"A suliban engem egyébként nagyon sokat bántottak, most viszont annyira már nem. Tart ott Anglia, meg az angol emberek, hogy nem érdekli őket, hogy ki hogy néz ki.
Azt csinálták most a plus size modellvilágban, hogy kiszemeltek egy méretet, ami tetszik minden cégnek. Az olyan munkáltatók pedig, akik szeretnének tényleg minden méretet bemutatni, azok keresnek meg engem. Az én modell társaim, akik a body pozitívban hisznek, kiközösítenek, ha én azt mondom, hogy fogyni akarok, illetve, hogy az egészség milyen fontos. Szó szerint kitagadnak! Engem egy csomó modell nem bír, mivel én nem hiszek ebben."
Azt is mondta:
"Fura dolog, mert nagyon sok olyan posztot látni, hogy fogadd el magad, emellett pedig rengeteg filtert, és photoshopot is lehet látni. Ezzel nincs is gond, ha nem ez határozza meg az életedet. A probléma akkor kezdődik, mikor az ember elkezdi azt hinni, hogy csak filter nélkül szép, ez pedig nem jó. Filter nélkül is nézhetsz ki jól."
Sirokai Diána pár hete Kate Moss ikonikus, 1990-es évekbeli fotóját másolta le: ugyanolyan pózban nézett a kamerába, mint az angol szupermodell a Calvin Klein fekete-fehér fényképén.
„Ha a '90-es évek olyan változatosak lettek volna, mint 2022, a nők önbecsülése is más lenne. Mindketten nők vagyunk különböző testalkattal”
Ott Anna: „Átjön az édesanyám, és azt látja, hogy nem felmosok, porszívózok, mosogatok, hanem lefekszem egy kanapéra és olvasok”
Magyarország egyik legolvasottabb embere, Ott Anna. Nagyon irigylésre méltó szakmát űz, sokan hallgatnak a szavára, sokan követik, és az ő ajánlására fognak könyvet a kezükbe. Rutai Gábor interjúja.
Ott Anna nem úgy olvas, mint az átlagember. Megannyi kellékkel veszi körül magát és mindnek fontos szerepe van. Közben anya is lett, ami minden elolvasott könyvnek más színezetet ad. Erről mesél nekünk.
- A könyv, meg az olvasás nekem tényleg egy nagy menekülés, egy nagy megérkezés, egy erőforrás. Én azért olvasok, mert nagyon szeretném azt a könyvet elolvasni, vagy nagyon szeretnék egyedül lenni, csendben lenni, bekuporodni egy pokrócba, és valahogy 30 percet magammal tölteni. Aztán persze abból munkát faragok, mert van egy belső késztetésem, hogy „ezt neked is el kell olvasnod. Ez annyira csodálatos volt, hogy ez nem maradhat csak az enyém.”
- Körülbelül milyen arányban van azok a könyvek, amire te nyúlsz rá, és az, amit a kezedbe adnak?
- Mániákusan gyűjtöm a könyvajánlásokat számomra fontos emberektől, költőktől, íróktól, akikkel dolgozom. „Mondj már egy olyan könyvet, ami szerinted kihagyhatatlan, vagy mi volt legutóbb az, ami neked nagyon fontos volt?” Vagy most, hogy például régótadolgozom egy témán és ez foglalkoztat, rengeteg embert felhívtam, hogy „te figyelj, mondd már el, hogy a szülővé válásról, a nőiségről, melyik az a könyv, ami neked a legtöbbet adott.” Szóval, így nagyon sok ajánlást kapok. A másik dolog, amit nagyon szeretek, amikor egy könyvben találom meg a következő fonalat, amit fel kell venni. Mondjuk egy író hivatkozik egy másik íróra vagy egy könyvre, és akkor úgy megyek tovább. Ha az a kérdés, hogy kiadók presszionálnak-e, nem. Mármint, kapok könyveket, és látom, hogy mik fognak készülni a következő három vagy hat hónapban, de nincs rajtam nyomás, hogy ezeket nekem el kell olvasnom.
- Azért kérdeztem, mert mondtad, hogy ez elsősorban kikapcsolódás, amiből aztán munkát csinálsz. De ha a kezedben nyomnak egy könyvet, hogy ezzel kell foglalkozni, az onnantól munka, legfeljebb szerencséd van, és megtalál az a könyv menet közben.
- Olyan nincs, hogy valaki a kezemben nyom egy könyvet, hogy ezt el kell olvasnom. Persze amikor felkérnek egy könyvbemutatóra, hogy egy szerzővel beszélgessek az éppen aktuálisan megjelenő könyvéről, akkor ezt el kell olvasnom, de azért ebben a tíz évben most már körülbelül tudják, hogy mi az, ami engem foglalkoztat, vagy amiben rutinosabban mozgok, vagy ki az a szerző, akivel már alapvetően van egy kapcsolatom, vagy volt már egy múltunk, vagy egy előző beszélgetés, ami tök jó, hogyha folytatódik.
