Bán Teodóra: „Néha a cél érdekében meg kell változtatni a saját személyiségünket”
Bán Teodóra táncművész, koreográfus, színigazgató. Igazi díva, aki lelkesen igazgatja az ország legjelentősebb nyári színházát, miközben a Magyar Művészeti Fesztiválok Szövetségének elnöke is. Hetvenkét éves kora ellenére aktívan dolgozik nap mint nap, ha kell, a háttérben, ha kell akkor reflektorfényben.
- A Margitszigeti Szabadtéri Színház repertoárja komolyzenei, színházi előadásokból áll. De most az Anna and the Barbies koncerezett itt. Miért törte meg a komolyzenei esteket?
- Fontosnak tartom, hogy a színház négy hónapos nyári szezonja alatt ne csak komolyzenei és színházi, hanem könnyűzenei eseményeket is kínáljon a közönségnek. Nálunk volt a Karthago negyvenötödik jubileumi koncertje is, és az Anna And The Barbies is egy húszéves jubileumi koncertet adott Szent Iván éjjelén. Amikor Pásztor Anna eljött hozzám a koncert ötletével, egy különleges találkozásban volt részem, már akkor tudtam, hogy igényes műsort hozott nekünk.
- Így segíti a művészeket?
- Az én feladatom, hogy jó körülményeket biztosítsak a színházba érkező művészeknek. Huszonegy éve vagyok a Margitszigeti Szabadtéri Színház igazgatója, és mindig is ezt tartottam a legfontosabb dolgomnak, támogatni az előadókat, hogy képesek legyenek megmutatni a színpadon a tehetségük legjavát. Ha kell, akkor szakmai tanácsokat adok, főként a koreográfiában, hiszen ehhez értek a legjobban. De nem tudnék kiemelni külön-külön területeket, én szeretnék mindenben segíteni a művészeknek.
Fáradhatatlan díva, fotó: Margitszigeti Szabadtéri Színház- Miért tartja ilyen fontosnak a művészek támogatását? Egytől egyig profi előadókról beszélünk, azt hinnénk, hogy nekik már nem kellenek tanácsok.
- A saját példámból tudom, hogy a művész egy érzékeny ember. Előadónak lenni óriási feladat, sok felkészüléssel jár, és az sem ritka, hogy
Ehhez hosszú próbákra, fegyelmezettségre és koncentrációra van szükség. A felkészülés sok áldozattal, lemondással jár, amelyről mit sem sejt a közönség. A nézőtéren csak azt látják az emberek, hogy a művész ad magából valamit, amit a közönség magával vihet.
- Mi tett azért, hogy most itt legyen?
- Az egyik legnagyobb erősségem a kitartásom és az elkötelezettségem. Ahhoz, hogy valaki érvényesüljön a színházi világban, nem elég a tehetség, rengeteg munkára és elszántságra van szükség. Mindig is hittem abban, hogy a kemény munka meghozza a gyümölcsét.
- Ennyi az egész, a titok a sok munka?
- Alapvetően igen, de persze kell a nyitottság is, én mindig is fogékony voltam az új ötletekre, folyamatosan tanultam, hogy tovább fejlődjek, és hogy lépést tartsak a színházi világ változásaival. Fiatal színészként minden nap izgatott voltam, hogy a színpadra léphettem, tele voltam energiával és lelkesedéssel. Az első szerepeim egyfajta álom beteljesülését jelentették számomra, ezért már akkor is minden lehetőséget megragadtam, hogy tanuljak és fejlődjek. Ennek az egyik eredménye volt az első tapsvihar, ami örökre bevésődött az emlékezetembe. Ez egy életre elég erőt adott nekem. Ma is figyelek, és próbálom felvenni a lépést. Jól tudom, hogy a női vezetőknek sokszor nehezebb dolguk van, de aki ért a szakmához, mer változni és kiáll a saját véleménye mellett, kibontakoztathatja a tehetségét.
- Tehát az egyenlőség ma is egy illúzió, nehezebben érvényesülnek a nők a férfiakkal szemben?
- A színházi világban a vezetői pozíciók és a döntéshozatal általában a férfiak kezében van. Nőként valóban nem egyszerű feladat érvényesülni ebben a környezetben. Nekem is
sőt, hogy szakmai tapasztalatomnak és élettapasztalatomnak köszönhetően még hozzátehetek valamit a színház világához. Bizony a férfi kollégák nem mindig voltak nyitottak az én javaslataimra.
- Azt gondolnám, hogy egy tapasztalt kollégát mindenki egyformán elismer.
- Nem feltétlenül, nekem is sok kihívással kellett szembenéznem, de ezek a kihívások csak erősebbé tettek. Megtanultam azt is, hogy
Az idősebb művészeknek több élettapasztalata van, amit a fiatalabb generációk még nem szereztek meg, márpedig erre szükség van, ha a színházi pályán akarok maradni.
- Balettművészből lett színházigazgató. Nehéz váltás volt?
- Ez egy lassú folyamat volt, nem egyik napról a másikra tettem le a spicc cipőt. A váltást segítette, hogy engem mindig is nagyon érdekelt a színház háttere, emlékszem, már 1991-ben fesztivált szerveztem az Operaházban. Szerettem tudni, hogyan születik meg a produkció, hogyan lesz előadás egy ötletből, mi kell hozzá, hogyan dolgoznak a világosítók, a hangosítók, a jelmeztervezők, a díszletesek azért, hogy estéről estére megadják a közönségnek azt a pluszt, amiről már beszéltem. Tehát ezt a váltást semmi esetre sem nevezném nehéznek, hiszen nekem mindig is egy dolgom volt: létrehozni egy produkciót. Volt, amikor a színpadon alkottam, ma a háttérből alkotok.
