INSPIRÁLÓ
A Rovatból

„Nem volt könnyű beszélgetés az, ami így kezdődött: eltemethetek egy boszorkányt a hátsó kertedben?”

Mese következik egy nőről, aki sem életében, sem halálában nem talált nyugalmat, míg ki nem harcolta magának. Igen, a halála után. Kétszer.

Megosztom
Link másolása

Azt szeretem legjobban az angliai Cornwallban, hogy autóval szinte bármelyik pontja elérhető egy órán belül. Keskeny, kanyargós úton ereszkedek le Boscastle városka szívében, a régi kikötő mellé épült házakhoz. A régi itt tényleg régit jelent. Ebben az esetben legalább 500 évet. Ennyi idő alatt nem csoda, ha kissé meghajol a mestergerenda, ami az épület tetőszerkezetét tartja, és az sem, hogy ettől senki nem esik kétségbe. Hófehérre meszelt kőházak sorakoznak a kikötő ölébe futó patak mindkét partján, ezek egyike a Boszorkányság Múzeum.

A Boszorkányság múzeum, Boscastle

Furcsa, fűszeres szag és hideg fogad a házban, az az igazi, csontig hatoló. Kíváncsi voltam, de a különleges és titkos tárgyak nézegetése közben lassan szorongani kezdtem. Mitől? Nem tudnám megmondani.

Amikor olyan tárgyakat lát az ember, melyek létéről nem is tudott, vagy amik csak régi könyvekben, esetleg fantasy filmekben bukkannak fel, először a csodálkozás üt nagyot: jé, ez tényleg létezik?

A mágusbot tényleg pont úgy néz ki, mint a filmeken? Ilyen lenne a kristálygömb, amit szinte facetime helyett használtak? Aztán lassan bekúszik a valóság, hogy az a koponya ott egy valódi ember feje volt, az a mandragóra tényleg ártó szándékkal került valaki ágya alá, az a vas kínzóeszköz tényleg a boszorkányság eldöntésében játszott borzalmas szerepet, az üvegtégelyben lévő emberi hajjal meg igazából ki tudja, mit csináltak…

A múzeum zárt részében más tárgyak is vannak, amiket a fő kiállításból néhány éve kiemeltek. Többnyire a holtak iránti tiszteletből, vagy a feketemágiával kapcsolatos ellenérzésektől vezérelve.

A helyet Cecil Williamson alapította saját magángyűjteményéből 1951-ben, és a múzeum eredetileg Man-szigetén állt. Williamson nem mellesleg forgatókönyvíró, vágó és filmrendező is volt, valamint befolyásos angol varázsló.

Ő volt az alapítója a Boszorkányságkutató Központnak, amit az MI6 (a brit kémszervezet) kért fel, hogy vizsgálja ki a nácik okkult tevékenységét.

Köztudott volt ugyanis, hogy Göbbels a jóslást, az asztrológiát és a halottidézést tervezte a propagandagépezetéhez felhasználni.

A kiállítását azonban néhány évvel később el kellett költöztetnie a szigetről, mert

a helyiek annyira tartottak a szerintük rontást hozó tárgyaktól, hogy rendszeresen megtámadták az épületet.

Akkor hozta Boscastle-ba, ahol nem csak befogadták, de a falu egyik büszkesége is lett. Az alapító így magyarázta a múzeum helyének kiválasztását:

„Három mérföldre ettől a helytől található egy sziklafalba vájt őskori labirintuskő, amely bizonyíték arra, hogy az ember és a szellemvilág kapcsolata, a varázslás már az őskorban is aktívan működött ezen a területen. Az évszázadok múltak, az idők megváltoztak, és mégis, Anglia e csendes zugában erősen érezni lehet, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy a szellemvilágba átment személyek árnyékai nagyon közel vannak. Ezért található itt ez a Boszorkányság múzeum. Az ember itt a túlvilág peremén áll.”

