Radnay Csilla Junior Príma díjas színésznő, jelenleg a Vígszínház tagja. Színházi munkái mellett rendszeresen forgat, eljátszotta a Nyitva című romantikus játékfilm női főszerepét, és szerepelt az Apatigris, a Bátrak földje és A besúgó című sorozatokban. Most Rutai Gáborral beszélgetett.

- A Nyitva című filmmel lettél szélesebb körben is ismert, és emlékszem, hogy a Me Too mozgalom kapcsán is kénytelen voltál állást foglalni. Az azóta eltelt 6 évben szerinted változott-e ebben valami? Ugyanis azt veszem észre, hogy amikor már nagyon tolunk valamit és nagyon erőszakosan akarunk egy társadalmi réteget rávenni valamire, akkor ez sokszor kontraproduktív.

- Ezt én is észrevettem már, meg az is van szerintem, hogy nagyon két szintéren zajlik az életünk: az online térben és az offline térben, és az online térben sokkal látványosabban élünk, mint az offline-ban. Az offline-ban jobban el tudunk bújni, azt hiszem, és a visszaélések azok pedig mindig a sötétben és az árnyékban és az zárt ajtók mögött történnek, ezek pedig az offline életünkben vannak, és azt nem hiszem, hogy ezek eltűntek volna. Egy kicsit változott a véleményem erről a mozgalomról azóta, mert akkor én nem feltétlenül voltam barátja ennek az egésznek, méghozzá azért, mert azt láttam, hogy nagyon sok képmutatásnak ad terepet. De azóta pedig már azt gondolom, hogy nem baj, mert közben meg nagyon sokan ebből merítettek erőt ahhoz, hogy a valós sérelmeikről beszélni tudjanak. Többet ér, hogyha valaki abból tud erőt meríteni, hogy végre megszólalhat, mint a másik része, amivel nekem gondom volt. És ebben talán érezhető egy változás, hogy bátrabban merünk megszólalni. De az az igazság, hogy azért az a közeg, amiben én mozgok, az egy értelmiségi, városi közeg.

- Egy kicsi buborék.

- Igen és nagyon távol áll attól, ami mondjuk csak ebben a kis országban is történik innen, 40-50-60-100-200 kilométerre. És a kettő szinte áthatolhatatlan távolságra van, áthatolhatatlan falak választják el a kettőt egymástól, tehát igazából, amiről én most az elmúlt három percben beszéltem, az is puszta szájtépés, mert a valóságtól és az árnyéktól, a zárt ajtóktól nagyon távol vagyunk.

- Előkerült ugyanez, amikor a Járai Kírával beszélgettem, ő azt mondja, hogy a bulvár az abban segíti, hogy azokhoz a rétegekhez is eljuthat, ahova egyébként nem tudna, mert nem pont azokat a forrásokat fogyasztják, ami mondjuk ezen a burkon belül fogyasztandó.

- Szerintem ebben van igazság. De a bulvárnak szerepe van abban, hogy kiüresítik a fogalmakat. És az lehet, hogy maga a fogalom beépül a köztudatba, ha szerencsénk van, de a jelentése, a tartalma, az közel sem biztos, hogy világos mindenki számára. Tehát mondjuk, ha beszélünk bántalmazásról: azt nagyjából mindannyian bántalmazásnak vennénk, hogyha egy páros egyik tagja lecsapja a másikat. Az eléggé szembetűnő. De a bántalmazásnak ezer formája van, és biztos vagyok benne, hogy például az érzelmi bántalmazást, a verbális bántalmazást, azt még Budapesten, még az én közegemben sem mindenhol veszik komolyan, holott gyakorlatilag életeket, személyiségeket lehet vele kettétörni.

- Nehéz, mert sokan nem is veszik észre már egy idő után, hogy miben vannak benne. Ez sokszor ilyen „csendes gyilkos”.

- Hát igen. Valahogy az a furcsa jelenség üti fel a fejét szerintem, hogy sokat beszélünk valamiről, és egyre kevesebbet mondunk el róla. A bulvárnak nem az edukáció a célja, hanem a szenzációkeltés, vagy a kattintásvadászat, és a kettő az borzasztóan távol áll egymástól.

- Téged azért szerencsésen elkerült a bulvár. Gondolom, hogy ez tudatos is.

- Volt néha, hogy kopogtattak, de akkor mondtam, hogy nincs itthon senki. Így hamar kiderült, hogy engem ez nem érdekel, és ők meg nem érdeklődtek tovább.