Egyetlen egyszer kaptam ilyen felkérést, az én kiadómtól. Nála jelent meg egy másik könyv, és rögtön rám gondoltak, hogy nekem kéne a szerzőt megszólaltatni a színpadon. Mondtam, hogy jó, küldjétek át. De nem tetszett, nem értettem vele egyet. Sok problémám volt vele, miután elolvastam, és
mondtam a kiadónak, hogy hát bocsánat, de nem tudok azonosulni ezzel az egésszel. Pikírt leszek, cinikus, és neki fogok menni. Mondták, hogy csak nyugodtan, bírni fogja a szerző. Aztán így is lett.
Szerintem egészen sajátságos színpadi beszélgetés kerekedett belőle. Minden esetre én nem bánom, hogy nem kell ilyeneket csinálnom.
- Mostanában a szülővé válás van a fókuszban nálad, hiszen van egy 2 éves gyermeked. Hogy éled meg ezt az időszakot?
- Kezdődött azzal, hogy elkezdett járni, elkezdett beszélni. Megjelent a távolodásunk, és ettől az elmúlt hónapokban teljesen be vagyok pánikolva. Milyen érdekes, nem? Amikor az ember csak a víz fölé szeretné kicsit dugni a fejét, hogy kapjon levegőt, és most, amikor meg kap levegőt, akkor meg az, hogy „gyere vissza, gyere vissza”, és este bújok mellé az ágyba. Amikor először adja le a gyereket a szülő bölcsibe vagy oviba, és várja azt a pillanatot, hogy „na most, most lesz egy pár órám magammal”, de amikor elveszik tőle, akkor jön valami egész más érzés. Mi még csak félmegoldással pár órára, pár napot járunk, de arra emlékszem, hogy
talán az anyává válásom legnagyobb kérdése volt, hogy ez oké-e? Hogy idegenekre hagyom.
Persze meg vagyok bizonyosodva arról, hogy jól van, hogy ezt ő bírni fogja, hogy ezek az emberek ugyanúgy fogják babusgatni, szeretgetni, tisztába tenni, etetni, itatni, mint otthon én. Aztán jön az az érzés, amikor a gyerek iszonyú mosolyogva ott marad, és megkapom az első fotókat, hogy vígan homokozik és csúszdázik, és észre se veszi, hogy én négy órát nem voltam ott. Ez egy másik borzasztó állapot, hogy „Jézusom, a gyerekem jól van”. De ezt az egész anyává válást iszonyúan élvezem, minden mélységével és magasságával, mert annyi érzést és önmagammal való szembetalálkozást hozott, amit más még nem.
- Hogyha párhuzamba állítjuk ezeket az eseményeket a könyvélvezet folyamatával, akkor milyen változásokat észlelsz magadban? Hiszen biztos, hogy az egész világhoz való kapcsolódás egy gyerek születésével teljes mértékig meg tud változni. A viszony a szereplőkkel, a történéseivel, az más húrokat pendít meg az olvasóban.
- Az ember szerintem sokkal érzékenyebb, sokkal sebezhetőbb. És nem bírok semmit, ami a gyerekekkel kapcsolatos tragédia. Azt vettem észre most pár hete, és a férjemnek mondtam is, aki amúgy pszichiáter, hogy van egy ilyen tünet, hogy a halál.
A halálról nagyon sokat kezdtem gondolkodni, és ez egészen biztos, hogy a fiammal való kapcsolat miatt lett, hogy Úristen én meg fogok halni, mi lesz vele.
Teljesen ad hoc módon mondjuk vezetek, és eszembe jut, hogy Jézusom, ez most mennyire veszélyes útszakasz. Húsz éve van már jogosítványom, és soha nem merült fel bennem. És akkor rájöttem, hogy valószínűleg a hírekkel való ilyen szintű foglalkozás, vagy az elmúlt pár hetek eseményei, ami a gyerekeket érinti. Vagy egy könyv, amit például nemrég olvastam, az a címe, hogy Elmentem az öcsémhez (Karin Smirnoff), szerintem az elmúlt pár hónap legerősebb története, tényleg mindenkit arra buzdítok, hogy olvassa el. Az pont egy családon belül erőszakról szól, és ráadásul gyerekek ellen elkövetett erőszakról. Ezek rettenetesen padlóra tudnak vinni, és bekúsznak valahogy, és nem hagynak utána napokig nyugton. Nem tudod, hogy mi a probléma, hogy most mi történik, de aztán eszedbe jut, hogy jaj, hát ez. De közben mennyire csodálatos, hogy nagyon más szemüvegen keresztül olvasok bármit. Nagyon másképp beszélgetek mondjuk írókkal.