Amikor 1996-ban, hajlott kora miatt Cecil eladta a gyűjteményt és az épületet, Halloween éjszakáján írták alá a szerződést,

majd a következő tulajdonos szintén október utolsó napján adta tovább a jelenlegi gazdájának. Arról nincs szó, hogy vérbe mártott tollat használtak-e a papírmunka során, mindenesetre a kiállítás az utóbbi években sokat szelídült.

Elég csak az utolsó angol boszorkány fejénél fogva felfüggesztett csontvázára gondolni, ami évtizedekig a kijáratnál búcsúztatta a vendégeket. Többen állították, hogy amíg ott állt, szellemet láttak, sőt, fura hangokat, kopogást hallottak sötétedés után.

Amikor az új tulajdonos 1998-ban úgy döntött, hogy eltávolítja a Joan Wytte-nek tulajdonított maradványt, megvizsgáltatta. Stimmelt a kor, a nem, a csont anyagából a helyre is tudtak következtetni, ahol felnőtt, így minden kétséget kizárólag bebizonyították, hogy néhány kisebb csont kivételével egy teljes, kétszáz éves női csontvázat tesznek sírba. Valószínűleg tényleg a harcos tündér, vagy Fehér Boszorkány hírében álló, sokat szenvedett Joant, aki a nevét is így kapta, a Wytte (White) fehéret jelent cornish nyelven.

Joan Wytte 1775-ben született a cornwalli Bodminban. Tisztánlátó hírében állt, az emberek látnokként, jósként és gyógyítóként keresték fel. Fehérmágiát űzött, például a beteg ember ruhájából egy szalagot vágott le, azt fához vagy kúthoz kötözte, és úgy vélték, hogy amikor a textil szétszakad, a kórság is elmúlik.

Amikor ő maga betegedett meg, nem tudott gyógyulást találni. Fogtályog kínozta, ami olyan erős fájdalmakat okozott neki, hogy ingerlékennyé, kötözködővé és verekedőssé vált. Kiabált és szidalmazta az embereket, gyakran keveredett utcai összetűzésekbe, ahol figyelemre méltó erőt mutatott, és egyre többen kezdték hinni, hogy az ördög szállta meg.

Az 1800-as évek elején járunk, Cornwall akkor is messze volt a felvilágosult Londontól, az emberek még hittek a mágiában. Végül a bodmini börtönbe zárták, de nem boszorkányság vádjával, hanem egy nyilvános verekedés miatt.

A bodmini börtön 1889-ben. Fotó: Visit Cornwall

Az asszony 1813-ban halt meg a börtönben, 38 éves korában, tüdőgyulladásban. Halála után a börtön parancsnoka sokáig a vacsoravendégei szórakoztatására használta a kiállított maradványait, ahogy később a múzeumban is rémüldöztek tőle a látogatók, mint az utolsó cornwalli boszorkánytól.

A parancsnok apróbb csontdarabokat ajándékozhatott a különösen becses vendégeinek, mert a csontvázból hiányzott néhány csont a jobb kézből, mindkét lábfejből és a jobb térdkalácsból.

A börtön parancsnoka azt a szórakozást találta ki, hogy a vendégei, miután jóllaktak, kérdezzenek a boszorkány csontvázától,

és az majd kopogással válaszol (természetesen beépített emberek segítségével). A szeánszokon ehhez még három másik lábszárcsontot is elhelyeztek az asztalon.

Közel tíz évig folytak ezek a vacsorák, míg egyik alkalommal, ki tudja miért, a csontok nem csak kopogtak, de felrepültek a levegőbe, és az összegyűlt vendégeket alaposan fejbe és vállon verték.

Ez hozta el a bodmini börtön szeánszainak, és a parancsnok állásának is a végét. A bukás után a csontokat összeszedték, és Joan Wytte csontvázával együtt egy szekrénybe zárták, ahol — a több mint száz év számos furcsa eseménye ellenére — megmaradtak egészen addig, míg Cecil Williamson a múzeuma számára meg nem vásárolta őket.

Joan Wytte csontváza 40 évig lógott egy koporsó előtt a Boszorkánymúzeumban.

