INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Vilmos herceg bérlője vagyok - alig hittem a szememnek: levelet kaptam a Buckingham palotából!

Két levél is érkezett, és az egyik nagyobb meglepetés volt, mint a másik. De szó lesz a csintalan piskie-kről is.

Megosztom
Link másolása

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Egy nagyon váratlan levél a Buckingham palotából

Errefelé szombatonként is jár a postás, szép piros autóval, mert kicsit félreeső helyen áll a házunk. A mi postásunk egy nagyon szép, csokibarnára sült mosolygós lány, aki mindig rövidnadrágban jár, mintha sosem lenne tél. De most is az van, sőt, mindjárt karácsony. Amikor a strandon futunk össze vele, a két kutyája és a mi Mollink jót játszik egymással, ha itt az úton sétálunk amikor jön, már messziről integet, és ha van levelünk, oda is adja. Most szombaton azonban különleges küldeményt hozott. Fent dolgoztam, amikor a lányom szólt, hogy levele érkezett a kutyusunknak. Azt hittem, rosszul hallok, de másodszor is ezt kiáltotta, amikor visszakérdeztem. Oké, akkor szünetet tartok, mert ezt látnom kell.

A borítékra tényleg az volt írva a címzett neve helyére, hogy Molly. Meg a címünk. És a postáslány gond nélkül kihozta. A kutyának. A levelet.

Először azt hittem, talán az állatorvos írt valami miatt, emlékeztető egy vizsgálatra, vagy ilyesmi. De nem volt rajta feladó, az állatorvos biztos tett volna oda valami pecsétet - gondoltam. Izgatottan bontottam ki a borítékot, mégis nagy dolog ez: soha nem kapott még levelet a kutyusunk. Egy karácsonyi képeslap bújt meg benne, és amikor elolvastuk, eléggé meghatódtunk. Szomszédunk, (vagyis az ex szomszédunk), küldött üdvözlőlapot az egész családnak, és azt a viccet találta ki, hogy a kutya nevére küldi. Megható volt a figyelmessége, a kedvessége és a tréfája is.

Ekkor adta oda a lányom a másik borítékot.

A másik borítékon egyből látszott, hogy nem hétköznapi küldemény. Vastag volt, nehéz, drága papírból, a tetején pedig néhány bélyegző, ami láttán elfelejtettem levegőt venni is.

A Buckingham palotából küldték, ott feszített rajta III. Károly király saját címere!

Annak ellenére, hogy nagyon izgatott lettem, nem tudtam mire vélni a levelet. A király ír nekem? Miért?

Károly király címere és a palota pecsétje

Magamhoz képest elég sokáig húztam az időt, mielőtt felbontottam volna a küldeményt. Valahogy jól esett hosszan elidőzni a pillanatban, kezemben egy nagyon váratlan levéllel, amiben bármi lehetett. El is játszottam a gondolattal, hogy mi mindenről értesíthetnek a palotából, bár esélye egyik verziónak sem volt, mert amióta itt élek, semmit nem tettem a birodalomért - csak élveztem amit nyújtott. Az időhúzás mestereként megkerestem a legjobb ollómat, hogy nehogy sérüljön a boríték vagy a tartalma amikor kinyitom, aztán nekiláttam.

Szép óvatosan vágtam fel. A nyitott levélre még ekkor sem csaptam le, kihúztam félig a tartalmát, és csak néztem, tovább élvezve a pillanatot.

Bolondság, nem? Mégis jó volt.

Amikor végül kivettem az üzenetet, akkor lepődtem meg igazán. Nem Károly egyik beosztottja írt valami okból, a kemény papír hátlapján két díszes dombornyomott, ezüstözött betű díszelgett, koronával a tetején. Egy W és egy C.

Két díszes dombornyomott betű

Kinyitva a képeslapot, Vilmos herceg és családja mosolygott rám a jobb oldalon, boldogan összeölelkezve, ahogy a nyár végi videójukban is láthattuk őket. „Nagyon boldog karácsonyt és új évet kívánok” - állt szép nyomott betűkkel a bal oldalon,

a szöveget pedig fekete tollal, kézzel maga Vilmos herceg írta alá - annyit, hogy Vilmos, vagy mit is beszélek: William. Csak így egyszerűen. William.

