INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Járai Kíra: „Erről a szimbiózisról, amiben Mátéval élünk, nagyon sokáig nem gondoltuk, hogy lehet rossz is”

Kapcsolatokról, az élet mélypontjairól, öregedésről és a fiatalság túltolt imádatáról is beszél Járai Kíra, aki az interjú közben megérti, mi az a celebség.

Megosztom
Link másolása

Járai Kíra jelenleg több utat is jár, az egyik önmagába befelé tart, a másik egy jó értelembe vett elszakadáshoz vezet, a harmadik pedig egy generációkra visszamenő út. Közben tele van tervvel és energiával. Rutai Gábor interjúja:

- Örömmel látom, hogy saját lábadon érkeztél, és egyben vagy.

- Mire számítottál, hogy begurulok?

- Láttam egy képet, hogy egy kúszós-mászós műsorban szerepeltél, a Fort Boyard-ban.

- Igen és képzeld el, hogy 35 éve indult ez a műsor külföldön. Akkor éppen kint voltunk Algériában, apám ott dolgozott, és nekem az egyik kedvenc műsorom volt, odavoltam érte, de az meg se fordult a fejembe, hogy 35 év elteltével ebben részt tudok venni, és láthatom majd élőben ezt az egész a stábot. Úgyhogy ez valóra vált álom, amire az ember nem is számít egyébként. De kemény volt.

- Kevés formátum van, ami fenn tud maradni ilyen sokáig.

- A franciák nagyon ragaszkodnak a műsoraikhoz, és én úgy látom, hogy nagyon ragaszkodnak a műsorvezetőikhez is.

Nincs ez a nagyon gázos fiatalságkultusz, mint itthon, ahol tök mindegy, hogy milyen a műsorvezető, csak fiatal legyen és csinos.

Egyébként azt nem gondolom, hogy az emberek annyira másra vágynának. Ezt bizonyítja, hogy mennyi beszélgetős műsor megy online, aminek elképesztően nagy a nézettsége.

- Például a kedves urad is járt nálam tavaly májusban, és nagyon jól beszélgettünk. Bár gondolom, hogy annyira nem követitek egymás szerepléseit.

- Egy ideig nagyon követtük, de most az utóbbi pár évben, hogyha minden egyes beszélgetését megnézném, akkor…

- …felváltva ülnétek a tévé előtt. Ez mennyire zavarta meg a normális civil életedet, mint szinkronrendező? Te közben még csinálod egyébként?

- Most per pillanat nem.

- Volt egy ilyen gyanúm…

- Igen? De miért?

- Pont azért, mert a felkapott celeb szerep az kvázi egy egész embert kíván…

- Attól még bőven csináltam. Kábé egy éve, hogy nem dolgozom a szakmában, ami nem jelenti azt, hogy nem szeretnék dolgozni még. Várom azt az ajánlatot és azt a megkeresést, amire azt mondom, hogy ez tök jó lenne.

Egyébként ezt megkapom, hallom szakmán belül, hogy én már nem is akarok dolgozni, mert most már „celebkedem”.

Most innen jelentem, hogy nem is értem egyébként ezt a celebkedés szót.

- Dehogynem érted, ne viccelj.

- Értem, értem, csak ez annyira pejoratív. Magyarországon már lassan minden pejoratív lesz. Én egy ember vagyok, aki egyébként szerepelek néha egy-egy műsorban.

- Az a hír járja - és formálja is szegény alfa generációt -, hogy szereplésből meg lehet élni.

- Egyrészt úgy gondolom, hogy nagyon-nagyon sok embert bevonunk a celeb kalap alá. Azért az emberek többségének, aki celebnek számít, van egy alapfoglalkozása. De egyébként az se annyira rossz eset, hogyha most ő ebből él. Az, hogy valaki reklámokból él, vagy különböző műsorokba megy el, azért az egy kemény munka. Aki nem csinálta, az nem tudja. Lehet, hogy nem reggel nyolcra megy el a gyárba, és akkor ott van nyolc-tíz órát, de azért ezek nagyon-nagyon-nagyon kemény forgatások. Nem beszélve arról, hogy mindenki azt gondolja, hogy nekünk mindent el kell viselni.