- Ha valakinek van egy kiemelt időszaka, mint például neked a Nyitva c. film, akkor nyilván hemzsegnek körülötte az emberek, és hogy ez mennyire szippantja be az adott karaktert, az már személyiségfüggő.

- Biztos, igen. Meg talán attól is függ, hogy ki mit vár ettől a szakmától, a pályájától, hogy az önbecsülése mennyiben függ attól, hogy mit ér el, hogy az a siker, amiben éppen pillanatnyilag része van, az mennyire szervesen része a saját magáról alkotott képnek, és hogyha ez egy építkezés, hogy a bulvár ezt nekem szépen visszaigazolja, akkor nyilván abban aktuálisan el tudom képzelni, hogy könnyű lehet belekeveredni.

- Neked miért volt evidens az, hogy téged ez hidegen hagy?

- A nagymamámnál ott volt a kisasztalon a Nők lapja, meg ott volt a Story, meg a Best, meg a nem tudom mi. Tehát nem volt ez teljesen idegen, nem elitizmusból alakult ez így, vagy nem lenézésből. Én ezeket át is lapozgattam, sőt néha most is előfordul, bár nyomtatott lapot már nagyon ritkán veszek a kezembe, de érdekel maga a jelenség, hogy mi ez, hogy mit csinál az emberekkel, hogy hogyan fogalmaz, hogy hogyan kelt szenzációt.

de arra már a saját káromon jöttem rá, és az nagyon fájt, pedig úgy reménykedtem…

- Érintett voltál valamiben?

- Hát, amikor az egyik olyan magazinba készült interjú velem, amiért én nagyon odavoltam, utólag rájöttem, hogy egy PR részese voltam csak. Nem arról volt szó, hogy a Radnay Csilla nevű színésznő annyira érdekel bennünket, vagy hogy mi lehet vele, vagy hogy mit gondol a világról. Van egy ilyen hülye idealizmusom, sajnos nem tiporta még teljesen el az élet, pedig már ideje lenne. Engem az igaz dolgok érdekelnek, és engem az kérdezzen, aki kíváncsi rám.

- Mint például én?

- Igen, köszönöm.

- Miért vágysz arra, hogy az élet kiirtsa belőled az idealizmust? Könnyebb lesz attól az élet? Mert én messze földről híresen idealista vagyok.

- Tényleg? Még mindig?

- Én most már ragaszkodok ehhez foggal-körömmel. Nagyon sok kalamajkába keveredek emiatt, de nekem így jó.

- Én se bánnám, hogyha nem maradnék néha nagyon egyedül ebben. De olyan sokszor maradok benne nagyon egyedül. Persze az az igazság, hogyha az illúzióknak annyi, akkor is egyedül leszek, csak legalább az illúziókban nem fogják már nyomni a vállamat. Persze lehet, hogy hülyeség és nem kell arra várni, hogy elpusztuljon az idealizmus bennem, de az biztos, hogy nem könnyíti meg az életet, hogyha az ember olyan értékekben hisz, amikben rajta kívül már nagyon kevesen.

- Mi vagyunk az utolsó hősök.

- Istenem, ez annyira szép.

- Alakítsuk meg a magyar idealisták pártját.

- Na az biztos, hogy elpusztítana minden idealizmust.

- Mi az, ami mostanában foglalkoztat?

- Már jó pár éve tulajdonképpen egyetlen dolog érdekel az életből, az a szeretet kérdésköre. Minden olyan történet, vagy esemény, vagy mű, vagy bármi, ami a szeretettel, vagy annak hiányával, vagy annak betegségével, vagy bármilyen értelemben a szeretettel foglalkozik, az érdekel. Minden más egyáltalán nem.

Szépen ki tud virágozni, vagy sem, vagy eltorzul, vagy megbetegszik bennünk. A létező összes emberi probléma gyökerében az van, hogy nem tudjuk szeretni egymást, nem tudjuk jól szeretni egymást, nem tudunk se jól adni, se jól kapni, és ez rettenetesen szomorú. És valószínűleg a gyökere a problémának az ott a gyerekkorban van

- Nálunk most született gyermek és foglalkoztat minket, hogy hogyan lenne célszerű megalapozni egy kis csecsemőnél a kötődést, a szeretni tudást, a ragaszkodást. Aztán nyilván ez nem garancia semmire, mert később még elronthatja az élet, de legalább az alapok megvannak.

- Az, hogy hogyan fog aztán mindenhez hozzáállni, az biztos, hogy ott dől el piciként. Persze utána még bármi jöhet, bármilyen rossz élmény, problémák stb., de az, hogy magát tudja szeretni, hogy magát tudja képviselni, hogy milyen viszonyban van az őt körülvevő világgal, az emberekkel, az emberekhez hogy tud kapcsolódni, ennek mind ahhoz van szerintem közel, hogy mit tanult meg a szeretetről.