A családi kép nem valami nagytételben nyomott képeslap volt. Szép olívzöld keretbe egy valódi fotó volt beragasztva. Szinte láttam magam előtt, ahogy Vilmos elmegy a helyi fényképlaborba, ahol analóg filmekkel is foglalkoznak, odaadja a 36-os filmtekercset és megszólal: „A 14-es kockából kérek 50 darabot szép fotópapírra nagyítva” - mondhatta.

„Akkor mennyiségi kedvezményt is tudok adni Felségednek” - felelte az eladó, és már számolta is, hogy: „ez így 50 font lesz.”

„És mikor lesz kész, kérem?” - kérdezhette erre Vilmos. - „Három nap?” Egy gyorsfejszámolással nyugtázta, hogy még meg fogjuk kapni az ünnepek előtt az üdvözletét. „Végül is az még belefér” - mondta.

Amikor hazavitte a képeket, együtt örült az egész család, és senkinek nem volt baja azzal, hogy épp furán nézett volna, miközben a többiek tökéletesek.

Talán Vilmos látta úgy egyedül, hogy egy kicsit hunyorít, miközben Katalin és a gyerekek olyan nagyon cukik, de hát úgy volt vele, hogy őmiatta nem kell másik képet keresni, jó ez így.

A lényeg, hogy a többiek mennyire boldogok - a képen is, meg itt most a Windsor kastély kis lakásában mellette ülve is. Lajoska különösen elégedett volt magával a fotón, hozta a huncut formáját, ahogy megszokták tőle. Katalin karcsún és boldogan ölelte két idősebb gyerekét, Györgyöt és Saroltát, őt viszont Vilmos tartotta a karjai közt, ahogy most is, a kép ellenőrzésekor.

„Nagyon boldog karácsonyt és új évet kívánok: William

Amikor kiválasztották a legjobban sikerült nagyítást, akkor jött a lényeg.

Vilmos tudta, mire van még szükség: „Elkérhetem az iskolai UHU ragasztódat, kislányom?” - fordult Saroltához, és a hercegnő már hozta is a sárga stiftet. Szépen bekenték a kép hátulját, majd Katalin pontosan a megfelelő helyre illesztette azt, az olívzöld színű keret közepére. Sarolta a helyén tartotta néhány percig, amíg megszáradt a ragasztó.

Képzeletemben ekkor György megszólalt: „Apa, kölcsönadhatom a kedvenc fekete tűfilcemet, hogy odaírhasd a nevedet a karácsonyi üdvözlet alá, ha akarod”.

Vilmos boldogan elfogadta a segítséget, gondosan odaírta a lapra hogy William, majd együtt betették a borítékba és Lajoska leragasztotta azt.

A többit már az alkalmazottak elvégezték: a postázóba vitték, ott szépen betették egy gépbe, ami rányomta, hogy Buckingham palota, meg a király címerét, elvégre ennyit lehet potyázni egy trónörökösnek, az uralkodónak nem fog feltűnni, hogy kimegy egy plusz levél Vilmos herceg bérlőjének, Károly egyéb küldeményeivel együtt. Eddig a mese.

Az meg már a hihetetlen valóság, hogy Vilmos herceg karácsonyi üdvözlete főhelyre került a lakásban, a nappaliban a könyvespolcról néz rám vissza az egész családjával együtt.

Lajoska, Vilmos, Katalin, Sarolta és György, ilyen sorrendben mosolyognak rám - és én csak ülök a kanapén, a karácsonyfa színes fényei világítanak, és visszanevetek rájuk.

Ez már a hihetetlen valóság :)

Hogy azt mondtam, karácsonyfa?

Az első itt töltött karácsonykor meglepődtem, hogy már november végén álltak a fák a lakásokban, nem is engedtem a kísértésnek, és csak Szenteste tettük be a miénket, amit előző nap vettünk, mondjuk azt nem állítanám, hogy válogattunk a fák közt, de ahhoz képest, hogy a maradékból hoztunk, egész kis szépség lett.

A következő itt töltött ünnep már ebben a farmházban ért, igen, Mikulás után mi is felállítottuk a fenyőt, és egészen különleges volt úgy nekimenni az év végének, hogy nem tetézi a Szenteste kapkodó feszültségét az, hogy a karácsonyfát is be kell még faragni, és feldíszíteni.

Idén már rutinosan vettük meg a szokott helyen, a fenyő olyan friss volt, hogy az egész háznak citrusos-gyanta illata lett, és szintén könnyed rutinnal állítottuk fel.

