Amióta az eszemet tudom, van egy visszatérő álmom, ami visszatartott az USA-ba utazástól: a New York-i járatom készen áll a felszállásra, amikor kiderül, hogy valami nincs rendben a repülőgéppel. Néha nem is hagyjuk el a földet, máskor kényszerleszállást hajtunk végre, de olyan is volt, hogy lezuhantunk, és… meghaltam.

Amikor felmerült az ötlet, hogy kreatív tanulmányúttal egybekötött vegán vakációt szervezzünk New Yorkba, önkifejezési workshopokkal, és a legizgalmasabb falatok felfedezésével, izgatott voltam és aggódtam is.

Vendégeinkkel együtt adtuk át magunkat New York varázslatos őrületének, és szívtuk magunkba az ihletet. Erről szól ez az útinapló.

A nagy csapattal az isztambuli reptéren találkoztunk - ahol szervezőtársunk, Horváth Eszter a Serpentin tours színeiben legfoglalt nekünk egy lounge-t - itt méltóképpen, humusszal és falafellel indíthattuk a közös gasztrokalandot. Az ismerős arcokkal, akik sokadszorra térnek vissza hozzánk, szorosan öleltük egymást - még mindig hitetlenkedve, hogy valóban New Yorkba utazunk együtt, az új vendégeinkkel pedig hamar akadtak közös témáink.

Eztán következett a tizenkét órás repülőút, ami bevallom, nekem igazi megváltás volt: olyan ritkán adatik meg az embernek, hogy egy helyben ülhessen ennyi időn át, és semmit se tegyen, azon kívül, hogy falja a filmeket, és a cuki kis tányérokon elé érkező finomságokat. Természetesen vegán menüt rendeltünk az útra, amire a mellettem ülő mindenevő hölgy minden étkezéskor kissé irigyen tekintgetett - és meg is tudom érteni… ha ennék húst, se akartam volna csirkés tésztát tabule saláta, és spenótos börek helyett.

Ám a tudat, hogy ott vagyunk a világ közepén nem hagyta az álmot a szemünkre ereszkedni - így kitébláboltunk a Times Square-re, és néma ámulattal csodáltuk a minket körülvevő színesen villogó világot. Azt mondtam Niminek: „Bár még sosem jártam itt, mégis úgy érzem: New York mindig is bennem volt.” 

Másnap reggel „Ki vagy te? Ki vagyok én?” címmel tartottunk kreatív bemutatkozó kört, ahol mindenki elmesélte, mi hozta ide hozzánk, mit hozott magával ott belül, és mit vinne magával egy hét múlva. Majd nyakunkba vettük a várost: egyenesen Brooklynba metróztunk, hogy egy másik aspektusból csodáljuk meg Manhattant. Út közben beugrottunk a Time Out Marketbe is, ahol nagyon nehezen álltam meg, hogy ne kóstoljak bele minden létező finomságba, pedig egyáltalán nem voltam éhes. Végül egy tökéletes kávéval kiegyeztem.

A Brooklyn-hídon sétálva Eszter izgalmas sztorikat mesélt a híd építéséről - a kedvencem az volt, mely szerint New York lakóinak nagyja egészen sokáig nem hitte el, hogy a híd biztonságos. Az ok? Korábban egyszer pánik tört ki a hídon: a gyalogosok kiáltozni kezdtek, hogy az építmény összeomlóban van. Válaszként a városvezetés elefántokat és dromedárokat vezényelt át a hídon - a nép csak ez után volt hajlandó újra birtokba venni. Azért ez sokat elmond az emberi természetről…

A naplemente már az egykori ikertornyok helyén épült One World Trade Center kilátóján ért minket - a zavarbaejtően szépséges kilátás, az aranyból púder rózsaszínbe váltó színek, és az, hogy mindezt együtt éltük át, egészen új szintre emelt minket. Végtelen hálát éreztünk érte, hogy élünk, és összeszorult szívvel gondoltunk a 9/11-es terrortámadás áldozataira.

Volt, akinek születésnapját ünnepeltük együtt egy korábbi közös utazáson, anya-lánya, akik sokadszorra utaznak velünk, és miden alkalommal egyre többet jelentenek nekünk, volt akivel Mexikóban szilvesztereztünk együtt korábban, akivel ugyan először találkoztunk, de évek óta szeretjük és tiszteljük egymás munkáit és megszólalásait, volt, aki nagymama korúként döntött mellettünk - ráadásul egyedül érkezve Malajziából, volt aki most utazott velünk először, mégis olyan érzés volt, hogy az ő kedves és előzékeny odafigyelése fogja össze az embereket. Sőt, olyan is, aki „földink”: évek óta barátok vagyunk, Methanán, ahol élünk.