- Van ilyen?

- Hát persze. Csak nézd meg a komment-kultúrát. Egy boksz zsák vagy. Az pedig egy külön érdekesség, hogy ha valaki körül valami botrány van, akkor kilő az Insta követői száma.

- Nem tudom, te szoktál-e magadra ráguglizni…

- Hát persze. Szerintem mindenki. És néha vannak újdonságok, pont most láttam egy hozzászólást, amin nagyon nevettem. Az volt, hogy „Na, ezért nem járok a Katona József Színházba.” Ez vicces volt.

- Amikor én rádgugliztam, akkor jött a nyitott házasság, a biszexualitás, a gyermek-nem-vállalás, a fedetlen kebleid, amihez különböző jelzőket is aggattak, volt „pajkos” meg mindenféle. Mennyire van neked vágyad ebből kitörni, hogy az ember ne pont ezeket olvassa.

- Hogyha mondjuk a tudatos gyermektelenségről beszélsz, volt ezzel kapcsolatban egy csomó, szerintem tök értékes beszélgetésem. Az már egy másik téma, hogy a bulvár ebből melyik mondatot ragadja ki. De hogyha van legalább egy-két ember, aki túljut ezen a főcímen, és utána meghallgatja, hogy tulajdonképpen miről van szó, akkor már megérte. Az például, hogy egy párkapcsolatban őszintén létezz, az fontos. De ráaggatják ezt a címkét, hogy a „nyitott házasság”. Igazából mi soha nem így aposztrofáljuk, hogy „nyitott házasság”. Ez a téma is nagyon-nagyon sok mindent felvet. Nyilván nem véletlen, hogy ennyi válás van.
 Erről nagyon hosszan lehetne beszélni, és lehet is tök értelmesen beszélni, de amikor ráguglizol, akkor azt látod, hogy mire kattintanak rá, vagy mire gondolják, hogy rákattintanak majd. Nyilván az nem fog megjelenni, hogy éppen melyik filmet rendeztem. Mert az nem hoz kattintást. A szakmámról is akkor van szó, hogy ha valami botrány van körülöttem.
 Bánom vagy nem bánom, de hát ez így van. A válás, a születés, a házasság, ezek azok, amik mindig is érdekelték az embereket. Nem véletlen, hogy a szappanoperák is erről szólnak. Többször megkaptuk, hogy jó, de ebben a témában lehetett volna komoly orgánumoknak nyilatkozni, vagy könyvet írni róla. De beszéljünk azoknak, akiknek egyébként semmi gondjuk az elfogadással??

Lehet folyamatosan degradálni a bulvárt, csak közben azt nagyon-nagyon-nagyon sokan olvassák. Üzenetet ott lehet átvinni

egy olyan széles rétegnek, akik ezekről esetleg még nem is hallottak.

- Sok témában lenne fontos az edukáció…

- Rengeteg ember ír nekünk. Párok, fiúk, lányok, nők, férfiak vegyesen, hogy nekik annyira jó, hogy látják, hogy azok a kérdések, amik az ő kapcsolatukban felmerülnek és megfogalmazódnak, azokat kimondjuk. Vagy egyáltalán valamelyre szeretnének elindulni, de annyira nagy a szorongás bennük ezzel kapcsolatban, hogy mit fognak szólni az emberek.

- Na jó, de egy kis településen élő csavargyári munkás és háztartásbeli felesége nem feltétlenül tud nyíltan a nyitott házasság irányába elmozdulni.

- De itt egyáltalán nem a nyitott házasság vagy a szabad kapcsolatok propagálásáról van szó, vagy hogy ne legyünk monogámok, hanem egyszerűen arról, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell, és legfőképpen a pároddal kell beszélni.