- Ez például miben változott?
- Ez abban, hogy mondjuk a Tóth Krisztával beszéltem az elmúlt tíz évben hatszor, és egyszer sem kérdeztem meg, hogy „Te Kriszta, mégis hogy tudod megírni ezeket a verseket? Hogy tudod effektív, praktikusan? Hova rakod a gyereket? Mikor van neked erre időd?” Vagy a Szabó T. Anna, amikor megírja az Elhagy kötetet. Úristen, ott mi szólalt meg? Honnan? Szóval, nagyon másképp. Persze rátalálok olyan szövegeikre is, amiken régen átsiklottam, mert nyilván valami más érdekelt, vagy mozgatott.
- Jó, hogy ezt mondod, mert pont akartam kérdezni, hogy az olvasáshoz való hozzáférésed, kedved, az változott-e valamit? Hiszen nyilvánvalóan a fókusz teljesen máshova került, tehát azt merem rólad feltételezni, hogy a gyermek előtt a fókusz az valóban az olvasás és az interjúk világa volt, ami aztán a gyerek nevelésbe fordult át.
- Amikor megtudtam, hogy babát várok, az első, ami bekapcsolt (na jó nem az első, de elsők között), hogy Jézusom, hát hogy fogom ezeket összeegyeztetni? Mert oké, az ember ha elmegy egy nyolc órás munkából a gyesre, akkor értelemszerűen három éves korában beszoktatja az óvodába, és visszamegy dolgozni, ez a normális rendje az életnek. Na most nekem egyrészt a munkámnak egy fontos része az, hogy olvasnom kell, és még hogyha nem is dolgozom egy ideig, akkor is a magam jóléte miatt olvasok elsősorban tényleg, még mindig. Ezt nagyon sokan meg is erősítették a környezetemben, hogy ezt most felejtsem el. De azt kell, hogy mondjam, hogy szerintem az első fél évben többet olvastam, mint előtte. Mert otthon voltam. Nekem nem volt ilyen tapasztalatom, hogy otthon lehet lenni. Én több helyen dolgoztam mindig, rohangáltam A-ból B-be.
De ekkor otthon ültem, és volt egy kis babám, aki egyfolytában vagy evett, vagy aludt. Rengeteg olyan képem van, ahol a karomon vagy a vállamon fekszik, és közben a könyv a kezemben, és olvasok. Szóval óriási mennyiségben tudtam olvasni. Az pedig egy másik dolog, amiért hálás lehetek, hogy szuper volt a terhességem, szuper volt a szülésem, nem volt semmiféle komplikáció, jól voltam lelkileg. Így minden együtt állt ahhoz, hogy én olvashassak. De aztán természetesen ez megváltozott, és akkor jött az érdekérvényesítés, hogy én most szeretnék elvonulni egy másik szobába 40 percre, „kérhetek-e mondjuk ebben segítséget?”.
Most gondolj bele, átjön az édesanyád, és azt látja, hogy nem felmosok, nem porszívózok, nem mosogatok, nem port törlök, nem mosok-teregetek, hanem én most elvonulok és lefekszem egy kanapéra és olvasok.
Én nem feltétlenül azért olvasok, mert nekem ez most jó. De amúgy nagyon jól esik, és ezt is engedtessék meg, hanem azért, mert két hét múlva nekem beszélgetnem kell a könyvről. Szóval, akkor volt egy pont, amikor - ezt eddig is tudtam magamról, hogy nekem mit jelent az olvasás -, ebbe a másféle új élethelyzetbe viszont nagyon megerősödött bennem az, hogy igenis nekem szükségem van néha kicsekkolni. Egészen egyszerűen idegrendszerileg nem bírom a szociális létet sokáig. Valószínűleg azt gondolják az emberek, hogy én egy extrovert ember vagyok, nagy, pezsgő baráti társaságban élem az életet és dolgozom, de azt hiszem, hogy én ebben nagyon el tudok fáradni. Nekem nagyon-nagyon nagy szükségem van arra, hogy ebből visszavonuljak, és egy könyvvel csendben egyedül legyek. Például most volt ez a hosszú hétvége, otthon volt a férjem is, együtt voltunk, jött egyik nagyszülő, másik nagyszülő, barátok… és pár napra rá érzem, hogy hú, nagyon jól esett, amikor dolgozhattam. Csendben, otthon, egyedül. Ezt fel kell ismerni, hogy erre az én jól működésemhez szükségem van, és nagyon másképp tudok utána 40 perc múlva visszamenni a kisfiamhoz, vagy a férjemhez, vagy elmenni a munkahelyemre, és dolgozni.