A Burger Village étteremben vacsoráztunk, ahol ki-ki összeállíthatta a személyes kedvenc burgerét -

Az asztalnál arról (is) beszélgettünk: miért akar egy vegán „műhúst” enni - nos, nem mindenki akar, egy velünk utazó vegán vendégünknek például túl sok volt a hasonlóság. Ami engem illet: nem azért hagytam abba a húsevést másfél évtizede, mert nem szerettem a burgert, hanem mert azt nem szeretem, ami az állatokkal történik a húsiparnak „hála”.

Másnap reggel kávé mellett vágtunk bele Tudatos közösségi média workshopunkba, amelynek során az offline személy az online világban való kihívásairól és megoldásairól beszélgettünk. Vendégeink közül sokan érezték úgy: csak muszájból foglalkoznak a közösségi platformjaikkal, így megpróbáltunk elszakadni az elvárásoktól, és megtalálni a hang tónust, amit használva öröm írni, posztolni, nem pedig keserű kötelesség.

A High Line-on, egy egykori vonat felüljárón kialakított sétálóutcán érkeztünk meg a Chelsea Markethez, ahol mind elvesztünk a kézműves termékek forgatagában, majd folytattuk az utunkat Carrie Bradshaw valódi lakása felé, út közben pedig a sorozathoz kapcsolódó kvíz kérdéseket tettem fel - a csapat meglepően jól vizsgázott, nagy büszkeségemre. A túránk része volt a Magnolia pékség, Carrie kedvenc cupcake-jeivel, és a Pleasure Chest nevű szex shop is, ahol Charlotte vásárolta a híres-hírhedt nyuszi vibrátort.

Bár a Szex & New York sztorija szerint a főhősnő az Upper East Side-on él,

Hosszasan álltunk előtte, csendben, mintha valami templom volna, indulás előtt pedig adományoztunk: a lépcsőre erősített ládácskába dobott pénzt kóbor cicák orvosi kezelésére fordítják a ház lakói.

Vacsora előtt elsétáltunk a Stonewall Inn előtt, amely a Pride mozgalom megszületésének helyszíne. A bár vendégköre már az 50-es-60-as években is LMBTQ emberekből állt, így rendszeresek voltak a rendőrségi razziák, ám 1969. június 28-án a környék lakosai megelégelték a rendőri erőszakot, és egy emberként álltak ki a queer közösség jogaiért. Megható volt ennek a történelmi eseménynek formálisan a részévé válni.

Az Anixi kortárs közel-keleti étteremben vacsoráztunk - a fine dining vegán étterem kóstolómenüje olyan sokszínű volt, hogy szinte mind mást rendeltünk, így mindenki bele-bele kóstolhatott az összes fogásba. A legcsodásabb azonban minden kétséget kizáróan a desszert volt - amelyet Barta Zsuzsi, magyar származású szabadúszó séf készített az étteremnek.

Másnap reggeli „Miért vegán?” című kerekasztal beszélgetésünkön a növényi alapú étkezésről és a vegán életmód hátteréről beszélgettünk: a csoport vegán tagjai elmesélték saját személyes történetüket, mikor, miért váltottak, a „mindenevők” pedig kihívásaikról vallottak egy ítélkezéstől mentes, támogató közegben.

Ezt a napot a Central Parkban töltöttük, amelynek szegleteit biciklivel jártunk körbe. Olyan szokatlanul meleg volt, hogy Nimi és én póló nélkül kerekeztünk.

És egy kicsit sikerült is elhinni, hogy ez (lehet) az igazság.

