„Menjen, maga csinos leány, mert seggbe lesz rúgva” – Emlékezés egy nagyapára
Emlékszem, egyszer nagyapámmal, a vasárnapi ebéd után együtt kávéztunk a konyhaasztalnál. Bőven kilencven fölött járt, mama már nem élt, ő anyámnál lakott, a szomszédomban. Anyám tűpontosan tartotta a vasárnapi, családi ebéd évtizedek óta belénevelt tradícióját, épp a déli harangszókor. Én a bevásárlásba segítettem be csütörtök-péntek körül, vasárnap csak akkor jelentem meg, ha nem dolgoztam.
Ültünk az öreggel az asztalnál, anyám az erkélyen cigizett, a terítőn pörköltszaftos tányérok és morzsák. Papa szórakozottan kevergette a kis, méregerős feketéjét, hallottam, ahogy serceg benne a cukor. Engem nézett.
– Maga még mindig igen csinos – somolyogta felém váratlanul. Szinte soha nem bókolt, de olyankor mindig magázásra váltott. Negyvenöt lehettem, akkurátusan a csészealjra helyeztem a pipacsos, tejeskávés bögrémet.
– A koromhoz képest…talán.
Kis csend állt be közénk. Az öreg hunyorított egyet, aztán csak annyi mondott:
– Mondjuk, a házimunkába nem öregedhettél bele.
Aznap fél délután ezen röhögtem. Azon a kölykös csintalanságon, ahogy oda tudott szúrni az embernek, a humorán, amelybe évtizedek generációs különbsége sűrűsödött bele. Tudta ő jól, hogy szépen tartom a lakásomat, mosok, sőt egész kellemesen is főzök, de mi volt ez ahhoz képest, amit a nagymamám művelt egész életében! “Rabszolgamunka volt az, kislányom...” – ismerte be maga papa is, de hát mit csináljunk, ő már csak ebből indult ki. Neki én már “úrinő” voltam.
Az első rügyfakadás meg lombhullás nélküle, születésnap, mindenszentek, karácsony nélküle. Nem tudom, más hogy van vele, de mint mindent, ezt a gyászév jelenséget is csak akkor fogtam fel igazán, amikor magam is átéltem. A halála évfordulója nehéz volt, csendbe merevedett az a nap. Arra emlékszem, hogy este, a kanapén kuporogva egy gyertya lángjába meredtem tűnődve, a lakásban sötét volt, csak a szemben lévő tízemeletesek fényei világítottak. Nem sírtam, nem is gondoltam semmire. Csak a lelkem emlékezett.
Aztán szaladtak a napok és a hetek, vittek engem is magukkal. De esténként, mielőtt elalszom, még mindig a nagyapám utolsó, rám vetett pillantását látom magam előtt. Amikor pár nappal a halála előtt bekönyörögtem magam a kórházba – a szigorú Covid-szabályok miatt nem kis elszántság kellett hozzá –, szombat volt, késő este. Egyedül feküdt egy szobában, nem tudott beszélni, de amikor beléptem, a szemében benne örvénylett a világ összes szeretete.
Azóta is ezzel alszom el esténként, de az utóbbi időben mintha ennek a pillantásnak az éles, mégis távolodó emléke már ösztökélne valamire. Mintha azt mondaná: “Menj. Neked még menned kell, nem is tudod, mi minden vár rád. Odakint pörög-forog az élet, menj már. Ne ijedj meg attól, hogy nem vagyok.”
Sok mindent érzek ilyenkor. Igen, a leginkább valóban ijedtséget, hogy a jégbe dermedt világ olvadozik körülöttem. Hogy a fájdalom szelídül, mintha a halála óta eltelt idő puha fátylat dobott volna rá. Hogy a napjaim ismét megtelnek élettel, új dolgokkal, történésekkel, emberekkel, csicsergő telefonokkal és tejeskávékkal, és jártamban-keltemben már csak néha pillantok rá az íróasztalomon nyugvó arcképére. Azt hiszem, minden gyászoló megérzi ezt egyszer: a bűntudatot, hogy a kínnal együtt esetleg ő is kikopik belőled. Hogy azzal, hogy tovább élsz, elárulod őt. Igen, a gyász, mint minden igazán fontos feladat az emberi életben, komplikált és zavaros dolog.
De aztán esténként, a szoba sötétjében, a pillantásának az ölelésében mégis megnyugszom. Ő maga nyugtat meg, pedig többé már nem keveri a sercegő cukrot a kávéjában az ebédlőasztalnál. Ő maga mondja el nekem: “Kislányom, születünk, meghalunk. A gyász a szeretetért fizetett ár. Fizettél eleget, és még fogsz is, de most már menj. Menjen, maga csinos leány, mert seggbe lesz rúgva.”
Száz évig élt. A legbölcsebb ember volt, akit ismertem. Hinnem kell neki.