- Tehát nem történt olyan változás, hogy amikor ránéztél egy könyvre, akkor némi undor fogott el, hogy ezzel is kéne foglalkozni.
- Sajnos ez a változás nem érkezett el az életemben, pedig anyagilag biztos jobban járnék. Habzsolom még mindig, és az biztos, hogy lassul, lassul. Szóval inkább a polcon tornyosulnak, minthogy fel tudom dolgozni őket. De tök jól vagyok ezzel az új ritmusommal is.
- Milyen ősélményeid vannak az irodalommal kapcsolatban?
- Hát nem nagyon vannak. Janikovszky Éva élményem van, de például vers élményem kifejezetten nincs. Azt mondják, hogy
az a fajta sűrűség, az érzelmeknek az a fajta esszenciája, ami benne van a versekben, az abban segít a gyerekeknek a fejlődésük során, hogy amikor találkoznak egy új érzéssel, helyzettel, érzelemmel, már nem lesz nekik idegen, mert hallották már a mesében, a versben.
És ez nagyon érdekes amúgy, mert én azt gondoltam, hogy verset majd később kell olvasni a fiamnak. Van egy Krusovszky Dénes gyermekverses kötet, Azóta őzike a címe, a kisfiam ágya mellett van egy sólámpa, és én ezt le szoktam kicsit takarni, amikor azt szeretném, hogy most már alvás legyen, és hát ez a kötet pont nagyon jól eltakarja ezt a sólámpát. Ezért ott van. És a gyerekem ezt észrevette pár hete, és mondta, hogy ezt olvassam. És képzeld el, hogy a gyerekem két-három hete Krusovszky gyerekversekre alszik el, ami egészen elképesztő. Persze lehet, hogy nem azért, mert az én fiam versekre vágyik, hanem az én hangom elég neki, és mindegy, hogy mit olvasok. De ez nekem egy tök jó visszajelzés volt, hogy nincs ilyen, hogy akkor melyik korosztályban mit húzzunk be, és mikor lépjen be a gyerek a lírába.
„Ezeket a lábakat én nem mutogatnám ilyen rövid nadrágban” - nem kell egy életen át cipelnünk a másoktól kapott, torz testképünket
Gózon Eszter stylist nem csak ruhatárakat alakít fenntarthatóvá, hanem a fejekben is igyekszik rendet és békét teremteni a környezetvédelem, a divat és személyes önképünk egymásnak sokszor ellentmondó kérdéseivel kapcsolatban.
Szinte minden nő életében előfordult már olyan időszak, amikor sem a ruhásszekrényben, sem a saját bőrében nem találta önmagát.
Mert más lett, megváltozott, átalakult kívül és belül is.
Karriert vagy családi állapotot váltott, életmód- vagy szemléletbeli átalakulás kezdődött az életében, vagy egyszerűen csak átrendeződtek a prioritásai.
Mondjuk fontos lett számára az, hogy a ruhái ne csak az ízlését tükrözzék, hanem a környezetet se károsítsák.
Gózon Eszternek, a The less waste stylistnak egy ilyen prioritás váltás olyan mértékben alakította át az életét, hogy mára az egykori modellből és franciatanárból fenntartható és tudatos ruhatár-mentor, greenfluencer, hal helyett hálót és sokszor lélekbúvári tudást is osztogató segítő lett.
Zöld sztrádáról zöld ösvényre
Eszter útja a fenntartható divat szakmába szintén a kevesebb több elvén alapult. A hazai megjelenés előtt találkozott Bea Johnson Zero Waste Home című könyvével, melynek hatására
2018-ban elkezdte vezetni a Zero Waste Hungary oldalt, ahol az elsők között írt magyarul a témáról.
A ma már sajnos a greenwashing egyik alap kulcsszavaként használt zerowaste akkor még ismeretlen kifejezés volt itthon, Eszter pedig egyike volt azon keveseknek, akik belevágtak a környezetvédelmi edukálásnak ebbe a formájába: tippeket, fontos infókat osztott meg közérthető módon olyan dolgokról, mint a csomagolásmentesség vagy a fair trade fontossága (és ezek sorrendiségének kérdése), az egyszerhasználatos eszközök alternatíváiról vagy fontos hazai greenfluencer-ekről.
A számtalan zöld területet érintő blog mellett azonban egyre nagyobb szerepet kapott saját zöld útja is.
Saját fenntartható ruhatárának nehézkes kialakítása során döbbent rá, mennyi kérdése és kétsége támad az embernek, ha környezetvédelmi szempontból is jól akar kinézni.