- Miért kezdett el ezt téged foglalkoztatni? Miért lettél „szeretetkutató”, hogy jött ez a hivatás?

- Nem tudom, sokat gondolkodtam a saját problémáim gyökerén is, a környezetemben lévő embereknek a bajain, gondjain, nyomorúságán, a saját nyomorúságomon, és valahogy minden esetben ide jutottam. Aztán lehet, hogy azért, mert már eleve ezzel a szemüveggel néztem, de inkább azt hiszem, hogy nem. Inkább azt hiszem, hogy tényleg minden ide vezethető vissza, hogy egyszerűen csak éltem és néztem magam körül az életeket, meg a magamét is egy erős reflexióval, és erre jutottam, hogy ezt a képességet kell meggyógyítani magunkban. Hogy amikor egy hullámvölgyben vagy, és azt mondod, hogy „jó, akkor most önvizsgálatot tartok”, és egy ilyen önvizsgálat során elkezdesz mélyebbre menni időben és térben.

és akkor mindig újabb és újabb rétegek foszlottak le, és rácsodálkozik az ember, hogy Jézusom, ez van alatta, és mi lehet még ez alatt.

- Például erről te tudtál beszélni mondjuk édesanyáddal vagy akik föl-föl bukkannak, mint szereplők az élettörténetedben? Mert ez is egy izgalmas dolog, hogy oda tudsz állni, mondjuk az édesanyád, az édesapád elé, és azt tudod mondani, hogy figyelj, én ezen sokat gondolkodtam, de szerintem ott ti nagyon elcsesztétek.

- Ez egy nagyon érdekes kérdés szerintem, mert nyilván az emberben, hogyha őt sérelem, vagy fájdalom éri, akkor van igény egyfajta revánsra sokszor, talán nem mindig, vagy nem is revánsra, hanem valami kicsi jóváltételre, vagy hogy elismerjük mindannyian, hogy igen, ez történt. Eljutottam eddig a pontig, nekem ez jól esne, de mit okozna a másiknak?

Talán nem tudott volna máshogy cselekedni, nem tudott volna máshogy jelen lenni, mert őneki is megvolt a maga története, és akkor így szépen megyünk vissza a transzgenerációs traumák, meg mintázatok öröklésében, hogy nem tudott mást tenni. Tehát vajon az-e az én feladatom, hogy megpróbáljam vele megértetni, hogy mi történt, hogy nekem hogy ártott, vagy az az én feladatom, hogy én megértem, hogy mi történt velem, és úgy oldjam fel a kérdést vagy a dolgot, hogy én már ne adjam tovább? És én erre az utóbbira szavazok, de ez nem jelenti azt, hogy bárki más élhetne jogos igényével, hogy meg tudja beszélni.

- Beszélgessünk másról is. Hogy érzed magad a Vígszínházban?

- Én nagyon jól érzem magam! Nekem ez egy egészen rendkívüli meglepetés volt az élettől, hogy egyrészt ugye a COVID közepén hívott fel a Rudolf Péter, és hívott el akkor még vendégként három szerepre. Ami teljesen szürreálisan hatott, mert akkor mi egyáltalán nem dolgoztunk.

- Minek volt ez köszönhető?

- Hogy engem hívott? Nem tudom, hogy neki jutottam eszébe, vagy valaki másnak, és akkor ez hogy jött így. Azt tudom, hogy akkor ketten is elmentek szülni a színházból, tehát két szerepátvétel is volt, tehát az is nyilván szerencsésen jött ki. Nem tudom, hogy miért én jutottam eszébe. Mi egyébként dolgoztunk együtt tizenöt évvel azelőtt az én első kőszínházi bemutatómban színészként, kollégaként. De mindenesetre

Ez volt az egyik része ennek a szürrealitásnak, a másik meg az, hogy azért én nagyon sok színházban játszottam már eladdig, és tisztában voltam vele, hogy az ilyen méretű intézményeket, ezeket gyárnak szoktuk hívni, és ebben arányosan sokkal kevesebb figyelem meg szeretet, meg emberi tényezők jutnak egy-egy kis ott dolgozó hangyára, és ehhez képest én meg nagyon nagy szeretettel találkoztam. Nagyon-nagyon jól fogadtak, egyáltalán nem erre számítottam, vagy nem erre készítettem a lelkemet, és ez tulajdonképpen azóta is így van, és ez nekem rettenetesen sokat ad, hogy tényleg olyan, mintha haza mennék dolgozni.