Mielőtt elindultunk a Broadway felé megnézni a Louis Armstrong életét, és dalat feldolgozó A Wonderful World című musicalt, még egy mesébeillő naplemente várt ránk, ezúttal a Rockefeller Center tetejéről - ahol a híres, acélgerendán ülő, felhőkarcolót építő munkások képe készült. Az ég ezúttal vörösbe és narancsba borult, és mire megjelentek a csillagok, mi már a Studio 54-ban voltunk, megnézni az előadást. Azaz csak néztük volna, ha a pont mostanra mindannyiunkat utolérő álom nem nyom el minket egyesével, és mire Louis elénekelte a címadó dalt, mind magunkhoz tértünk…

A következő reggelt a „Mindenki tud írni!” kreatív írás workshoppal kezdtük a szálloda éttermében - ahol egy rövid diskurzus után mindenki megírta a maga kis szerelmes levelét - New Yorkról, de nem New Yorknak, hanem egy otthon maradt szerettünknek. Volt, aki kutyusának írt, más a gyerekének -

Ám ha visszatérünk, valószínűleg Brooklynban szállunk majd meg - sokkal emberibb léptékű, és bár közel van Manhattanhez, kellő távolságra is. Itt éreztem igazán, hogy ez az én közegem, különösképpen Williamsburgben, a hipszter negyedben, ahová Verana, a Vegan Tours NY alapítója kalauzolt minket egy felejthetetlen street food sétára. Volt serpenyős pizza mandulasajttal az Ace pizzázóban (címlapfotónk), érlelt vegán sajt tál (a legjobb, amit valaha ettem) a Garden Carvernél, mexikói meglepetések a Jajaja-ban, és sokféle empanada (még mac’n’cheese-zel töltött is) a Next Stop Veganban, és klasszikus krémes-mázos tortacsodák a Happy Zoe Vegan Bakery-ben.

így a csapat hölgyei szinte kivétel nélkül cicává változtak a szobáikban (na jó, volt Frida Kahlo-nk is), mi pedig Nimivel vámpírokká vedlettünk - mert ezt tudtuk megoldani jelmez vásárlása nélkül: van egy-egy fekete köntösünk, ez alá fehér inget vettünk, és míg Nimi valóban úgy festett, mint egy szexi vámpír, én leginkább Hófehérke gonosz mostohájára hasonlítottam… átváltozás után.

Fergeteges éjszakánk volt - életem talán egyik legjobbja. Fennhangon énekeltük a Like a Prayert Madonnától az utcán vonulva, tomboltunk egy Abba tribute banda koncertjén, teli torokból üvöltve, hogy „gimme gimme gimme a man after midnight”, megtáncoltattuk legidősebb, és legenergikusabb vendégünket, Audrey-t (Audrey elmúlt hetven  - de negyvennek (se) érződik,

egyikükről ráadásul kiderült, hogy profi énekes.

Utolsó közös reggelinkre hagytuk a workshopot, amelyet a legtöbben a legjobban vártunk: szerelmem, Nimi, aki Görögországba költözéskor mondott fel színészként az Izraeli Nemzeti Színházban, dráma terápiás improvizációs játékokat vezényelt le, amelyek még közelebb hoztak minket egymáshoz, és egy kicsit talán önmagunkhoz is. Megindító volt látni, milyen magabiztossággal és profizmussal kezeli a helyzetet, és azt is, ahogy a vendégeink a kezébe helyezték bizalmukat.

Utolsó közös kirándulásunkon Eszter a Liberty-islandre vitt el minket - ahol meglátogathattuk őt, a nőt, aki Amerika szabadságának lángját tartja a magasba. Őszintén… furcsa volt szembesülni vele. Egyfelől, természetesen monumentális, és ámulatos, másfelől viszont kicsit  szomorú is volt - azon merengtem, miért kerül olyan gyakran bizonyos emberek szabadsága más emberek rabságába, egyesek biztonsága másik lerombolásába. De erről persze nem a szabadságszobor tehet…

Búcsú vacsoránkat a Beyond Sushi étteremben fogyasztottuk, ahol három fogásos exkluzív menüsorral vártak minket, az ázsiai konyha legjavából válogatva - köszönhetően Guy Vaknin séf földöntúli tehetségének (még 100% növényi tükör “tojás” is volt).

Körbeültük az asztalt, és mindenki elmesélt egy pillanatot az közös hetünkből - valamit, amit örökre magával visz. Nem tudok mesélni róluk, mert túl személyesek, és azért is, mert megint elbőgném magam…

Eszter, Zsófi, Kata, Andi, Gitti, Mónika, Bogi, Nóri, Audrey, és persze Nimi… ahogyan azt annyiszor elmondtuk egymásnak, magunknak az utazás során: elvárhatatlan ezt az egészet megemészteni, ilyen rövid idővel a búcsúzásunk után. De ez a legjobb benne: ebbe az élmény-kincsestárba, amit együtt hoztunk létre, egy életen (ha nem többön) át visszanyúlhatunk majd.