Ha nem lenne illatos, egyértelműen azt mondanám, hogy ez műfenyő, olyan szép és formás. Hozzá kell tenni, hogy jól láthatóan formára is van nyírva, ami eléggé meglepett a magyar fenyőviszonyokhoz képest.

Otthon a jólesően szabálytalan fákat lehet forgatni, hogy melyik fele adja kevésbé bután ki magát, itt erre nincs szükség. Talán csak egy kis hazai vas fenyőtalpra lenne, de helyette műanyag vödörszerű tartóval küzdöttünk eddig. Most, a harmadik karácsonyra azt hittem, már kiismertük ezt az eszközt, és nagyon büszkén gyönyörködtünk a frissen beállított és feldíszített fában.

Molli bentről gyönyörködött, mi kintről

Majd amikor éjjel egy nagyon szokatlan és furcsán pattogó robajra riadtunk, igazából már tudtam, hogy a fenyőnk az. Elájult - mondhatnánk, de valójában eldőlt, mint a zsák - a gond csak az volt, hogy a talpába töltött 5 liter víz is kiborult, szétáztatva a szőnyeget, meg a padlót. Nem rossz program ezt feltakarítani késő este, de a lányom a takarítás után még a fát is feldíszítette újra, hiába mondtam, hogy ráér reggelig. Csodás lett, talán még szebb, mint elsőre.

Ha félretesszük azt a magyarázatot, hogy a fát nem elég gondosan helyeztük be a talpba, csak az marad, hogy a környéken lakó piskie-k megörültek neki, és addig táncoltak körülötte, amíg az a nagy forgatagban elszédült és eldőlt.

Hogy kik a piskie-k? Ők itt Cornwallban valami olyasmik, mint máshol a tündérek. De inkább csak tündér-szerű lények, akik a lapvidéken, mezőkön laknak, kőkörök körül táncolnak, és néha megtréfálják és félrevezetik az utazókat. Meg szokták látogatni a házakat is, régen a helyi emberek nem csak számon tartották, de fel is jegyezték, hogy mikor és milyen találkozásban volt részük. A mi szeszélyes piskie-jeink megtehették ugyan, hogy éjjel titokban kitakarították a házat, rendbe szedték a konyhát, megjavították a szerszámokat, vagy akár szőttek is egy kicsit, de

ha épp csintalan kedvükben voltak, összekuszálták a fonalakat, eldugták a házban a fontosabb tárgyakat, vagy kiborították a liszteszsákot (értitek már, miért gondoltam rájuk a fenyőfa kapcsán, ugye?).

Szóval vegyük úgy, hogy itt jártak a piskie-k, és ez - akárcsak Vilmos üdvözlete - ritka és különleges alkalomnak számít még errefelé is. A kis tündér-félék évezredeken át tartó jelenléte a XIX. század elejére megritkult, egyre kevesebb alkalommal találkoznak velük az emberek. Samuel Drew 1824-es Cornwall története című könyvében ezt írta: „A piskie-k kora, akárcsak a lovagkor, lejárt. Manapság talán alig van olyan ház, amelyet meglátogatnának. Még azok a mezők és keskeny ösvények is, amelyeket egykor oly gyakran felkerestek, szinte teljesen elhagyatottnak tűnnek. Elbűvölő zenéjüket is ritkán hallani már.”

Boldog karácsonyt mindenkinek!


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Meglepő, mi történt idén a bécsi újévi koncerten – ez nem a nagyik újévi eseménye volt: friss, vidám, érzékeny lett Bécs 2026-ban
Bécs felrobbant az örömtől: mindenki erről a karmesterről beszél.

Megosztom
Link másolása

A bécsi Musikverein Aranytermében ma délelőtt (január 1-jén) lefutott a világ egyik legfurcsábban stabil, mégis évről évre kockázatos élő hagyománya: a Bécsi Filharmonikusok Újévi Koncertje. Stabil, mert a Strauss-dinasztia waltz–polka–galopp háromszögéből ritkán enged; kockázatos, mert a műfaj lényege a hangulati egyensúly, amit a közhelyesség és a túlkomolykodás felől is könnyű elrontani.

2026-ban viszont épp az történt, amit ettől a koncerttől mindenki remél, csak ritkán meri kimondani: friss lett, derűs lett, jókedvű lett, és közben meglepően érzékeny is.