Amikor azonban Graham King átvette a múzeum vezetését, úgy érezte, Wytte késői temetést érdemel.

„Úgy gondolom, hogy életében is eleget üldözték és nem helyes, ha ezt az üldözést a halála után is folytatják - nyilatkozta akkoriban a tulajdonos, aki úgy érzi, maga is egyike a modern boszorkányoknak. - Látni a gyerekeket, akik körbejárják a múzeumot, bámulják ezt a csontvázat, mutogatnak rá, és azt mondják: ‘Huhh. Ez egy boszorkány', azt nem érzem helyesnek.”

De nem csak ez volt az ok. A számos poltergeist-jelenség is arra késztette Graham Kinget, hogy egy szeánsz során kapcsolatba lépjen Wytte-tel.

„Ki akartuk deríteni, hogy mit akar - nyilatkozta annakidején az Independentnek. - Mindenféle dolgok derültek ki. Ezért úgy döntöttünk, hogy kivesszük a kiállításról, és eltemetjük az erdőben.”

Egy varázslatos helyet kerestek, és a temetéshez a helyi földesúr engedélyét kérték:

„Nem volt könnyű beszélgetés az, ami így kezdődött: eltemethetek egy boszorkányt a hátsó kertedben?”

Az utolsó fél évben Graham az ágya mellett tartotta a boszorkánynak tartott asszony maradványait, és állítása szerint sokszor beszélgetett vele. Maga a szertartás nagyon egyszerű volt. Néhány apróságot is tettek mellé a sírba: kis üveg töményet, egy agyagpipát, egy kis dohányt, és néhány varázsfűszert, hogy segítsék az útját. Boscastle-ben, egy békés erdős tisztáson helyezték örök nyugalomra, a sírkövén ez áll:

„Joan Wytte

Született 1775-ben

Meghalt 1813-ban a bodmini börtönben

Eltemették 1998-ban

Már nem bántja senki”


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Meglepő, mi történt idén a bécsi újévi koncerten – ez nem a nagyik újévi eseménye volt: friss, vidám, érzékeny lett Bécs 2026-ban
Bécs felrobbant az örömtől: mindenki erről a karmesterről beszél.

Megosztom
Link másolása

A bécsi Musikverein Aranytermében ma délelőtt (január 1-jén) lefutott a világ egyik legfurcsábban stabil, mégis évről évre kockázatos élő hagyománya: a Bécsi Filharmonikusok Újévi Koncertje. Stabil, mert a Strauss-dinasztia waltz–polka–galopp háromszögéből ritkán enged; kockázatos, mert a műfaj lényege a hangulati egyensúly, amit a közhelyesség és a túlkomolykodás felől is könnyű elrontani.

2026-ban viszont épp az történt, amit ettől a koncerttől mindenki remél, csak ritkán meri kimondani: friss lett, derűs lett, jókedvű lett, és közben meglepően érzékeny is.

Ennek a kulcsa a debütáló kanadai karmester, Yannick Nézet-Séguin volt, aki most először vezényelte a Neujahrskonzertet. (Wiener Philharmoniker) A „frissesség” itt nem azt jelenti, hogy hirtelen techno szólalt meg a Radetzky helyén, hanem azt, hogy a jól ismert bécsi gesztusok mögött volt levegő. Nézet-Séguin látványosan

nem „ráült” a tradícióra, inkább mozgásban tartotta: a tempókban volt rugalmasság, a karakterekben volt játék,

és mindez anélkül, hogy a zenekar legendás csillogása bármikor is giccsbe csúszott volna.

A program maga is ezt a „tágítás” logikát követte. A nyitány Johann Strauss (ifj.) Indigo és a negyven rabló című operettjéből jött, de a koncert nem ragadt bele a biztos slágerekbe: 5 darab volt újdonság az Újévi Koncertek történetében, és két női szerző is helyet kapott. Josephine Weinlich Sirenen Lieder című polkája és Florence Price Rainbow Waltz-a nem „kvóta-pillanatként” működött, hanem organikusan:

mintha a bécsi könnyedség hirtelen kapott volna egy, a 21. század felé nyitott, szégyenkezés nélküli arcot.