- Arra akartam kilyukadni, hogy egy művész házaspártól a társadalom könnyebben elfogadja, hogy másként éli az éltét. Amikor Máté nálam volt, beszélgettünk a kapcsolatotokról és ő annyira erős szimbiózisról számolt be, ami szinte már végzetes.

- Erről a szimbiózisról, amiben mi létezünk, nagyon sokáig nem gondoltuk, hogy lehet negatív is. Egy idő után az ember megtapasztalja, hogyha az egyik nagyon-nagyon rossz állapotba kerül, akkor a másikat húzza magával. És ez nagyon-nagyon nehéz. Mi évekig mindig-mindig felhúztuk egymást, általában nem egyszerre volt mélypontunk. De

amikor Máténak volt az ideg-összeroppanása, akkor én nem bírtam őt fölhúzni, és ettől, hogy nem bírtam őt fölhúzni, és teljesen tehetetlen voltam, ugyanúgy összeomlottam.

Tehát ennek megvan a veszélye, és már előtte is éreztük, hogy ezen a szimbiotikus kapcsolatokon egy kicsit valahogy dolgozni kéne, hogy ne ez legyen. Nálunk tényleg az volt, hogy mivel egymással szeretünk a legjobban lenni, így hogyha voltak is más programjaink, mindig mindent úgy időzítettünk, hogy jó, hát akkor most amúgy se tudnék a Mátéval lenni, akkor most ezt csinálom, meg azt csinálom, de hogy egyébként mindig úgy éreztem, hogy legjobban vele szeretek lenni. Ezt nem lehet. Egyrészt nem rakhatsz ekkora terhet a másikra, másrészt te nem tudsz így fejlődni a magad útján, növekedni, hogyha valami ennyire röghöz köt.

- Gondolom segített téged a meglátásban az, hogy épp egy mentálhigiénés képzésben vagy. Vagy már végeztél is?

- Idén végeztem, és szeptembertől fogom írni a diplomamunkámat, tehát januárban fogok igazán végezni, akkor fogok államvizsgázni.

- Egyébként van benned egy ilyen vágy, hogy szívesen ülsz le beszélgetni hosszasan analizálva az embereket?

- Igen, főleg idegenekkel. Engem mindig nagyon-nagyon érdekelt ez, már érettségi után is megfordult a fejemben, hogy elmegyek pszichológia szakra. Most már nagyon örülök, hogy nem tettem. Így 40 évesen azt mondom, hogy szerintem 18 évesen elmenni nulla élettapasztalattal a pszichológia szakra, szerintem nagyon korai.
Nagyon-nagyon jó ez a képzés, elképesztően sokat kaptam ez alatt a két év alatt. Eleve egy olyan csoport jött össze, akikkel egyébként soha nem találkoztam volna és elképesztően sokat kaptunk egymástól.

- Feleségem pszichológus, ő is sokat foglalkozik az önismereti részével, de magamon is érzem sokszor, hogy egy pszichológussal élek egy fedél alatt.

- Ez nem idegesítő? Mert ugye én erre nagyon próbálok vigyázni, bár nyilván én még csak tanulom, de néha azért ironizál velem a Máté.

- Sokszor belemegyek én is. Ő tényleg nagyon érdeklő, hogy mi zajlik bennem, miért gondolom azt, amit. És minden szint alatt van még egy szint, ami alatt tudja, hogy van még egy szint.

- Erre én azért is nagyon-nagyon vigyázok, mert van olyan ismerősöm, aki például elindult egy ilyen irányba, és utána abszolút a magánéletében, tehát mint barátnő is úgy viselkedett, mint egy terapeuta. Szerintem borzalmas.

- Mi az, ami mostanában a leginkább foglalkoztat?

- A képzésem közben nagyon-nagyon sok mindenre rájöttem, meg ráébredtem, amire nem gondoltam volna. Például a transzgenerációs traumák. Nyilván tudtam a családi történeteket mindig, de mindig úgy tekintettem rájuk, minthogyha egy film lenne, vagy valahol olvastam volna. Az biztos, hogy egészen kicsi koromtól nagyon-nagyon megérintettek ezek a történetek, nagyon durva hatással voltak rám, és ennek ellenére soha nem akartam bővebben tudni arról, hogy mi történt a családdal.