Ennek a kulcsa a debütáló kanadai karmester, Yannick Nézet-Séguin volt, aki most először vezényelte a Neujahrskonzertet. (Wiener Philharmoniker) A „frissesség” itt nem azt jelenti, hogy hirtelen techno szólalt meg a Radetzky helyén, hanem azt, hogy a jól ismert bécsi gesztusok mögött volt levegő. Nézet-Séguin látványosan

nem „ráült” a tradícióra, inkább mozgásban tartotta: a tempókban volt rugalmasság, a karakterekben volt játék,

és mindez anélkül, hogy a zenekar legendás csillogása bármikor is giccsbe csúszott volna.

A program maga is ezt a „tágítás” logikát követte. A nyitány Johann Strauss (ifj.) Indigo és a negyven rabló című operettjéből jött, de a koncert nem ragadt bele a biztos slágerekbe: 5 darab volt újdonság az Újévi Koncertek történetében, és két női szerző is helyet kapott. Josephine Weinlich Sirenen Lieder című polkája és Florence Price Rainbow Waltz-a nem „kvóta-pillanatként” működött, hanem organikusan:

mintha a bécsi könnyedség hirtelen kapott volna egy, a 21. század felé nyitott, szégyenkezés nélküli arcot.

Közben persze megmaradt az a fajta ünnepi koreográfia, amiért ezt a koncertet a fél világ nézi: a Diplomaten-Polka finom üzenetként (diplomácia és béke – nem rossz kombó 2026 elején), a Rosen aus dem Süden nagyvonalú eleganciája, az Egyptischer Marsch egzotikus villanása,

a végén pedig a kötelező rítusok. És mindezt úgy, hogy a „világszínpad” ténye nem nyomta agyon az intimitást:

a közvetítés továbbra is több mint 150 országba megy, nézők tízmillióival, de a hangulat mégis képes volt felszabadult maradni.

A legjobb pillanatokban az egész olyan volt, mintha Nézet-Séguin nemcsak egy koncertet vezényelt volna, hanem egy kollektív hangulat-átállítást: hogy

lehet egyszerre könnyednek lenni és nem felszínesnek; ünnepinek lenni és nem üresnek; vidámnak lenni és közben figyelni a világra is.

Ezért volt ez a 2026-os Újévi Koncert nemcsak jó, hanem kifejezetten jóleső.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Katalin hercegné megtörte az udvari hagyományokat: csilivili portréfotó helyett szokatlan videóval jelentkezett
A walesi hercegné az „Anyatermészet” sorozatának utolsó részével köszöntötte a rajongókat. A meghitt felvétel a tél csendjéről és a belső békéről szól.
Sassy - sassy.hu
2026. január 15.


Megosztom
Link másolása

A rajongók lélegzetvisszafojtva várták, idén milyen fotóval köszönti a palota a walesi hercegnét.

Katalin mindenkit meglepett:

tökéletes, csilivili portré helyett a lelkébe engedett bepillantást.

Január 9-én, 44. születésnapja alkalmából ugyanis nem új fotót, hanem „Anyatermészet” című videósorozatának befejező részét osztotta meg, ami sokkal személyesebb, mint bármi, amit eddig láthattunk tőle.

Ezzel a lépésével tudatosan szakított azzal az immár tradíciónak számító szokással, hogy a királyi család tagjait egy friss, hivatalos portréval köszöntik jeles napjukon.

A tavaly tavasszal indított, évszakokra tagolt sorozat a természet és az alkotás jótékony hatását járja körül.

„Ez a sorozat a gyógyulásomban is segített, mert a természet és a kreativitás mindannyiunk számára gyógyító erővel bír”

– üzente Katalin hercegné a videó kísérőszövegében. A most megosztott „Tél” című záróepizód a befelé fordulás és a csend fontosságáról szól. „A tél csendje, a türelem és a belső béke mindannyiunkat feltölthet” – hangsúlyozta a hercegné, aki a videóval a természet regeneráló szerepére hívta fel a figyelmet.

A hercegné azonban nemcsak az interneten volt aktív. A jeles napot megelőzően, január 8-án Vilmos herceggel váratlanul felkeresték a londoni Charing Cross kórház dolgozóit, hogy megköszönjék a munkájukat. A The Guardian szerint Katalin a nagy napon édesanyjával és nővérével egy hungerfordi bisztróban, a The Funghi Clubban egy meghitt ebéddel ünnepelt. A személyes hangvételű videóval Katalin egyértelműen új fejezetet nyitott a kommunikációjában; a születésnapi finálé egyszerre volt egy mély gesztus a közönség felé és egy új irány kijelölése.