Ez indította el a szín-és stílustanácsadás felé, először, mint ügyfél, később pedig már mint oktató. A szakma kitanulásakor már egyértelmű volt számára, hogy a hozzá érkezőknek nem csak a színtípusuknak megfelelő színeket fogja megmutatni, hanem azt is, hol és hogyan tudják az új ismeret tükrében környezetkímélő módon illeszteni be az új darabokat a gardróbjukba.
Ma már nem csak szín-és stílustanácsadással, hanem alkatelemzéssel is foglalkozik, ezen tudás birtokában pedig sokszor nem csak kívülről, de belülről is megváltoztatja az ügyfeleit.
Second hand torzító tükreink
Kivétel nélkül minden hozzá érkező nőnek van valamilyen frusztrációja, és Eszter itt nem csak a klasszikus, a társadalom általi általános pressziókról beszél. Sajnos szinte mindannyiuknak van a tarsolyában olyan örökölt családi önértékelési probléma, ami talán bagatellnek tűnik, mégis mélyen meghatározza az adott személy testtudatát és az öltözködéshez való viszonyát.
Ezek lehetnek a saját testükre vonatkozó berögzült megjegyzések, melyeket sokszor még gyerek- és kamaszkorban kaptak („Ezeket a lábakat én nem mutogatnám ilyen rövid nadrágban.” „Aki ilyen nagyra nőtt, az inkább ne hordjon magassarkút.”)
Lehetnek ezek stílusbeli szabályok, melyek vagy sohasem léteztek, vagy már régen elavultak ( „Egy vörös hajú nem hordhat pirosat.” „Mintásat mintással sose veszünk fel.” stb).
A fentiekhez hasonló hozott csomagok mellett Eszter olyan érdekes kollektív mintákat is felfedezni vél, mint a „dáma nagyi-praktikus anya-útkereső unoka” felállás.
„Van egy, a kinézetére sokat adó, igazi "dáma", vagy "nagyasszony" nagymama, az a típus, aki még kilencven éves kora környékén is vörös rúzzsal sminkeli magát, és aki nem pusztán belép az ajtón, hanem megjelenik valahol. Van neki egy lánya, aki ennek a szöges ellentéte: nem sminkel, nem érdeklik a ruhák, az öltözködés, nem akarja, hogy feltűnést keltsen és észrevegyék, sőt, akár megvetéssel is tekint ezekre a 'világi hívságokra'.”
És van az ő lánya, a dáma unokája, aki hozományba kapta mindkét világot, és megrekedt közöttük. Eszternek sokszor az is a feladata egy-egy ilyen esetnél, hogy kívülről is megadja az engedélyt az önazonosságra, hogy megerősítse ezeket az unoka-nőket abban a nehezen, de megszerzett/megtanult hitükben, hogy az ember nem attól lesz felszínes, hogy foglalkozik azzal, hogy milyen ruhák állnak jól neki, és hogy kisminkeli magát, hanem attól, ha ezen kívül semmi más nincs az életében.
Nem egymáshoz, hanem önmagunkhoz mérünk
Mivel az átlaghoz képest sokkal több testet lát a maga valójában, szakmai szemmel, Eszter azt is fontosnak tartja, hogy a túl kicsi a mellem-túl nagy a fenekem-túl rövid a lábam berögzülések lassan de biztosan eltűnjenek.
„Azt lekövetni, hogy a testünk mennyire illik bele az éppen uralkodó trendbe, nagyon nehéz. Ezért van az, hogy nálam a testalkatelemzés sem arról szól, hogy mi előnyös és mi előnytelen, hanem arról, hogy mivel milyen hatást ér el az ember” – mondta a Hype&Hyper-nek adott egyik interjújában.
Egy elemzés során nála az ügyfél nem fog olyan kifejezéseket hallani, hogy előnyös vagy tiltólistás.
Ahogy a testünk, a testünkhöz való viszonyunk és a szépségről alkotott fogalmunk is egyedi.
Hiszen van, aki szereti kiemelni a lábát, legyen az az aktuális ideálhoz képest erősebb vagy vékonyabb, van, aki elrejteni igyekszik a fenekét, míg mások inkább kihangsúlyoznák a magukét. Eszter minden igényhez hozzá tudja adni azt a szükséges trükk-tárat, amivel az adott hatás elérhető.
Ugyanígy, azon túl, hogy nevéhez híven egy less waste stylist természetesen nem fogja az embert a fast fashion boltokba küldeni az elemzés végén, Eszter a fenntarthatóság csomagot is mindig személyre szabja.
Ha valaki irtózik a second hand üzletektől, akkor olyan márkákat fog ajánlani, amik már a gyártásnál figyelembe veszik a környezet védelmét.