- Mi történt pontosan a családodban, hogy ha nem titok.

- Nem titok, de most annyira hosszan nem beszélnék róla. Az anyai nagypapám volt az egyetlen, aki túlélte a háborút és az egyik unokahúga, aki hazajött Auschwitzból, de mindenki más, a szülei, a testvérei, azok gyerekei, azok férjei, tehát mindenki, mindenki odaveszett. 
Sose találkoztam velük. A nagypapámat ráadásul nem ismertem, mert ő meghalt a születésem előtt. Úgyhogy nagyon fejbe vágott, amikor kiderült egy ilyen gyakorlati óra folyamán, hogy ez mennyire bennem van. Most ez egy ilyen elég friss történet, és nyilván most fogok ezen az úton elindulni, hogy ezzel behatóban foglalkozzak.

- Mi ebben a következő lépés? Elkezded jobban felgöngyölíteni az eseményeket?

- Abszolút, de először családon belül. Abban bízom, hogy ez az út, amin most elindulok, ezeknek a transzgenerációs szálaknak a felgöngyölítése segít valamit az állandó elemzésemen, szorongásomon, mindenen.

- Okozott az életedben olyan pillanatot, amikor azt hitted feladni könnyebb, és mégis fel tudtál állni?

- Minden baromi nehéz élethelyzetben, amikor az emberben ez játszódik le, hogy legszívesebben feladná, az szerencsés, akinek még nem volt ilyen élethelyzete. nekem is nagyon sokáig nem volt, de aztán amikor az ember ezt az élethelyzetet megtapasztalja, utána már semmi sem lesz ugyanaz.

Mindig iszonyatosan távol állt tőlem a feladás, vagy az öngyilkosság gondolata, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy én valaha kerülhetek olyan helyzetbe, hogy csak ezt látom kiútnak, vagy megoldásnak. De van az a mentális állapot, amikor az emberben megfordul ez, annyira kilátástalan minden,

hogy bármire gondolsz, annyira sötét és semmi reményt nem érzel, hogy ez mikor fog változni.

- És mitől. Vagy kitől. Kell valakinek segítenie.

- Igen, de hogyha ebben a helyzetben vagy, akkor annál jobban egyedül semmikor nem lehetsz. Igazából csak enyhíteni lehet ezeken a tüneteken sokszor. Ha mentálisan vagy olyan mélyen, akkor úgy érzed, hogy nem tud senki segíteni.

- És mi az, ami segíteni tudott?

- A mai napig nem tudom. Nyilván nincs egy általános recept arra, hogy miként tud az ember kijönni a gödörből. Igazából csak enyhíteni lehet ezeken a tüneteken sokszor.

- Meg ott a gyógyszer.

- Hát igen. Én egész életemben hihetetlen gyógyszerellenes voltam. Úgy is nőttem föl, hogy ilyen jellegű gyógyszereket nem szedünk soha. Tehát inkább a halál. Aztán rá kellett jönnöm, hogy van az az állapot, amikor ez egy mankó lehet. Egy segítség, hogy kimássz abból a legeslegmélyebb gödörből. Akkor van gáz, hogyha valaki évtizedekre beleragad ebben a gyógyszerszedésbe.

- Váltsunk témát, mi a terved nyárra?

- Most a vendégházunk felújítási projektjében vagyunk Mátéval. De egyébként ez is egy elképesztő önismereti út. Éppen tegnap fogalmaztam meg, hogy jó, most akkor innentől muszáj valamelyest úgy tekintenem erre az egészre, hogy ez egy lecke, egy tanítás. Hogy ilyet soha többet. Sokkal lazábban kéne ezt is kezelni. Attól még, hogy

adódnak problémák, lehet ez kicsi-nagy, de nyilván nekem tök mindegy, hogy mekkora, mert hogyha éppen nincsen nagy problémám, akkor a kicsire húzom rá.