Közben persze megmaradt az a fajta ünnepi koreográfia, amiért ezt a koncertet a fél világ nézi: a Diplomaten-Polka finom üzenetként (diplomácia és béke – nem rossz kombó 2026 elején), a Rosen aus dem Süden nagyvonalú eleganciája, az Egyptischer Marsch egzotikus villanása,

a végén pedig a kötelező rítusok. És mindezt úgy, hogy a „világszínpad” ténye nem nyomta agyon az intimitást:

a közvetítés továbbra is több mint 150 országba megy, nézők tízmillióival, de a hangulat mégis képes volt felszabadult maradni.

A legjobb pillanatokban az egész olyan volt, mintha Nézet-Séguin nemcsak egy koncertet vezényelt volna, hanem egy kollektív hangulat-átállítást: hogy

lehet egyszerre könnyednek lenni és nem felszínesnek; ünnepinek lenni és nem üresnek; vidámnak lenni és közben figyelni a világra is.

Ezért volt ez a 2026-os Újévi Koncert nemcsak jó, hanem kifejezetten jóleső.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Katalin hercegné megtörte az udvari hagyományokat: csilivili portréfotó helyett szokatlan videóval jelentkezett
A walesi hercegné az „Anyatermészet” sorozatának utolsó részével köszöntötte a rajongókat. A meghitt felvétel a tél csendjéről és a belső békéről szól.
Sassy - sassy.hu
2026. január 15.


Megosztom
Link másolása

A rajongók lélegzetvisszafojtva várták, idén milyen fotóval köszönti a palota a walesi hercegnét.

Katalin mindenkit meglepett:

tökéletes, csilivili portré helyett a lelkébe engedett bepillantást.

Január 9-én, 44. születésnapja alkalmából ugyanis nem új fotót, hanem „Anyatermészet” című videósorozatának befejező részét osztotta meg, ami sokkal személyesebb, mint bármi, amit eddig láthattunk tőle.

Ezzel a lépésével tudatosan szakított azzal az immár tradíciónak számító szokással, hogy a királyi család tagjait egy friss, hivatalos portréval köszöntik jeles napjukon.

A tavaly tavasszal indított, évszakokra tagolt sorozat a természet és az alkotás jótékony hatását járja körül.

„Ez a sorozat a gyógyulásomban is segített, mert a természet és a kreativitás mindannyiunk számára gyógyító erővel bír”

– üzente Katalin hercegné a videó kísérőszövegében. A most megosztott „Tél” című záróepizód a befelé fordulás és a csend fontosságáról szól. „A tél csendje, a türelem és a belső béke mindannyiunkat feltölthet” – hangsúlyozta a hercegné, aki a videóval a természet regeneráló szerepére hívta fel a figyelmet.

A hercegné azonban nemcsak az interneten volt aktív. A jeles napot megelőzően, január 8-án Vilmos herceggel váratlanul felkeresték a londoni Charing Cross kórház dolgozóit, hogy megköszönjék a munkájukat. A The Guardian szerint Katalin a nagy napon édesanyjával és nővérével egy hungerfordi bisztróban, a The Funghi Clubban egy meghitt ebéddel ünnepelt. A személyes hangvételű videóval Katalin egyértelműen új fejezetet nyitott a kommunikációjában; a születésnapi finálé egyszerre volt egy mély gesztus a közönség felé és egy új irány kijelölése.

Via The Prince and Princess of Wales


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„A legjobban égni szeretek” – Gavalda Kinga, a kaszkadőr, aki a Trónok harcában Emilia Clarke helyett állt a tűzbe
Olyan sztárokkal dolgozott, mint Anthony Hopkins és Kate Winslet. Férje is a szakmában van, sőt, már a gyerekeik is kaptak filmszerepet.