- Arról már beszéltünk, hogy ez neked mennyire fontos.

- Ez nekem rettenetesen fontos. A szeretet a legfontosabb. Igen. Tehát az, hogy én bemegyek, és az öltöztetőnő nekem már kikészített egy teát, az olyan apróság, de olyan csodálatos, és közben mégis a legnagyobb dolog.

- Feltételezem, hogy ha a korábbi direktor környékez meg, aki nem feltétlenül erről az attitűdről vált híresé, akkor másként reagálsz.

- Hát, figyelj, én nem szeretek feltételezésekbe bocsátkozni, mert én egyáltalán nem ismerem Eszenyi Enikőt. Találkoztunk életünkben, de semmilyen viszony nincsen köztünk. És én azért világéletemben szerettem megadni mindenkinek azt az esélyt, hogy legalább személyes tapasztalat alapján alakítsam ki róla a véleményemet. És mivel ilyen nincs, ezért én puszta megfigyelő vagyok ebben a történetben. Úgyhogy erre nem tudok mit mondani. Egyébként ez egy érdekes kérdés, hogy ha teoretikusan beszélünk arról, hogy az ember hogy visel ilyen hatalmi visszaéléses helyzeteket, vagy hogyan viselkedik ilyen helyzetekben. Mert egy másik mániám az az, hogy

És hogyha az ember ezzel azonosul, már pedig miért ne tenné, hogyha mindenhol ezzel találkozik, ez néz vissza a tükörből, az nincs jó hatással az embernek az élet minőségére és színvonalára. De ez csak egy probléma a sok közül. Én az a típusú ember vagyok, aki időnként bedugja a homokba a fejét, mert már nem tudnám szavatolni másképpen a mentálhigiénémnek az épségét. Tehát például én egy ideje politikai kérdésekben a föld alatt vagyok három méterrel.

- Az SZFE kapcsán azért lehetett téged hallani.

- Hát az SZF-e az már mikor volt? Három éve? Azóta kitört két háború.

- Szóval az SZFE környékén te még utoljára beszóltál a Vidnyánszkynak, és utána egyszer csak beledugtad a fejed ebbe a homokba?

- Nem, egyébként nem akkor dugtam bele, mert utána még követtem az eseményeket. Szerintem azt történik velem, hogy elviselhetetlen a világ.

És az lehetetlen, hogy az én életem főszereplője az Orbán Viktor legyen. Hát az nem lehetséges! Vagy akármelyik. Teljesen mindegy, hogy melyik. De az nem lehet, hogy én arról beszélgessek, hogy mit mondott, meg mit csinált, meg mit gondol, meg miért nem úgy csinálja, meg stb... Nem, kizárt dolog! Nem, én nem erre vettem jegyet.

- És akkor, ha azt csinálod, hogy erről nem veszel tudomást, akkor jobb?

- Hát igen. Nehéz. De közben nem tudok jobbat. Mert az meg nem opció, hogy én magam váljak egy keserű, frusztrált, nem tudom, milyen emberé. Valahogyan védenem kell magamat. Én ezt megteszem, és nagyon-nagyon igyekszem, hogy azok mentén az értékek mentén éljem az életemet, és kontaktáljak az embertársaimmal, amiket én validnak tartok, és nekem még jelent valamit az, hogy kedves vagyok egy idegennel. Ha ez picit valamit számít a világban, és ő azt aztán továbbadja, ezzel máris többet tettem, mint hogyha legyilkolnám az agy- és idegsejtjeimet a sajtó őrjöngésével, meg a politika őrjöngésével, meg az emberek őrjöngésével.

- Tehát magyarán igyekszel a privát életedben körülvenni magad azokkal, akik megfelelnek ennek az elvárásnak, és egyébként meg bemész a színházba, ahol szintén hasonló közeget tapasztalsz, és ez így elég?

- Igen, én elégedettségre törekszem, és nem érdekelnek a megugrandó akadályok ilyen értelemben, hogy nagyobb, több, jobb kell nekem. Nem, nekem elég az, ami van, az én saját életemet szeretném úgy élni, ahogy nekem az jó. Ennyi, ennyi. Nem akarok ennél többet.

- Mik a vágyaid?

- Hogy minél több szeretetet adhassak és kaphassak. Ilyen immateriális vágyaim vannak. Bár egyszer még nagyon szeretnék majd egy olyan helyen lakni, ahol platánok vannak a kertben, ez egy ilyen anyagi vágy. Ez tök jó lenne, egy kis kőterasszal, azt nagyon bírnám.

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.