Egyszerűen meg kell tanulnom, hogy ha hosszú távon van valami probléma, amit én nem tudok megoldani és lezárni, akkor egyszerűen „lazulj le és engedd el”.

- Tudod, mire jöttem rá, így ennyi idősen? Hogy a dolgoknak általában a kétharmada meg szokott oldódni magától.

- Igen, ezt mindig mondják, és tudom, mert azért én is éltem már eleget, hogy tudjam, hogy egy idő után aztán megoldódik minden, de mégis úgy érzem, hogy nekem kell ezt megoldani.

- Tehát lakik benned egy kontrollmániás valahol?

- Nem tudom, erre soha nem gondoltam így, mert közben meg annyira jól el tudom magam engedni. De nem tudok flow-ba kerülni egy ideje, és ez valamiért hiányzik.

- De miért? Ez az önismereti utaddal lehet összefüggésben?

- Minél többet tudok meg magamról és egyre beljebb kerülök, annál kevésbé tudok lelazulni.

- Miközben az ember úgy gondolná, hogy ha elengedi a gátjait, a problémáit, a félelmeit, a frusztrációit, az segít feloldódni.

- Mostanában arra jöttem rá, hogy szeretem ha az, amivel foglalkozom, annak van egy eleje, közepe, vége. A munkámban is tök jó volt, hogy mindig szépen volt egy kész csomag, volt egy termék, ami egyszer csak kész. Le lehetett adni, és akkor lezártam, és kezdem az újat. Amikor hosszú ideig tart egy lezáratlan probléma, azt én nagyon nehezen viselem, és ennek is meg kell találni az okát, hogy ez miért van.

- Egy vendégház, az tipikusan a legjobb lecke erre, hiszen sose lesz kész, és sosem lehet lezárni.

- Igen, ez nagyon durva egyébként.

- Mi a terved a mentálhigiénés hivatással? Van valami speciális olyan terület, amire jobban szeretnél fókuszálni?

- Hát ami nagyon érdekel, az öregedés témája. Azt látom, hogy hiába lenne rendben valaki a korával, hogyha folyamatosan az jön vissza, hogy már pedig te miért kezdesz el most tanulni, miért szülsz most gyereket, mi az, hogy most váltasz karriert. De akár ha a tévét nézzük, van-e például 45-nél idősebb nő a képernyőn, vagy 50-es vagy 60-as, pedig bőven lehetnének

- Lehetséges, hogy Járai Kíra egy-két év múlva ennek a szószólója lesz?

- Nem tudom, sok mindennek vagyok már a szószólója.

Én azt szoktam mondani, hogy magam vagyok az antifidesz nőideál. Nagyon sokszor nem is kell megszólalnom, mert az egész életem és létezésem egy kiállás egy bizonyos értékrend, meg egy bizonyos életstílus mellett.

Egyáltalán nem érdekel, hogy most egy 45 évesnek hogy kéne kinéznie, viselkednie. Ez is borzasztó, hogy ezt miért határozzuk meg. De az is borzasztó, hogy már van egy olyan trend, hogy már szinte ciki, hogy ne festesd a hajad, mert az az igazi önelfogadás, hogyha ősz a hajad. De hát az se legyen már kötelező! Ha akarja, festi, ha akarja, nem festi. Ez ellen érdemes harcolni!

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Vilmos herceg bérlője vagyok - Egy szép reggel váratlanul megérkeztek a tehenek…
Kiderül, hogy a háznak lelke van, méghozzá elég kedves. És akkor jönnek a tehenek…

Megosztom
Link másolása

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

A ház lelke

Az, hogy az emeletre vezető lépcsőtől kezdve felfelé mindent krémszínű, süppedős padlószőnyeg fed, nagy élmény. A fenti előtér tágas, kifejezetten nagyon szép a 200 éves faragott korláttal és annak oszlopaival, a plafonon a gerendával, és az észak-nyugatra néző feltolható ablak esténként csodás kilátást nyújt a félig érett gabonára a hullámzó mezőn, meg a naplementére, amiért eddig a tengerre jártunk.

