Paris Hilton 20 éven át rémálmoktól sikoltozva ébredt, új könyvében elárulja gyerekkora sötét titkát
Mesés gyerekkor, gondtalan, a nélkülözést hírből sem ismerő élet, mi bajuk van ezeknek az embereknek, hogy folyton panaszkodnak? Mindent tálcán nyújtott nekik a sors, ők pedig sorra jelentetik meg memoárjaikat, melyekből egyetlen dolog derül ki: nekik rémesen rossz életük volt. Igaz ez? Tényleg elviselhetetlenül nehéz élete volt Harry hercegnek? Vagy épp a legújabb szomorú önéletrajzi könyvet jegyző Paris Hiltonnak? A csúnya lánynak, aki úgy lett világhírű, hogy semmiféle teljesítmény nem állt mögötte, csak a családja pénze és a név, ami fogalom?
Kezdetben ez a vézna szőke kamasz azért volt híres, mert a szülei azok voltak, ők pedig a dédapa, a szállodamágnás Conrad Hilton miatt voltak híresek, végeredményben pedig az egész család a pénze miatt volt híres.
Mostanában megszoktuk, hogy aki ilyen családba születik, kicsivel könnyebben lesz modell, influenszer vagy épp közepesen rossz színész. Paris Hilton azonban valamiben durván megelőzte a korát. A kilencvenes években modellkarrierje beindításához még nyilván kellett a családi ismeretség,
Kívülről szeszélyes, könnyűvérű bulizós nőnek látszott, de valójában egy problémás kamasz volt, akit a rémült család méregdrága, bentlakásos átnevelő iskolába küldött. A mai napig küzd a következményekkel.
„Minden olyan dologból, amin egy tizenéves átesik: iskolába járni a barátokkal, szalagavató bálra készülni, főiskolára menni, ezekből kimaradtam” - meséli Paris Hilton.
Aztán 2004-ben Rick Salomon, egy korábbi pasija nyilvánosságra hozta közös szexvideójukat, amely futótűzként terjedt az interneten. Ez azok szemében is ismertté tette Paris Hiltont, akik nem szokták böngészgetni a lapok társasági rovatát. Ekkor már túl volt egy valóságshown is, amelyet Nicole Richie-vel készített.
A helyzet az, hogy Paris Hilton - nyilván számos tévés producerrel közösen - ezzel megteremtett egy műfajt, amellyel később sokan sokat kaszáltak.
A parfümökkel, ruhákkal és egyéb termékekkel mellékállásban foglalkozott, majd elkezdett DJ-zni is. Addigra már jóval gazdagabb volt annál, mint születése jogán lehetett volna. A vicces Hilton nagypapa ezt úgy fogalmazta meg, hogy őt sokáig Conrad Hilton fiaként ismerték, de egy jó ideje már Paris Hilton nagyapjaként tisztelik.
Persze minderről már sokan hallottak. Könyvéből azonban egy másik történet is kirajzolódik.
„Az én gyerekkorom egészen másképp alakult volna, ha diagnosztizálták volna az ADHD-mat: Biztosan nem küldtek volna el”
Az ADHD betűszót talán 10 éve kapta fel a világ, a régebben született gyerekek még tanulási zavarosak voltak, vagy magatartászavaruk, figyelemzavaruk volt. Persze ezeket is diagnosztizálták a nevelési tanácsadókban, csak ahhoz el kellett oda menni velük. De a stigmától mindenki fél, így lehettek ezzel Paris Hilton szülei is. A kislány tehát küzdött az iskolában. Ő azért érezte a figyelemzavar előnyeit is:
Amikor 14 éves volt, az iskolában az egyik tanár ráhajtott, és a szülei hazaérve a kocsifelhajtón látták meg őket, amint csókolóztak. A szülők nem mentek bele a dologba mélyebben, ehelyett lányukat Palm Springsbe küldték a nagyihoz, és másik három gyerekükkel, Nickyvel, Barron II-vel és Conraddal együtt elköltöztek New Yorkba.
„Az én gyerekkorom egészen másképp alakult volna, ha diagnosztizálták volna az ADHD-mat: Biztosan nem küldtek volna el” - mondta most egy beszélgetésben a Guardian újságírójának.
