„Nem volt könnyű beszélgetés az, ami így kezdődött: eltemethetek egy boszorkányt a hátsó kertedben?”
Azt szeretem legjobban az angliai Cornwallban, hogy autóval szinte bármelyik pontja elérhető egy órán belül. Keskeny, kanyargós úton ereszkedek le Boscastle városka szívében, a régi kikötő mellé épült házakhoz. A régi itt tényleg régit jelent. Ebben az esetben legalább 500 évet. Ennyi idő alatt nem csoda, ha kissé meghajol a mestergerenda, ami az épület tetőszerkezetét tartja, és az sem, hogy ettől senki nem esik kétségbe. Hófehérre meszelt kőházak sorakoznak a kikötő ölébe futó patak mindkét partján, ezek egyike a Boszorkányság Múzeum.
A Boszorkányság múzeum, BoscastleFurcsa, fűszeres szag és hideg fogad a házban, az az igazi, csontig hatoló. Kíváncsi voltam, de a különleges és titkos tárgyak nézegetése közben lassan szorongani kezdtem. Mitől? Nem tudnám megmondani.
A mágusbot tényleg pont úgy néz ki, mint a filmeken? Ilyen lenne a kristálygömb, amit szinte facetime helyett használtak? Aztán lassan bekúszik a valóság, hogy az a koponya ott egy valódi ember feje volt, az a mandragóra tényleg ártó szándékkal került valaki ágya alá, az a vas kínzóeszköz tényleg a boszorkányság eldöntésében játszott borzalmas szerepet, az üvegtégelyben lévő emberi hajjal meg igazából ki tudja, mit csináltak…
A múzeum zárt részében más tárgyak is vannak, amiket a fő kiállításból néhány éve kiemeltek. Többnyire a holtak iránti tiszteletből, vagy a feketemágiával kapcsolatos ellenérzésektől vezérelve.
A helyet Cecil Williamson alapította saját magángyűjteményéből 1951-ben, és a múzeum eredetileg Man-szigetén állt. Williamson nem mellesleg forgatókönyvíró, vágó és filmrendező is volt, valamint befolyásos angol varázsló.
Köztudott volt ugyanis, hogy Göbbels a jóslást, az asztrológiát és a halottidézést tervezte a propagandagépezetéhez felhasználni.
A kiállítását azonban néhány évvel később el kellett költöztetnie a szigetről, mert
Akkor hozta Boscastle-ba, ahol nem csak befogadták, de a falu egyik büszkesége is lett. Az alapító így magyarázta a múzeum helyének kiválasztását:
„Három mérföldre ettől a helytől található egy sziklafalba vájt őskori labirintuskő, amely bizonyíték arra, hogy az ember és a szellemvilág kapcsolata, a varázslás már az őskorban is aktívan működött ezen a területen. Az évszázadok múltak, az idők megváltoztak, és mégis, Anglia e csendes zugában erősen érezni lehet, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy a szellemvilágba átment személyek árnyékai nagyon közel vannak. Ezért található itt ez a Boszorkányság múzeum. Az ember itt a túlvilág peremén áll.”
majd a következő tulajdonos szintén október utolsó napján adta tovább a jelenlegi gazdájának. Arról nincs szó, hogy vérbe mártott tollat használtak-e a papírmunka során, mindenesetre a kiállítás az utóbbi években sokat szelídült.
Amikor az új tulajdonos 1998-ban úgy döntött, hogy eltávolítja a Joan Wytte-nek tulajdonított maradványt, megvizsgáltatta. Stimmelt a kor, a nem, a csont anyagából a helyre is tudtak következtetni, ahol felnőtt, így minden kétséget kizárólag bebizonyították, hogy néhány kisebb csont kivételével egy teljes, kétszáz éves női csontvázat tesznek sírba. Valószínűleg tényleg a harcos tündér, vagy Fehér Boszorkány hírében álló, sokat szenvedett Joant, aki a nevét is így kapta, a Wytte (White) fehéret jelent cornish nyelven.
Joan Wytte 1775-ben született a cornwalli Bodminban. Tisztánlátó hírében állt, az emberek látnokként, jósként és gyógyítóként keresték fel. Fehérmágiát űzött, például a beteg ember ruhájából egy szalagot vágott le, azt fához vagy kúthoz kötözte, és úgy vélték, hogy amikor a textil szétszakad, a kórság is elmúlik.
Az 1800-as évek elején járunk, Cornwall akkor is messze volt a felvilágosult Londontól, az emberek még hittek a mágiában. Végül a bodmini börtönbe zárták, de nem boszorkányság vádjával, hanem egy nyilvános verekedés miatt.
A bodmini börtön 1889-ben. Fotó: Visit CornwallAz asszony 1813-ban halt meg a börtönben, 38 éves korában, tüdőgyulladásban. Halála után a börtön parancsnoka sokáig a vacsoravendégei szórakoztatására használta a kiállított maradványait, ahogy később a múzeumban is rémüldöztek tőle a látogatók, mint az utolsó cornwalli boszorkánytól.
A parancsnok apróbb csontdarabokat ajándékozhatott a különösen becses vendégeinek, mert a csontvázból hiányzott néhány csont a jobb kézből, mindkét lábfejből és a jobb térdkalácsból.
és az majd kopogással válaszol (természetesen beépített emberek segítségével). A szeánszokon ehhez még három másik lábszárcsontot is elhelyeztek az asztalon.
Ez hozta el a bodmini börtön szeánszainak, és a parancsnok állásának is a végét. A bukás után a csontokat összeszedték, és Joan Wytte csontvázával együtt egy szekrénybe zárták, ahol — a több mint száz év számos furcsa eseménye ellenére — megmaradtak egészen addig, míg Cecil Williamson a múzeuma számára meg nem vásárolta őket.
Amikor azonban Graham King átvette a múzeum vezetését, úgy érezte, Wytte késői temetést érdemel.
„Úgy gondolom, hogy életében is eleget üldözték és nem helyes, ha ezt az üldözést a halála után is folytatják - nyilatkozta akkoriban a tulajdonos, aki úgy érzi, maga is egyike a modern boszorkányoknak. - Látni a gyerekeket, akik körbejárják a múzeumot, bámulják ezt a csontvázat, mutogatnak rá, és azt mondják: ‘Huhh. Ez egy boszorkány', azt nem érzem helyesnek.”
„Ki akartuk deríteni, hogy mit akar - nyilatkozta annakidején az Independentnek. - Mindenféle dolgok derültek ki. Ezért úgy döntöttünk, hogy kivesszük a kiállításról, és eltemetjük az erdőben.”
Egy varázslatos helyet kerestek, és a temetéshez a helyi földesúr engedélyét kérték:
Az utolsó fél évben Graham az ágya mellett tartotta a boszorkánynak tartott asszony maradványait, és állítása szerint sokszor beszélgetett vele. Maga a szertartás nagyon egyszerű volt. Néhány apróságot is tettek mellé a sírba: kis üveg töményet, egy agyagpipát, egy kis dohányt, és néhány varázsfűszert, hogy segítsék az útját. Boscastle-ben, egy békés erdős tisztáson helyezték örök nyugalomra, a sírkövén ez áll:
„Joan Wytte
Született 1775-ben
Meghalt 1813-ban a bodmini börtönben
Eltemették 1998-ban
Már nem bántja senki”