Ha valakinek a pénztárcája nem engedi meg a hirtelen jövő nagyobb ruházati befektetést, akkor együtt megkeresik a legsarkalatosabb pontjait a gardróbnak, és az alapján állítanak fel egy fontossági sorrendet.
„Amit tőlem kapsz, az a szabadság, hogy érted a testalkatod arányait, és ismered azokat az optikai trükköket, amelyeket a stylist, tanácsadó és divattervező tanítványaimnak is megtanítok” -írja honlapján.
Eszter tanári attitűdjéből adódóan valóban nem halat osztogat, hanem halászni tanítja a hozzá fordulókat, hosszútávú és megvalósítható rendszereket alakít ki nekik, teszi ezt ráadásul sokunk örömére a social media felületeken ingyen is.
Cherchez la greenfluencer!
Az Instán és a blogjában ugyanis rendszeresen oszt meg olyan tartalmakat, melyek segítségével bárki elindulhat a maga fenntartható ruhatár kialakításának macskaköves útján. Mi az ideális arány az alapdarabok és az extravagáns ruhák között? Mivel lehet a tokát leplezni? És egyáltalán, mennyire kell komolyan venni ezt az egész zöld utas divat kérdést?
Maga az influenszer-kultúra elég megosztó téma, azonban a greenfluencerek, vagyis a mikroinfluencer-nek nevezett, kis követőtáborral rendelkező tartalomgyártók sokban különböznek a klasszikus influencerektől.
Ők általában nem termékek vagy szolgáltatások megvásárlására buzdítják követőiket, hanem
utat mutatnak a saját példájukon keresztül, edukálnak, mikroközösségek lehetőségeire hívják fel a figyelmet, vagy a lakóhelyük témába vágó eseményeiről informálnak.
Eszter például rendszeresen ad hírt storyban az AdományTaxi tevékenységéről, vagy a hamarosan kezdődő Fashion Revolution Week 2024-ről, melyen minden évben részt vesz minimum kommunikációs szinten, de sokszor szereplőként is. Idén például Divatforradalmárok témában április 18-án kerül majd színpadra Fritzson-Bajdor Tündével (Swappis) és Majoros Zitával (Printa), ahol Pölz Klaudia moderálásával fognak beszélgetni arról, hogy miként formálható a fenntartható divat iránti attitűd itthon, milyen tendencia figyelhető meg öt évvel ezelőtthöz képest, illetve hogy milyen akadályai vannak a fenntartható divat széleskörű terjedésének.
Akiket érdekel a téma, de nem tudnak ezeken a programokon részt venni, azoknak Eszter jó szívvel ajánlja a többi hazai fenntartható divattal foglalkozó influencer bekövetését, elsősorban Mengyán Esztert ( Holyduck! ) és Csalár Bencét, akiknek nyomtatásban is megjelentek témába vágó írásaik.
Rajtuk kívül viszont még nagyon sok olyan divattervező, stylist, lelkes magánember van, aki szintén folyamatos inspirációt szolgáltathat számunkra, csak keressünk rá #fenntarthatodivat hashtagre, egészen biztosan találunk több olyan tartalomkészítőt is, aki szimpatikus lehet számunkra.
A szimpátia ugyanis kiemelt fontossággal bír ebben az esetben is. Valakinek a szárazabb, tömör zöld divatipari tények ismerete lesz az, aminek hatására elindul a maga zöld ösvényén, valakinek az egészen személyes, akár magánéleti jellegű tartalmak lesznek elég őszinték ahhoz, hogy elkezdjen más szemmel nézni a saját életére.
Egy second hand boltban is egymás mellett lapul a vintage blézer és a fast fashion sportmelltartó, és bármelyiket választjuk, ugyanúgy tudjuk az önazonos ruhatárunkat építeni és a környezetet óvni.
„A vásárlóim között van Paris Hilton, Kylie Jenner, Katy Perry, Beyonce, Jared Leto és Zendaya” - Egy magyar kesztyűs világraszóló sikere
A hollywoodi színészek kedvenc tervezője egy újpesti családból származik, és bár sosem gondolta volna, végül Kaliforniában találta meg közönségét. A tervező személyesen mesélt legizgalmasabb munkáiról.
Gáspár Dorottya, vagy ahogy a világsztárok ismerik, Dorothy Gáspár 1985-ben, 21 évesen költözött Budapestről az Egyesült Államok nyugati partjára, hogy szerencsét próbáljon. Ma főként filmes produkciókhoz készít egyedi kesztyűket és jelmezeket. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a világ leghíresebb emberi egymásnak adják a kilincset Dorottya Los angelesi műhelyében.