A nap itt megy le nyáron - télen a másik ablakban látni

Ez a néhány négyzetméter egyszer csak a nappalink lett. Észre sem vettük, hogyan történt. Kiültem az ablakba nézni az esti fényeket, gyönyörködni a tájban. A lábamhoz ült a kutya, mert ő nem tágít tőlem, csak ha más eszik éppen (ahogy ebben a pillanatban is). Jött a lányom, hogy hol vagyok és mit csinálok, és már meg is történt.

Ott ültünk a szőnyegen az arany fényben, beszélgettünk, fél szemmel az ablakot néztük, kicsit később elővettük a kártyát is, mert a padlón jól le lehetett teríteni a lapokat.

Aztán már alig vártuk az estéket, hogy a kicsit hűvösebb konyhából feltelepedjünk a meleg és kényelmes padlóra az emeleten. Egy este beszöktek a legyek. Általában el tudjuk kapni őket, de most egy különösen gyors példány döntött úgy, hogy zümmögni fog a fülünkbe. Elkezdtük kergetni, kapkodtunk utána, persze mindig elszökött. Molli kutya egy darabig nézte, ahogy szerencsétlenkedünk, aztán egyszer csak felállt, és egy kaffantással elkapta. Utána elégedetten ült vissza, és fogadta a hálás gratulációinkat.

Szeretjük ezt a kis területet a házban. Valószínűleg az előző lakó is szerethette, mert a padlón egy nagyobb bútor (talán egy benti pad) lábának nyomai látszanak a padlószőnyegen. Érdekes, ahogy egyszer csak funkciót kapnak terek, melyek első ránézésre használhatatlan részei egy otthonnak.

Olyan, mintha maga az épület szólna, hogy állj már meg egy kicsit, ne siess. Mutatok valamit. És mutat.

Ennek a háznak lelke van. Ráadásul jó lelke. Úgy érezzük, hogy nem csak mi szeretjük őt, de ez az érzés kölcsönös. Nem fura, hogy a világ végén lakunk, körbevéve mezőkkel, és mégsem félünk? Recseg a padló? De kedves hang. Motoszkál valami a falban? Érdekes, talán egy rovar, vagy pocok lehet. Zaj van a tetőn? Biztos rászállt egy madár… Ha magától kinyílik egy ajtó vagy leesik valami, akkor is úgy gondolunk a váratlan változásra, mint egy kedves dologra.

Természetes érzés egyedül aludni egy szobában, és az, hogy az én hálómban nincs függöny az ablakon (oké, a többin római roló van, és olyan szépek, hogy nincs szívem egy olcsó függönnyel rontani az összhatáson), szóval hogy nincs függöny az ablakon, abban sincs semmi ijesztő.

Igen, bekukkant a bagoly éjjel. Meg a tenyérnyi molylepke bepróbálkozik. De isteni érzés az ágyból nézni a teliholdat és a fák körvonalát elalvás előtt.

És érezni azt, amit nagyon sok éve nem éreztem már sehol: itt biztonságban vagyok.

Egy reggel aztán megérkeztek a tehenek. Na nem a sajátjaink, arról szó sincs. De a tőlünk 15 méterre lévő lévő mezőn szomszédokat kaptunk. Molli vette őket észre először. Nyilván jó az orra, mert a csukott ablakon keresztül érezte meg az állatok szagát, ugyanis nem csaptak zajt, csak csendben elkezdték rágni a füvet a kocsibehajtónk mellett.

A kutya azonban észrevette a változást, felpattant, és őrült ugatással nekiugrott az ablaknak: ilyen állatokat még sosem látott, ráadásul egészen közel a házhoz, nyilván halálos veszély fenyegetett mindannyiunkat - szerinte. Szólt tehát, hogy legyen időm előkészíteni a puskámat. Mi mást gondolhatott volna egy vizsgázott vadászkutya, ha rémes és hatalmas állatokat lát felbukkanni hirtelen? Az ő ugatására vettük észre mi is, hogy micsoda kedves kis szomszédság költözött mellénk. Nagyjából 30 tehénlányka, kiskamaszok lehettek, és velük egy hatalmas és nagyon öreg bika, hogy vigyázzon rájuk.

