Csernus Imre a sztrókról, halálról és arról, mi marad a nap végén: „Éreztem, hogy lebénult a lábam meg a jobb kezem”
Csernus Imre új könyvében, az Oroszlánok és farkasok címűben többek között a tavalyi sztrókjáról is ír. Az egyik legérdekesebb, legőszintébb része a könyvnek az, ahol arról beszél, mit érzett a roham közben, és hogyan alakult át benne az elmúlásról való gondolkodás. Az Indexnek adott interjújában elmondta: abban a pillanatban azt érezte, semmi baja. Úgy gondolta, nem lehet rosszul. Azt hitte, érinthetetlen.
A sztrók bekövetkezésekor – mesélte – nem azon gondolkodott, miért történik ez vele, hanem egyszerűen kíváncsi lett.
Arra volt kíváncsi, mi fog történni. Hozzátette, számtalan krízishelyzetben volt már, de félelmet sosem érzett. Most viszont tisztán érezte, hogy lebénult a lába és a jobb keze. Ezzel együtt nem érzett semmilyen bűntudatot, frusztrációt vagy hiányérzetet. Azt mondta, már régóta csak azt teszi, amiben hisz – és ha most jönne el vég, akkor is azt gondolná:
Csernus szerint ha az ember képes egy helyzetet pánik nélkül megoldani, az abból fakadó sikerélmény építi fel a következő kihívást is. Ezt élte meg akkor is, amikor beült a mentőbe. Felidézte:
Amikor arról kérdezték, hogyan változtatta meg őt a sztrók, azt mondta: „Semmihez sem állok másképp, azóta is ugyanúgy élem az életem.” De azt elismerte, volt egy fontos felismerés: az elfogadás.
„Ha az elfogadás tényleg bekövetkezik, akkor megszületik a belső béke. Elfogadtam, hogy emberből vagyok.”
Arra a kérdésre, hogy korábban nem fogadta-e el, hogy ő is ember, azt válaszolta:
Csernus sokszor beszélt már arról, hogy a „búvalbaszott, negatív emberek” gyakrabban betegszenek meg, és előbb halnak meg. Arra, hogy ő mit tesz ennek elkerüléséért, azt mondta: „Soha semmit nem próbálok tenni.” Csökkentette ugyan a húsfogyasztását, de már nem is kívánja azt. Figyel arra, amit eszik – de arra is, hogy ha valamit megkíván, azt megehesse. Azonban
Azt mondta:
„Bekövetkezhetett volna, hogy lebénulok, újabb sztrókom lesz, és elszáll a gondolkodási vagy a beszédképességem. Amíg a tudatomnál vagyok és leszek, én így fogok élni.”
A halál időpontjáról is szó esett. Arra, hogy másképp élne-e, ha tudná, mikor hal meg, határozott nemet mondott.
Szerinte csak az számít, képes-e a maradék időt olyan dolgokkal tölteni, amiben hisz. Ezt nevezi ő alkotásnak – nem azért, mert valami maradandót akar létrehozni, hanem mert szerinte az élmény „a nap végén csúcsosodik ki.”
Hozzátette, már hosszú évek óta úgy alszik el, hogy egy-két másodpercbe telik csak.
Szerinte a legtöbb ember éjjel csak kattog, de nem cselekszik. Sőt, a saját hazugságai miatt – ha hajlama van rá – betegséget generál magának.
Aztán egyszer csak bekövetkezik az, amit Csernus úgy nevezett: „az elmenetel előtti állapot”. És ekkor történik meg a valódi összeomlás.