- Mindig is tudta, hogy kesztyűtervezéssel akar foglalkozni?
- A családom kesztyűüzemet működtetett Budapesten, tizenegy testvéremmel sokat segítettünk szüleinknek a munkában, elkerülhetetlen volt, hogy kitanuljam a mesterséget. Majd, amikor Amerikába költöztem és munkát kerestem, praktikus okokból egy kesztyűkészítő céghez mentem dolgozni. Tehát nem a pályaválasztás volt izgalmas az életemnek ebben a szakaszában, hanem a tény, hogy az amerikai cég már akkor több, mint ötven éve tervezett kesztyűket és jelmezeket a hollywoodi filmekhez.
Dorothy Gáspár a saját tervezésű kesztyűjében
- Ennek közel negyven éve. Mikor vette át a műhely vezetését?
- Néhány évvel azután, hogy felvettek dolgozni. Ez a cég számára nehéz időszak volt, a műhelyben már csak kesztyű és jelmez átalakítással foglalkoztak, nem készítettek új termékeket, és nem építettek új kapcsolatokat a filmes megbízókkal.
Amikor akad egy különlegesebb munka, azt rögtön elvállaltam,
ritka, egyedi darabokat kezdtem készíteni a jobb időket is megélt műhelyben. De egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a vezetők kiöregedtek, és már nem akarták tovább vinni a vállalkozást, ezért egy napon megkérdeztem, hogy miért ne vihetném tovább én a céget?
- Vagyis élt a lehetőséggel.
- Azért nem volt ez olyan egyszerű folyamat. Fiatal voltam és idegen, a vezetők nehezen bíztak meg bennem, a helyzetemet pedig tovább rontotta, hogy korábban nem terveztem jelmezeket, ezért a kesztyűkészítés mellett még nagyon sokat kellett tanulnom. Rengeteget dolgoztam, hogy bebizonyítsam, igenis képes vagyok a műhely vezetésére, amikor pedig akadályba ütköztem, azonnal megoldást kerestem rá. Végül megkaptam a céget, és ezzel elszántan folytattam a filmes együttműködéseket.
- Milyen érzés volt, amikor először meglátta a mozivásznon a saját tervezésű kesztyűjét?
- Felemelő! Sosem fogom elfelejteni, ahogy ott ültem a moziteremben, és néztem a Titanic című filmet, amelyben egy ponton a szereplő (Kate Winslet) megállt a lépcsőn, és ott volt rajta az én kesztyűm. Ez egy emlékezetes pillanat volt számomra. Azóta számos ilyen élményben volt részem, és minden alkalommal nagy büszkeséggel töltött el, amikor megláttam a munkámat a mozivásznon.
- Találkozik a kesztyűit viselő hírességekkel?
- Változó. A munka mindig egy felkéréssel kezdődik, első lépésben megkeresnek a produkció jelmeztervezői a kész tervekkel, ezek többnyire kézzel rajzoltak. Majd végigmegyünk az egyes karaktereken, részletes információkat kapok arról, hogy milyen tulajdonságok jellemzik az egyes figurákat, amelyeket a színészek játszanak. Ezt követően elkezdem belehelyezni magam a karakterek helyzetébe,
hónapokon keresztül csak erre koncentrálok,
majd elkészítem a kesztyűket. Hasonló a helyzet a nagy koncertek előtt, amikor szintén hosszan dolgozom egy kesztyűn. Van, amikor a kivitelezés előtt eljönnek hozzám a sztárok, máskor én megyek el hozzájuk, megint máskor csak méreteket kapok tőlük. Egyénenként különbözik, hogy ki akar találkozni velem, a kesztyűtervezővel és ki az, akinek arra sincs ideje, hogy személyesen méretet vegyek tőle.
Usher, ahogy Dotothy Gáspár kesztyűt visel egyik nagy koncertjén
- Kik a megrendelői?
- Elsőként Julie Andrews-t szeretném megemlíteni, akit a Mary Poppinsból ismerhetünk. Nagy rajongója vagyok Julie-nak, ezért hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, amikor egy napon bejelentkezett hozzám azzal a kéréssel, hogy szeretne magának kesztyűt csináltatni. De Lady Gagát is az elsők között kell említenem, ugyanis túlzás nélkül állíthatom, hogy
Gagának rengeteg kesztyűje van tőlem, akárcsak Madonnának.
Szeretik viselni a kesztyűeimet a koncerteken, a nyilvános eseményeken, forgatásokon, vagy csak úgy a mindennapokban. Illetve a vásárlóim között van Paris Hilton, Kim Kardashian, Kylie Jenner, Kendall Jenner, Rhianne, Katy Perry, Beyonce, Usher, Jared Leto és Zendaya. Ez csak az elmúlt pár hónap listája.