Persze egyből kirohantunk ismerkedni, annyira édesek, tiszták és tejszagúak voltak, hogy csak simogattuk őket megállás nélkül.

Molli az első időszakban ezt nagyon zokon vette, próbált rájuk ijeszteni, de ezek a jószágok azt hitték, egy cuki kistehénnel van dolguk, nem ijedtek meg, nem rohantak el, csak szimatoltak a nagy orrlyukaikkal a kutya felé.

Molli és a tehenek

Azóta megszokták egymást, bár a szarvasmarhák részéről az erős érdeklődés fennmaradt, Molli már oda se bagózik rájuk.

És hogy hogyan kerültek ide a tehenek?

Mivel a teljes farm Vilmos herceg tulajdona, de ő maga nem igazán akar most a tehenekkel bajlódni, ezért kiadta bérbe a területet.

Az a gazda, aki a földeket bérli, a domb másik oldalán lévő elég szép házban él - de a mezeje, szántója itt van, a mi farmházunk körül mindenfelé. Évtizedeken keresztül élt ő is ebben a házban, amiben most mi, de aztán vett 10 éve magának egy sajátot. Onnan vidáman idekocsikázik minden nap leellenőrizni az állományt.

A szomszédlányok mindegyikének saját neve van (elolvastam a fülbevalójukon), és

esténként megjelennek itt a kocsibeállónknál, kicsikét bőgnek is, mint ha azt várnák, engedjük már be őket a farm üresen álló istállójába, végül is lement a nap. Hát, csajok, ebben nem tudok segíteni.

Ha van időm, csak ülök a kertben és nézem őket, ahogy esznek, kérődznek, aztán megint esznek, vagy ha esik meg fúj, akkor irány az ablakfülke, onnan lehet csodálni a tájat, az előkertet, a madarakat, meg a kőkerítéssel körbevett, külön kapuval ellátott másik kertünket is, amit funkciója szerint hátsó kertnek hívok, hiába van legelöl.

A ház mögött lévő igazi hátsó kertben, ami egy picike melléképületnek ad helyet (amiben a kazán lakik néhány millió húsos lábú pókkal társbérletben), állt egy nagyon érdekes, világos bézsre festett, már rozsdásodó és kishibás kovácsoltvas rózsa-futtató, amire ülni is lehet, mert egy pad is tulajdonképpen. Csak itt szomorkodott ebben a nem túl szép udvarban, a zúzottkövön, teljesen értelmetlenül, mert senki, de tényleg senki nem akart volna oda kiülni, hogy nézze az egy méterre tőle álló melléképületet. Ezt a lugas-padot aztán egy jó nagy kanyarral átvittük először a ház előkertjébe, mert elsőre úgy gondoltam, ott nagyon menő lesz, plusz mivel a kerti székek konyhaiak lettek, lesz hová ülni kint is. Csakhogy sehogy nem érezte jól magát ott ez a pad, billegett, bután mutatott, úgyhogy végül beköltözött a fallal körbekerített „hátsókertbe”. És ott meg is találta a helyét! Teljesen feldobta azt,

az egész egy mesebeli kis romantikus kertté vált tőle, egyenesen a XVIII. századból,

szinte látom benne a napernyős kisasszonyokat sétálni, és megpihenni néha, ha cseppet elfárad a lábuk.

@ourcornishfarmhouse Peaceful garden #fyp #cornwall #cottagecore #garden #nature #xyzbca #aesthetic #viral #england ♬ オリジナル楽曲 - ranpis

Az egyik nap szóba került a palacsinta. Boldog tűzhelytulajdonosként örömmel mondtam igent rá, okés, akkor bekeverek egy nagy adagot és sütök végre palacsintát. El is kezdtem. Az első darab 8 percig sült, és még mindig nagyon fakó volt. Kiderült, hogy a fél éves tűzhelynek azért van némi hibája, például, hogy nem igazán melegít.

