Osvárt Andrea: „Itthon soha nem kaptam meg azt az elismerést, amire vágytam”
Osvárt Andrea több mint húsz éve építi karrierjét külföldön, ahol nemcsak a nyelvi akadályokat küzdötte le, de tehetségével és kitartásával a nemzetközi színtéren is elismerést szerzett. A színésznő mesélt a külföldi karrier építésének nehézségeiről, az elképzelhetetlen különbségekről, valamint arról, hogyan találta meg lelki egyensúlyát ebben a kihívásokkal teli szakmában.
- Magáért beszél, hogy egy teljesen más kultúrában, idegen nyelven és környezetben sikerült elérned a szakmai elismerést. Most hogy emlékszel vissza az indulásra? Nehéz volt?
- Valóban egy hatalmas lépés volt, amikor külföldre költöztem. 2003-ban, amikor Olaszország felé vettem az irányt, tele voltam lelkesedéssel és persze naivitással, de huszonnégy éves voltam, és a fiatalság vakmerőségével mentem előre. Az első pillanatokban talán nem is fogtam fel teljesen, hogy milyen nehézségek várnak rám.
Sokszor éreztem magam egyedül, idegenként egy idegen világban, de sosem engedtem meg magamnak, hogy feladjam. Ha most arra gondolok, hogy milyen volt több, mint húsz évvel ezelőtt az indulás, akkor az jut eszembe, hogy hosszú és kemény út volt, de megérte.
- Valljuk be, sokan otthonról nézték azt, ahogyan te külföldön próbálsz érvényesülni, és talán nem értették, miért is választottad ezt az utat. Nem gondoltad soha, hogy talán könnyebb lenne itthon maradni?
- Őszintén?
mert itthon én is csak egy voltam a sok színésznő között. Külföldön azonban én voltam a különleges színésznő, akiben van valami egyedi. Lehet, hogy csak az akcentusom, vagy az, hogy idegen voltam, mindenesetre kuriózumnak számítottam, és ezt élveztem. Külföldön megvolt az esélyem arra, hogy kitűnjek, hogy megmutassam, mire vagyok képes, és miután ezt felismertem, már nem akartam elengedni.
- Bátor voltál.
- Azért az első időszak nem voltak könnyű. Olaszul beszélni és olaszul színészkedni két teljesen különböző dolog. Amikor az ember idegen nyelven próbálja meg kifejezni az érzelmeit, az sokkal kimerítőbb, mintha az anyanyelvén beszélne. Amikor még olaszul tanultam a gimnáziumban, akkor azt hittem, hogy az iskolában elsajátított nyelvtudásom elég lesz a boldoguláshoz, de a gyakorlatban ez teljesen más volt.
viszont tudtam, hogy itt még nem adhatom fel. Minden nap órákon át gyakoroltam, hogy javítsam a kiejtésemet, és igyekeztem minél jobban beilleszkedni, rengeteg időbe telt, míg megszoktam a helyi szokásokat és a munkastílust. Olaszországban minden sokkal kötetlenebb, mint Magyarországon, és nekem is meg kellett tanulnom, hogyan alkalmazkodjak ehhez a laza, de mégis rendkívül professzionális közeghez. Végül nem tudtam leküzdeni az akcentusomat, és már nem bánom, mert új kapukat nyitott meg előttem. Megtanultam, hogy kovácsoljak előnyt a hátrányból.
- Mire gondolsz pontosan?
- Miután beilleszkedtem Olaszországban, majd pedig Amerikában, és kaptam néhány filmszerepet, utána sorra jöttek az újabb munkák. A rendezők felismerték, hogy én lehetek a színésznő a filmekben, akinek olyan akcentusa van, mint amilyen a helyi színészeknek sosem lesz. Innentől kezdve csupa olyan szerepet kaptam, amiben egy külföldi figurát alakítottam. Ez biztonságot adott számomra.
- Kint már sikeres színésznő voltál, de a hazai produkciókban mégsem szerepeltél annyit. Ez tudatos volt?
- Nem teljesen, de miután úgy éreztem, hogy külföldön jobban meg tudom mutatni, mire vagyok képes, már nem kerestem a hazai munkákat, persze így is több magyar filmben játszottam.
- Miben más egy hollywoodi film forgatása, szemben egy magyar munkával?
- Az amerikai filmgyártásban minden nagyon professzionális és szervezett, mindenki tudja, hogy mi a dolga, és a forgatás után mindenki megy a saját útjára. Ez természetesen nagyon hatékony, de én valahogy mindig hiányoltam belőle azt a fajta emberi kapcsolatot, amit a magyarországi forgatásokon tapasztaltam. A hazai produkciókban, különösen a kisebb költségvetésű filmeknél, mindig megvolt az a családias légkör, a munka alatt az egész stáb olyan volt, mintha egy nagy család lenne, és ez sokkal többet jelentett nekem, mint az amerikai profizmus.
Megvan annak a vonzereje, amikor az emberek hónapokon keresztül együtt élnek. Persze ennek is megvan az árnyoldala:
Az amerikai filmeknél nem kell elgyászolni a csapatot, mert úgysem tudunk olyan közel kerülni egymáshoz a forgatások alatt, és ma, negyvenöt évesen ez a felállás jobban tetszik.
- Úgy látom, hogy az alkalmazkodás az erősséged. Hogyan tartod fenn a lelki egyensúlyt ebben a változó világban, amiben élsz?
- Egyszerűen megtanultam, hogyan legyek harmóniában önmagammal. Az elején, amikor még fiatalabb voltam, sokszor kétségbeestem, ha nem jött új szerepajánlat, ilyenkor mindig azt gondoltam, hogy bennem van a hiba, és ez frusztrált. Mára megtanultam, hogy nem irányíthatok mindent. Rájöttem, hogy a karrier nem minden, és hogy a boldogságot nem csak a munkában kell keresnem.
Ha jön egy jó szerep, az továbbra is nagyszerű érzéssel tölt el, de ha nem, akkor sem esek kétségbe. Fontos számomra, hogy legyen egy stabil, normális életem, amit nem csak a munkám határoz meg. Mostanra pedig van egy belső békém is, amit nem akarok feláldozni semmiért. Talán csak a kor mondatja velem, de én már nem keresek nagy kalandokat.