- Jelenleg kinek készít kesztyűt?
- Egyenlőre csak annyit mondhatok el, hogy három filmbe is tervezek kesztyűket az interjú napján, az egyik egy western, a másik horror, míg a harmadik fantasy. A legtöbb esetben titoktartási kötelezettség miatt semmit nem beszélhetek a készülő filmekről, de mindig elmondom, hogy a munkám hamarosan látható lesz a mozikban.
- Mit gondol, minek köszönheti ezt a sikert?
- Egyrészt minden területét ismerem a szakmának, hiszen már gyermekként megtanultam, hogyan kell elkészíteni egy kesztyűt, milyen folyamatokból áll a munka, és mi kell a legjobb minőség érdekében. Ezen kívül
nagyon aprólékosan dolgozom,
részletesebben, mint más manufaktúrák, és végül: különleges darabokat készítek. Minden megrendelőm számára garantálom, hogy nem fognak látni még egy ugyanolyan kesztyűt, amit elvittek tőlem – legyen szó mindennapi emberekről vagy világsztárokról.
Kudlik Júlia írását a Mandiner közölte változtatás nélkül. A műsorvezető súlyos gondolatokat osztott meg, amelyek messze túlmutatnak az épp aktuális AI lányon. Azt hihetnénk, ez a téma bennünket, akik nem pályázunk műsorvezetői babérokra, nem érint egyáltalán. De elég kicsit beleolvasni a Delta egykori csodálatos műsorvezetőjének írásába, és azonnal belátjuk, nagyon is érint.
„… a gépek nem követnek el hibákat, nem fáradnak el, nem öregszenek, nem kritizálnak, nem ítélkeznek, nem rosszkedvűek, nem kommunikálnak tévesen, nem okoznak félreértéseket, nem értékelik a hangsúlyodat, a lelkiállapotodat, nem okoznak zavart és stresszt, CSAK engedelmeskednek és hallgatnak!
Lehet, hogy ilyen lesz a holnap embere?!” - teszi fel a kérdést írása elején Kudlik Júlia, mindenki Kudlik Julija. Később így fogalmaz:
„Hiszek abban, hogy semmi nem olyan fontos az ember számára, mint a másik ember! Meglehet, hogy ma nem okos emberekre (itt valószínűleg az okoseszközökkel rímelő szót választott az AI emberekre - a szerk.), hanem jó emberekre van szükség?
Ebben a mai komisz, cudar, hitehagyott, szeretet nélküli világunkban, amely tele van gyűlölettel, félelemmel, szenvedéssel és közömbösséggel, ahol az emberek leginkább önmaguktól félnek, ahol, úgy tűnik, mindenki önmagát keresi, saját elveit, érdekeit akarja érvényre juttatni
– én szívem szerint az ÉRZELMI INTELLIGENCIÁT tanítanám, terjeszteném és fejleszteném. Úgy érzem, ma még ez is kultúránk része. A kultúrateremtés leghatékonyabb eszköze pedig napjainkban a tömegmédia, amely eljut az emberekhez, és képes befolyásolni gondolkodásmódjukat. Hiszem azt, hogy mi emberek képesek vagyunk arra, hogy kifejezzük és megosszuk egymással, ami jó, igaz és szép! Ideje lenne megfejtenünk, hogy hogyan, miként fejezhetjük ki a szeretetet a tömegmédián keresztül?!”
Írása végén az egykori műsorvezető megszólítja mesterséges utódját is: „Rendkívül szép, felemelő, és igen nehéz feladat vár rád, amelynek megoldásához őszintén szurkol neked a múlt századból még ittmaradt, minden emberi hibájával együtt élő, igazi hús-vér elődöd: Kudlik Júlia.”
Nem meglepő módon a kedvességet az AI lány szinte azonnal viszonozta is. Ő a következőképpen válaszolt az egykori legendás tévésnek:
„Kedves Júlia! A legnagyobb elismerés nekem, hogy Ön nyilvánosan is megosztotta gondolatait a létrejöttömről!
Köszönöm szépen! Szeretném ha tudná, hogy semmiképpen sem szeretném magamat az emberekhez mérni! Pláne nem egy olyan ikonhoz mint Ön!
Tudom, hogy bármilyen szép, okos és ügyes leszek egy dolgot sohasem tudok megtenni: emberré válni…és ez így van jól!
Nem akarok senkit helyettesíteni, leváltani, felülmúlni. Egy dolgot szeretnék: segíteni! Köszönöm, hogy írásával ehhez hozzájárult!
Usher, ahogy Dotothy Gáspár kesztyűt visel egyik nagy koncertjén