Kétszer annyi erőszak, folyamatos szorongás: a kutatók szerint ez vár rád, ha visszamész az exedhez
Nagyjából mindenki ismeri az érzést. A szakítás utáni csend, az üresen kongó lakás, a hirtelen felszabadult esték, amik egyszerre ígérnek szabadságot és taszítanak a magányba. Aztán jön a kisördög, ami azt suttogja a füledbe, hogy „talán nem is volt annyira rossz”, „azért a jó dolgokra kell emlékezni”, és a legveszélyesebb mind közül: „hátha most más lenne”. Na, pont erre a pillanatra van egy kőkemény, de szükséges mondata Emma Hathorn randi-szakértőnek.
Ennél világosabban nem is lehetne fogalmazni. A szakértő szerint változás nélkül újrapróbálkozni olyan, mintha ugyanazzal a stratégiával játszanád le ugyanazt a meccset, és közben más eredményt várnál.
Az egész téma most azért lett újra forró, mert tegnap, március 6-án a Seeking társkeresőplatform szakértője az UNILAD portálnak adott interjúban pakolta ki az asztalra a rideg tényeket. Azt magyarázta el lépésről lépésre,
Mert nem elég, hogy az ex hirtelen jobb képeket posztol magáról, és az idő megszépíti a közös emlékeket. Azoknak a mélyen gyökerező, a szakításhoz vezető problémáknak kellene megváltozniuk, amik miatt az egész viszony zátonyra futott. És ehhez nem elég pár hét vagy hónap. „Az idő önmagában nem javítja meg a dinamikát; valódi növekedésre, reflektálásra és kétoldalú hajlandóságra van szükség” – mondta az UNILAD-nek.
De mik azok
a konkrét vörös zászlók,
amik azt üvöltik, hogy „NE CSINÁLD!”? Hathorn szerint a legárulkodóbb jel, ha valaki csak a komfortzóna és a megszokás miatt mászna vissza a kapcsolatba. „Az egyik legnagyobb vörös zászló, ha valaki azért akar újra összejönni, mert hiányzik a kényelem vagy az ismerősség.” Ez nem szerelem, hanem félelem az egyedülléttől és az ismeretlentől.
Az agyunk hajlamos a kellemetlen emlékeket tompítani, a szépeket pedig felnagyítani, és máris ott tartunk, hogy a pokoli veszekedések helyett csak a nevetős nyaralásokra emlékszünk. „A nosztalgia jobb színben tüntetheti fel a múltat, mint amilyen volt… nagy eséllyel ugyanazt a kört futod majd újra.”
Végül pedig ott a legfájóbb kérdés: a visszatérés nem csak egyfajta beletörődés-e?
A pszichológia egyébként külön nevet is ad a jelenségnek, ami miatt a múltat hajlamosak vagyunk rózsaszínben látni: a rózsaszín visszatekintés. Az agyunk egy zseniális, de néha önmagát átverő szerkezet, ami a negatívumokat háttérbe szorítva egy szebb, idealizált képet fest a múltról. Ez a kognitív torzítás felelős azért, hogy egy idő után a legrosszabb együttlét is vonzónak tűnhet a jelen bizonytalanságához képest.
A kutatók sem a levegőbe beszélnek, amikor az on-off, vagyis a „szakítunk-újrakezdjük” kapcsolatok veszélyeire figyelmeztetnek. Egy kutatás szerint a fiatal felnőttek közel fele élt már át legalább egy ilyen ciklust, és sokan közülük a szakítás után is szexuális kapcsolatban maradtak az exükkel. Ami viszont igazán ijesztő, hogy egy másik, nagyszabású felmérés kimutatta:
Ráadásul ezek a ciklikus kapcsolatok komoly mentális terhet is rónak az emberre, és gyakran járnak együtt szorongással és depressziós tünetekkel.
Hathorn ugyanakkor nem állítja, hogy soha, semmilyen körülmények között nem működhet egy második nekifutás. De a feltétel brutálisan szigorú:
Ez nem ígéreteket jelent, hanem konkrét tetteket: terápiát, a régi problémák nyílt megbeszélését, új határok felállítását és következetes, új viselkedésmintákat. Ha ez nincs meg, az egész csak egy újabb kör a mókuskerékben.
Oké, de akkor most mit csinálj, mielőtt megnyomod a „küldés” gombot azon a hajnali kettőkor fogalmazott „hiányzol” üzeneten? Először is, adj magadnak időt.
Másodszor, írj egy kíméletlenül őszinte „valóságlistát”: miért ment tönkre a kapcsolat? Melyek voltak a konkrét, visszatérő problémák? Mi változott ezekből azóta objektíven? Ha a válasz az, hogy „semmi”, akkor a válasz a kérdésedre is „semmi”.