Via The Prince and Princess of Wales


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„A legjobban égni szeretek” – Gavalda Kinga, a kaszkadőr, aki a Trónok harcában Emilia Clarke helyett állt a tűzbe
Olyan sztárokkal dolgozott, mint Anthony Hopkins és Kate Winslet. Férje is a szakmában van, sőt, már a gyerekeik is kaptak filmszerepet.

Megosztom
Link másolása

Amikor Emilia Clarke a Trónok harcában épp fenségesen nézett a tűzbe, egy magyar csaj, Gavalda Kinga ténylegesen lángolt helyette. Mert van az a szakma, ahol a munka csúcsa az, amikor felgyújtanak, és Kinga az a kaszkadőr, aki állítja: „a legjobban égni szeretek”. Tizenhat évesen, egy lovardában csöppent a kaszkadőrök közé, akikkel hamar megtalálta a közös hangot, tizennyolc évesen pedig már egy reklámfilmben repült – írta a Meglepetés magazin.

A szülei arra nevelték, hogy a sport az élet része, és ha valamibe belekezd, csinálja egy évig.

Ebből lett úszás, tenisz, foci, küzdősport és lovaglás. „Mindez adott egy nagyon jó alapot ahhoz, hogy végül kaszkadőr lehessek” – mondja. Bár az Állatorvosi Egyetemen zoológusként végzett, a filmipar nem eresztette.

A specialitása pedig pont az lett, amitől a legtöbben pánikrohamot kapnának. „Amit sokszor csináltam és nagyon szerettem, azok az égések. Sok filmben »égtem«, a leghíresebb a Szabadság, szerelem, abban Szávai Viktória úgy hal meg, hogy megég. Azt én csináltam helyette.” Aztán jött a csúcs, a Trónok harca.

„A Trónok harca első évadában a főszereplő Daenerys Targaryen, akit Emilia Clarke alakított, bemegy a tűzkörbe, mert ott vannak a sárkánytojások – az is én voltam.”

A dolog persze nem annyiból áll, hogy valaki leönti magát benzinnel. „Nem félek, mert ugyan engem ér a tűz, de fantasztikus csapat áll mögöttem. Több réteg védőruha van ilyenkor rajtam, és speciális gélt kennek rám, hogy ahol a ruha nem fedi a testem, ott se égjek meg.” Minimum két oltóember, profi tűzoltók a háttérben – ez nem hazardírozás, hanem kőkemény szakma.

És ha már Hollywood, akkor jönnek a sztárok, akiknek a viselkedése a kellemes meglepetéstől a szikár profizmusig terjed. Anthony Hopkins például „rendkívül kellemes ember”. Emily Mortimerrel a Spectralt forgatta, és mivel a színésznő alkatilag inkább egy kedves titkárnő, mint akcióhős, Kinga csinált helyette mindent.

„Ő az egyetlen, akitől a forgatás végén ajándékot kaptam, és egy levelet, hogy mennyire hálás. Nagyon jólesett.”

Ryan Gosling a Szárnyas fejvadászban eléggé magának való sztárnak bizonyult. A Homelandben pedig a várandós Claire Danes helyett mászott ki egy ablakon a budai Várban, ment végig a párkányon, majd be egy erkélyre. A Lee című filmben Kate Winslet dublőre volt, aki producerként is szívén viselte a film sorsát. „Ő is elismerte a munkámat.”

De van egy sztár, aki mindent visz.

„Engem egyetlen sztár hoz izgalomba, a Brad Pitt. Ha ő jön Magyarországra, drukkolok, hogy újra találkozhassak vele.”

A World War Z forgatásán dolgoztak együtt, de a közös jelenetüket kivágták. Aztán Angelina Jolie filmjében is felcsillant a remény. „Ő persze berakta Pityut egy jelenetbe – mi ugyanis Pityunak hívjuk Brad Pittet –, és egy pillanatig úgy volt, hogy nagyon közel kerülhetek a kedvencemhez, de aztán sajnos lefújták ezt a részt.”