Megosztom
Link másolása

Amikor Emilia Clarke a Trónok harcában épp fenségesen nézett a tűzbe, egy magyar csaj, Gavalda Kinga ténylegesen lángolt helyette. Mert van az a szakma, ahol a munka csúcsa az, amikor felgyújtanak, és Kinga az a kaszkadőr, aki állítja: „a legjobban égni szeretek”. Tizenhat évesen, egy lovardában csöppent a kaszkadőrök közé, akikkel hamar megtalálta a közös hangot, tizennyolc évesen pedig már egy reklámfilmben repült – írta a Meglepetés magazin.

A szülei arra nevelték, hogy a sport az élet része, és ha valamibe belekezd, csinálja egy évig.

Ebből lett úszás, tenisz, foci, küzdősport és lovaglás. „Mindez adott egy nagyon jó alapot ahhoz, hogy végül kaszkadőr lehessek” – mondja. Bár az Állatorvosi Egyetemen zoológusként végzett, a filmipar nem eresztette.

A specialitása pedig pont az lett, amitől a legtöbben pánikrohamot kapnának. „Amit sokszor csináltam és nagyon szerettem, azok az égések. Sok filmben »égtem«, a leghíresebb a Szabadság, szerelem, abban Szávai Viktória úgy hal meg, hogy megég. Azt én csináltam helyette.” Aztán jött a csúcs, a Trónok harca.

„A Trónok harca első évadában a főszereplő Daenerys Targaryen, akit Emilia Clarke alakított, bemegy a tűzkörbe, mert ott vannak a sárkánytojások – az is én voltam.”

A dolog persze nem annyiból áll, hogy valaki leönti magát benzinnel. „Nem félek, mert ugyan engem ér a tűz, de fantasztikus csapat áll mögöttem. Több réteg védőruha van ilyenkor rajtam, és speciális gélt kennek rám, hogy ahol a ruha nem fedi a testem, ott se égjek meg.” Minimum két oltóember, profi tűzoltók a háttérben – ez nem hazardírozás, hanem kőkemény szakma.

És ha már Hollywood, akkor jönnek a sztárok, akiknek a viselkedése a kellemes meglepetéstől a szikár profizmusig terjed. Anthony Hopkins például „rendkívül kellemes ember”. Emily Mortimerrel a Spectralt forgatta, és mivel a színésznő alkatilag inkább egy kedves titkárnő, mint akcióhős, Kinga csinált helyette mindent.

„Ő az egyetlen, akitől a forgatás végén ajándékot kaptam, és egy levelet, hogy mennyire hálás. Nagyon jólesett.”

Ryan Gosling a Szárnyas fejvadászban eléggé magának való sztárnak bizonyult. A Homelandben pedig a várandós Claire Danes helyett mászott ki egy ablakon a budai Várban, ment végig a párkányon, majd be egy erkélyre. A Lee című filmben Kate Winslet dublőre volt, aki producerként is szívén viselte a film sorsát. „Ő is elismerte a munkámat.”

De van egy sztár, aki mindent visz.

„Engem egyetlen sztár hoz izgalomba, a Brad Pitt. Ha ő jön Magyarországra, drukkolok, hogy újra találkozhassak vele.”

A World War Z forgatásán dolgoztak együtt, de a közös jelenetüket kivágták. Aztán Angelina Jolie filmjében is felcsillant a remény. „Ő persze berakta Pityut egy jelenetbe – mi ugyanis Pityunak hívjuk Brad Pittet –, és egy pillanatig úgy volt, hogy nagyon közel kerülhetek a kedvencemhez, de aztán sajnos lefújták ezt a részt.”

A szakma a magánéletét is átszövi: férje Kósa László kaszkadőr-koordinátor, két gyerekük pedig már szintén belekóstolt a filmezésbe. Kinga ma már inkább a háttérben segít, mert a forgatások tizenkét órás napjait nehéz összeegyeztetni a családdal.

„Azért szültem a gyerekeimet, hogy én nevelhessem őket, és nem egy bébiszitter. Nekem ők a legfontosabbak, a filmek csak utánuk következnek.”

