította privátra.

Erről jutott eszembe az én saját „tűzoltólányságom”, és összeszedtem két sztorit. Megtörténtek, régen, velem. Nem okoskodásnak meg példabeszédnek szánom (és hangsúlyozom, hogy ezek a történetek már NEM Csutiékról szólnak, hogy náluk hogy volt, mint volt, csak ők tudják), de azért úgy gondolom, tanulságosak.

#1 Mivel a családunkban elég sok válás volt, mindig nyitottan álltam hozzá ahhoz, hogy egyszer én is egy elvált – nyilván gyerekes – férfi párja legyek. 35 éves korom (és egy „saját” válás) után, gyerektelenül pedig ez már nemcsak nyitottság, hanem kényszerűség kérdése is volt. A hozzám illő pasik zöme akkor már túl volt egy házasságon. Marci az első randinkon bevallotta, hogy a felesége csak három hete költözött el, de a válóperes ügyvédeik már megegyeztek, van két gyerek, de hozzák-viszik őket, az asszony a város másik végén, minden oké, tiszta ügy.

Nem fogtam gyanút. Beleszerettem. A pokol fél évvel később szabadult el, amikor az asszonyt kirakta az akkori pasija (akiért Marcit elhagyta). A válást akkor már kimondták, én odaköltöztem Marcihoz, de az asszony tudta, hogy ez a játszma még nincs lejátszva.

Ismerte a férjét, és a „fárasztásos” technikát választotta. Éjszakai sírós telefonok, napi harminc sms, „gyere a gyerekekért, mert vezetés közben migrénes rohamom lett, haza se tudok menni, itt állunk az autópályán”, stb, stb... és Marci ment. És felvette a telefont. És válaszolt az sms-ekre. És a jókora gyerektartás mellé százezreket költött a kicsik új tornacipőjére, iskolatáskájára, nintendójára, biciklijére és kerti ugrálóvárára (amit a fiúk egyetlen egyszer használtak, kb. fél órára).

Igyekeztem alkalmazkodni. Eskü. Dolgoztam, vezettem a hatalmas háztartást, teleültettem virágokkal a kertet, lángost sütöttem meg esti mesét mondtam a gyerekeknek, vasaltam Marci ingeit, és közben tűrtem, hogy életünk szinte minden pillanatát az ex diktálja. A pohár akkor telt be, amikor egy nyugodtnak induló vasárnap délután az asszony csikorgó kerekekkel befékezett a ház előtt – majdnem betörte a kertkaput –, kiszállt, és az egész kertváros füle hallatára zokogva ordítozni kezdett, hogy neki azonnal kell egymillió, mert nem tudja kifizetni a következő kocsirészletet. A gyerekeket én menekítettem be a házba a botrány elől. Amikor kijöttem, egy falfehér, lesunyt fejű Marcit láttam, aki egyik lábáról a másikra állt a volt felesége előtt, és épp megígérte, hogy másnap utalja az egymilliót.

#2 Mátét egy volt kolléganőm mutatta be azzal, hogy bár 25 évig volt házas, és van két gyerek, de az egésznek már rég vége, egy éve el is költözött, a végső válóper néhány hónap múlva lesz, nyugi, jobb, ha én „csapok le” rá, mielőtt valami haszonleső tyúk megteszi. Merthogy Máté anyagilag nem állt rosszul, még elváltan sem. De engem a pénznél a 25 év sokkal jobban motivált, mert monogám pasit találni nehezebb, mint gazdagot. Csak azzal nem számoltam, hogy ez a monogámia Máténál egy életre szólt. Mármint a volt felesége felé. Hiába rakta ki az asszony egy – akkor már évek óta titokban folytatott – másik kapcsolatért, Máté megrekedt a múltban.

Velem végtelenül kedves volt és udvarias, azt leszámítva, hogy minden második mondata a feleségéről szólt. Meg a gyerekekről. Első romantikus hétvégénken még ki se fordultunk a kocsival az utcámból, amikor egy olasz design bútorüzlet előtt közölte, hogy itt vették a konyhabútorukat. Az úton végig azt mutogatta, hova járatták a gyerekeket fejlesztő tornára, korcsolyázni meg lovagolni. Mire leértünk a víkend helyszínére, nekem már az élettől is elment a kedvem.

Ennek ellenére nyolc hónapig húztam vele, gondoltam, türelem rózsát terem, 25 év nagyon sok, kompromisszumot kell kötni, a gyerekeket természetesen elfogadtam, itt is, hiszen egy apa mindig apa marad, de mint férfi, egyszer majd csak megérkezik hozzám.

Az élő fába is belekötött, minden baj volt. De a leginkább az, hogy nem tudtam neki visszaadni a régi életét. Leléptem. Csak a szép rózsacsokrait sajnáltam – azt tényleg mindig hozott –, de a „türelem rózsát terem” koncepciót én határozottan nem így értettem.

Ezek persze saját sztorik. Másnak meg másmilyen van. De annyit szól a fáma a feleségüket megcsaló, elhagyó férjekről – „csapodár rohadékok, nem bírnak a vérükkel, buknak a pipihúsra stb. stb.” – hogy úgy éreztem, ideje beszélni egy kicsit az érem másik oldaláról is. Azokról a férjekről, akik nem akartak válni, és még egyáltalán nem váltak le a múltról. Beleragadtak egy szituációba, sokszor önhibájukon kívül. Tudom, hogy egy válás iszonyú nehéz, gyerekekkel még nehezebb, és a gyászmunka egy férfinak sokkal durvább, hiszen őket nem erre nevelik. Sok idő és belső gyógyulás kell hozzá.

De higgyétek el, azoknak a nőknek sem habostorta az élet, akik belefutnak egy ilyen sebekkel teli férfiba, és megpróbálnak valami újat kezdeni vele. Azután mire felocsúdnak, máris a tűzoltólány szerepében találják magukat, egy olyan kapcsolat után, amihez tulajdonképpen semmi közük nem volt. Hálátlan szerep ez, főként, hogy épp a kapcsolat legszebb, legidillibb részét vágja taccsra. Azt, amikor két ember egymásra csodálkozik, úgy érzi, kincset talált, és legalább egy pár hónapig édes bódulatban örül a másiknak és a tudatnak, hogy szeretve van, hogy nincs egyedül, hogy társra lelt.

A tűzoltólányoktól ezt veszi el az élet, vagy inkább ők veszik el saját maguktól. Persze sokan vannak, akik önként vállalják fel ezt a szerepet, és türelmesen kibekkelik, amíg a kapcsolatból mégiscsak lesz valami.