A szakma a magánéletét is átszövi: férje Kósa László kaszkadőr-koordinátor, két gyerekük pedig már szintén belekóstolt a filmezésbe. Kinga ma már inkább a háttérben segít, mert a forgatások tizenkét órás napjait nehéz összeegyeztetni a családdal.

„Azért szültem a gyerekeimet, hogy én nevelhessem őket, és nem egy bébiszitter. Nekem ők a legfontosabbak, a filmek csak utánuk következnek.”

Via Meglepetés


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Túlélte a Don jegét, de a háborút nem: egy magyar katona története, aki hazajött meghalni
A Don-kanyar évfordulóján nem hadmozdulatokra és veszteségszámokra emlékezünk, hanem egyetlen emberre. Egy fiatal férfira, aki hazajött a frontról – meghalni, és egy menyasszonyra, aki várt rá.

Megosztom
Link másolása

1943. január 12-én, a Don partján indult el az a hadművelet, amely a magyar hadtörténelem egyik legsúlyosabb tragédiájává vált. A Don-kanyar nemcsak hadosztályokat és számokat temetett maga alá, hanem embereket, szerelmeket, ígéreteket.

Ez a történet nem csak a frontvonalról szól, hanem arról is, ami otthon történt: egy fiatal férfiról, aki túlélte a Don jegét, de a háborút nem élhette túl:

Dohánytermesztő kisbirtokosok voltak, mégis bekerült a keleti frontra induló 2. Magyar Hadseregbe Hegedűs Ferenc. Ő már a második testvér volt a családban, akit besoroztak. Fiatal volt és erős, Rozália, a menyasszonya alig-alig engedte el, de nem volt mit tenni. Menni kellett.

Ritkán jött posta felőle. Anyja és szerelme együtt lesték a híreket, hallották, hidász lett, műszaki alakulat, na, ott biztos jó sora lesz. Teltek a hónapok, a két asszony egymásba kapaszkodva várta haza a legényt. Nagyon. Ő tudta ezt, és megfogadta, hogy hazamegy hozzájuk.

Éhezett és fázott. Árkot ásott, befagyott pontondarabokat pucolt. Aztán egyszer csak történt valami. Gyorsan kellett cselekedni ott a Don partján, kellett a híd, de azonnal. Nem volt idő mérlegelni, és a jég nem bírta el. Beszakadt. Nem egyedül süllyedt el a jeges árba, de csak kevesen tudták elkapni a kötelet, amit a társaik dobtak a partról. Míg a fagyott kötél marcangolta a tenyerét, Rozália arcát látta maga előtt. Ki kell kecmeregni. Nem maradhat most itt. Megígérte. Várják.

Ráfagyott a ruha, ropogott a jég a cipőjében. Gyorsan vetkőzött, dörzsölték hóval, aztán lilára fagyva vissza kellett vennie a deres-jeges egyenruhát. Hogy milyen rettenetesen fázott! Már másnap belázasodott. Félrebeszélt. Hátraküldték a hadi kórházba. Teltek a hetek, végül egy jószívű orvos azt mondta neki: Ferenc, menjen haza.

Haza! Hosszú volt az út, de végül megérkezett. Hogy örültek neki! Anyja, menyasszonya, az egész család összeszaladt, de ő csak kapkodott a levegőért és a szobába vágyott.

Jártányi ereje sem volt. Köhögött, fulladt.

Tüdőbaj - mondta a doktor és csak ingatta a fejét. Összesúgtak az asszonyok, előkerültek régi gyógymódok, de ő napról napra keskenyedett. Hétről hétre gyengébb lett. Rozika mellette töltötte minden idejét. Cserélte a borogatást, felrázta a párnáját és arról mesélt neki, milyen szép is lesz az esküvőjük. Hogy reggelig táncolnak majd, csak gyógyuljon meg!

Aztán egy nap a Ferenc keze már nem szorította vissza a Rozika kezét. Hazajött hozzánk meghalni - mondta az anyja, és vigasztalni próbálta az özvegy menyasszonyt.

Gyász borult a házra.

De ilyen temetést nem látott még a világ! A koporsó mögött hófehér menyasszonyi ruhában Rozika ment, egyedül, kezében egy gyönyörű virágcsokor. Mögötte feketében a gyászoló család, végig a falun, egészen a sírig.

Rozál így lett örökre Ferenc menyasszonya. Sosem ment férjhez, nem fogadott udvarlót. Még 65 évig élt, míg szeretett Ference mellé temették.


Megosztom
Link másolása