Szabó Kimmel Tamás: „Oscar-díjas színész akartam lenni, de ma már nem bánom, ha elfelejtenek”
Volt már filmcsillag, színházi kedvenc, megkapta Jézus és Hamlet szerepét is. Most mégis azt mondja, ha ma lenne pályakezdő, inkább villanyszerelő lenne, mint színész. Oscar-díjról álmodott, ma már a túlélés a cél. A gyerekeitől tanulja, milyen ember valójában. Volt, hogy egyedül maradt egy csúcspont után. A népszerű színész a mindennapok megéléséről mesél: hogyan él ma, miután megjárta a szakmai sikereket és a szakma árnyékos oldalát is.
„Oscar-díjas színész akartam lenni”
Szabó Kimmel Tamás sosem rejtette véka alá, hogy fiatalként nem csupán színész szeretett volna lenni, hanem Oscar-díjas filmsztár.
és az első évek karrierje ezt igazolni is látszott: 2007-ben filmfőszerep, 2009-ben a Made in Hungária hatalmas sikere, sorozatszerepek, bemutatók. Aztán egyszer csak elkezdett szűkülni a tér.
„Tizenöt év lemaradásban vagyok az álmaimhoz képest” – vallja be a remind.hu-ban adott interjúban.A színészi pályáról ma sokkal józanabbul beszél. Már azt is kijelenti, ha most indulna, inkább biztosítási ügynök lenne vagy villanyszerelő.
A magány, az újratervezés és a „ronin” harcosok
A Covid-időszak alatt szabadúszásra váltott. A színházi világ elvárásaihoz nehezen alkalmazkodott,
Ekkor varratott magára egy szamurájt ábrázoló tetoválást, mert pont olyan magányos harcosnak látta magát, mint a japán roninok.
„A szamuráj életfilozófiája közel áll hozzám: becsület, letisztultság, fókusz” – mondja. Ekkor tanulta meg igazán, hogy nem társulati, hanem szabad művészi gondolkodásra van szüksége.
„Kis ország, kis piac”
Megélte a hírnév mámorát is. Volt időszak, amikor még egy villamosmegállóban sem állhatott anélkül, hogy valaki közös képet ne kérjen tőle.
„Volt idő, amikor elhittem, hogy fontos vagyok. Aztán jött a valóság. Maradtam egyedül, és megkérdeztem magamtól: mit is akarok én igazán?”
Ma már pontosan tudja, hogy a marketing legalább olyan fontos, mint a tehetség. Egy közepes adottságú emberből is „zseni” lehet a közösségi médián keresztül – mondja kissé rezignáltan.
Konfliktusok és bukások
„Igen, volt, amiben megbuktam” – mondja őszintén. Az Orfeusz alászáll a Nemzetiben például nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. „Megakadtunk. Nem értettük egymást.” És volt, amikor szerinte nem ő rontott el valamit,
Színházi berkekben egy időben úgy tartották, nehéz vele együtt dolgozni. Erre ma már csak annyit mond: „A véleményekkel nincs dolgom.”
Pintér Béla és a titkok színháza
Ma Pintér Béla társulatának tagjaként érzi igazán otthon magát. A Réka és az Oltatlanok vagy a Marshal Fifty-Six című darabokban játszik, és nagyra tartja Pintér rendezői hozzáállását: „Nem kell feleslegesen mosolyognunk egymásra. Ez felszabadító.”
Egyre inkább hisz abban, hogy a jó színészi játék nem a látványosságban, hanem a visszafogottságban, a „titkokban” rejlik. „Egyre kevesebb eszközzel, de több titokkal játszom.”
„A gyerekeim a tükreim ”
Kaposváron született, a családja művészeti közegben élt. A szülei alapították a város első magángalériáját, nagyapja képkeretezőként dolgozott. „Festők, szobrászok, színészek vettek körül. Gyerekként ebbe nőttem bele.”
A saját gyerekei pedig már az emberi oldalon segítenek neki tisztábban látni. „Ők a tükreim. Megmutatják, milyen ember is vagyok valójában.”
„Nem bánom, ha elfelejtenek”
Ma már nem a díjak, nem a csillogás hajtja. Szerepeket szeretne, amiket megélhet, mélyen átérezhet. Platonov, Ivanov, klasszikusok, amikre most egyre kevesebb az esély. „Nem baj, ha nem emlékeznek rám. De ha mégis, akkor olyan munkákból, amikért érdemes emlékezni.”