„Ettől kezdve nem tudtam megbízni az emberekben, különösen a felnőttekben.” De azt állítja, a szüleivel szemben nincs benne harag. „Az a generáció egyszerűen ilyen volt. Nem beszéltek a dolgokról. Az anyám nagyon fiatalon szült, 19 évesen. Ő maga is szinte gyerek volt még.”
Egy évig élt a nagymamájával, majd visszatérhetett New Yorkba a családjához. Semmi kedve nem volt a formális oktatáshoz.
Paris Hilton internátusi élménye azzal kezdődött, hogy két férfi az éjszaka kellős közepén kirángatta otthon az ágyából, megbilincselték, és repülőre ültették, ami elvitte őt a kaliforniai San Bernardino hegység egy távoli pontjára. Hogy ott mi várta?
„Ott nem beszélhetsz zenéről, sportról, tévéműsorokról, filmekről, hírekről, a szüleidről, a testvéreidről, a barátaidról, a ruháidról, a szobádról, az iskoládról, vagy bármi másról, ami az otthonoddal kapcsolatos. Nem említheted Marilyn Mansont. Szó sem lehet rágóról, pizzáról, hotdogról, sajtburgerről, lasagne-ról, McDonald's-ról, Burger Kingről vagy Wendy's-ről” - sorolja a részleteket Paris Hilton. Igazi átnevelő tábor rajzolódik ki a szavaiból. Kérdés, hogy mi volt a cél, és mennyire voltak hatékonyak.
Paris Hilton háromszor szökött meg, de minden alkalommal elkapták, és egy még rosszabb intézménybe küldték. Az utolsó iskolában, Utah államban bevett szokás volt, hogy a lányokon büntetésként invazív és nagyon fájdalmas méhnyak-vizsgálatokat végeztek; vagy hogy 24 vagy 48 órára meztelenül bezárták őket magánzárkába; vagy megverték őket. Paris Hilton 11 hónapot töltött ott, és alig múlt 18 éves, amikor elengedték. Amíg ez az átnevelés tartott, semmilyen oktatásban nem részesült: ha nem üvöltözéssel, ölelgetéssel vagy büntetéssel töltötték az időt, akkor farönköket mozgattak. Ezt úgy hívták, hogy vadonterápia. Ez az intézmény végül 2005-ben szüntette be működését.
„Az a pillanat, amikor elengedtek végre, máig életem legboldogabb napja”
„Ami a legborzasztóbb, hogy ilyen iskolák még ma is működnek” - meséli az interjúban. „Ez egy több milliárd dolláros iparág, évente több ezer gyereket küldenek ilyen helyekre. Hiába nehéz erről beszélnem, nagyon fontos, hogy az emberek megértsék, mi történik a zárt ajtók mögött.”
És ők elhitték, mert el akarták. Kényelmesebb volt így. A családot bizonyos mértékig a saját vagyona is megtéveszthette; azt feltételezték, hogy mivel ezek az iskolák nagyon-nagyon sokba kerülnek, biztos, hogy jól működő, emberséges programmal dolgoznak. Legalábbis így tudja a lányuk.
„Az a pillanat, amikor elengedtek végre, máig életem legboldogabb napja” - meséli. Visszatérve New Yorkba, ott folytatott mindent, ahol előzőleg abbahagyta. Ébren ő volt a lány, akinek mindene megvolt, az amerikai álom megtestesítője, de félt elaludni, mert a következő húsz évben rémálmoktól sikoltozva ébredt. Az emberek csodálták őt, de sokan le is nézték. Az ő szemükben mindent megtestesített, amit a fogyasztói társadalomban utálni lehet.
Arról, hogy mi történt vele, hallgatott.
„Megígértem magamnak, hogy soha nem fogok erről beszélni. Ez nem része az életemnek. Úgy teszek, mintha meg sem történt volna. Azt is megfogadtam, hogy olyan keményen fogok dolgozni és olyan sikeres leszek, hogy többé senkinek ne legyek kiszolgáltatva.”
Cikkünk folytatódik.