Via Meglepetés


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Túlélte a Don jegét, de a háborút nem: egy magyar katona története, aki hazajött meghalni
A Don-kanyar évfordulóján nem hadmozdulatokra és veszteségszámokra emlékezünk, hanem egyetlen emberre. Egy fiatal férfira, aki hazajött a frontról – meghalni, és egy menyasszonyra, aki várt rá.

Megosztom
Link másolása

1943. január 12-én, a Don partján indult el az a hadművelet, amely a magyar hadtörténelem egyik legsúlyosabb tragédiájává vált. A Don-kanyar nemcsak hadosztályokat és számokat temetett maga alá, hanem embereket, szerelmeket, ígéreteket.

Ez a történet nem csak a frontvonalról szól, hanem arról is, ami otthon történt: egy fiatal férfiról, aki túlélte a Don jegét, de a háborút nem élhette túl:

Dohánytermesztő kisbirtokosok voltak, mégis bekerült a keleti frontra induló 2. Magyar Hadseregbe Hegedűs Ferenc. Ő már a második testvér volt a családban, akit besoroztak. Fiatal volt és erős, Rozália, a menyasszonya alig-alig engedte el, de nem volt mit tenni. Menni kellett.

Ritkán jött posta felőle. Anyja és szerelme együtt lesték a híreket, hallották, hidász lett, műszaki alakulat, na, ott biztos jó sora lesz. Teltek a hónapok, a két asszony egymásba kapaszkodva várta haza a legényt. Nagyon. Ő tudta ezt, és megfogadta, hogy hazamegy hozzájuk.

Éhezett és fázott. Árkot ásott, befagyott pontondarabokat pucolt. Aztán egyszer csak történt valami. Gyorsan kellett cselekedni ott a Don partján, kellett a híd, de azonnal. Nem volt idő mérlegelni, és a jég nem bírta el. Beszakadt. Nem egyedül süllyedt el a jeges árba, de csak kevesen tudták elkapni a kötelet, amit a társaik dobtak a partról. Míg a fagyott kötél marcangolta a tenyerét, Rozália arcát látta maga előtt. Ki kell kecmeregni. Nem maradhat most itt. Megígérte. Várják.

Ráfagyott a ruha, ropogott a jég a cipőjében. Gyorsan vetkőzött, dörzsölték hóval, aztán lilára fagyva vissza kellett vennie a deres-jeges egyenruhát. Hogy milyen rettenetesen fázott! Már másnap belázasodott. Félrebeszélt. Hátraküldték a hadi kórházba. Teltek a hetek, végül egy jószívű orvos azt mondta neki: Ferenc, menjen haza.

Haza! Hosszú volt az út, de végül megérkezett. Hogy örültek neki! Anyja, menyasszonya, az egész család összeszaladt, de ő csak kapkodott a levegőért és a szobába vágyott.

Jártányi ereje sem volt. Köhögött, fulladt.

Tüdőbaj - mondta a doktor és csak ingatta a fejét. Összesúgtak az asszonyok, előkerültek régi gyógymódok, de ő napról napra keskenyedett. Hétről hétre gyengébb lett. Rozika mellette töltötte minden idejét. Cserélte a borogatást, felrázta a párnáját és arról mesélt neki, milyen szép is lesz az esküvőjük. Hogy reggelig táncolnak majd, csak gyógyuljon meg!

Aztán egy nap a Ferenc keze már nem szorította vissza a Rozika kezét. Hazajött hozzánk meghalni - mondta az anyja, és vigasztalni próbálta az özvegy menyasszonyt.

Gyász borult a házra.

De ilyen temetést nem látott még a világ! A koporsó mögött hófehér menyasszonyi ruhában Rozika ment, egyedül, kezében egy gyönyörű virágcsokor. Mögötte feketében a gyászoló család, végig a falun, egészen a sírig.

Rozál így lett örökre Ferenc menyasszonya. Sosem ment férjhez, nem fogadott udvarlót. Még 65 évig élt, míg szeretett Ference mellé temették.


Megosztom
Link másolása