Vagyis ha van elég időd, és csak úgy főzőcskézni akarsz, akkor egy idő után el fog készülni rajta valami, de a hirtelen nagy hőt igénylő ételeket nyugodtan el lehet felejteni.

Ez a mi palacsintánk két óra alatt készült el, a végén már extrém vastagokat sütöttem, mert kiönteni sem volt szívem a tésztát, de már tovább állni és nézni, ahogy inkább szárad, mint sül, hát azt se. Tojásrántottát is egy örökkévalóság sütni rajta. Írtunk az eladónak, hogy van ez a kis baki. Hogy ha ez fél éves, adja már oda a garanciapapírokat, mert azt véletlenül elfelejtette.

Nagyon vicces volt, amikor közölte, hogy hát úgy értette a fél évet, hogy ő vette használtan fél éve.

Szó nincs garanciáról, és vissza sem vásárolja, bocsi. Szóval a használt cuccoknál sokkal jobban résen kell lenni, mint gondoltuk.

Ma egy intarziás fiókos szekrényt tett fel valaki fillérekért a netre. Alapvetően nem a stílusom, de pont jó lenne a hálószobába. Most már óvatosabbak vagyunk, úgy terveztem, hogy először elmegyünk, és alaposan megnézzük. Aztán a helyszínen majd döntünk. Hát, erre már nem volt szükség. Megelőzött valaki, aki nem óvatoskodott. Így megy ez errefelé.

Folytatás jövő vasárnap, akkor a zombikról lesz szó.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
Vilmos herceg bérlője vagyok – …és akkor éjjel egykor beállítottak a rendőrök
Álmomban sem gondoltam, hogy dolgom lesz valaha a rendőrséggel. De nem minden történik úgy, ahogyan eltervezzük.

Megosztom
Link másolása

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Itt a közbiztonság nagyon mást jelent, mint otthon

Van egy mondás errefelé, ami sokat elárul erről az apró hercegségről: ha eleged van Angliából, költözz Cornwallba, ott újra megszereted!

Nagyon sokan ezt szó szerint is vették, amikor a Covid járvány miatti zárások következtében hirtelen lehetővé vált azok számára is a távmunka, akik előtte csak ábrándozhattak róla. Egyik pillanatról a másikra rengetegen cuccoltak le ebbe a kis szegletébe az országnak. Azonban még ez a soktízezres tömeg sem tudta megváltoztatni az itt megszokott szívélyes légkört és barátságos hangulatot.

Költözött ide pékség Londonból, a városka közepén (egyben a tengerparton) egy csónakházat béreltek ki, most

ott lehet a legfinomabb croissant-okat, pain au chocolat-ot venni, meg kovászos kenyeret is, egy baj van csak - itt is londoni árakon számolják a portékájukat.

Meggondolod, hogy vegyél-e belőlük kettőt. Aztán nyitott itt éttermet ideköltöző Michelin csillagos séf - már az itteni étterme is Michelin csillagos -, és meglepő módon az ilyen helyekből nagyon sok van, akad még eldugott farmon is olyan étterem, ami négy hónappal a nyitás után már kitehette a maga csillagát. Anglia nagyvárosaiból leköltöztek ide teljes filmprodukciós cégek, luxus divatmárkák vállalati központjai, persze munkát nem a helyieknek adnak, ők a stábot is hozzák magukkal, mert mindenki szeret úgy élni, hogy nappal dolgozik, és délután öttől a hullámokon lovagol. Még a környék kedvenc kávézója is azt írta ki a nyitvatartási táblára, hogy „bocsi, kedden zárva vagyunk, akkor szörfözünk”.

Amit mindenki értékel, aki itt él, hogy a bűnüldöző szervek nincsenek túlterhelve, olyannyira, hogy

Cornwallnak még saját rendőrsége sincs, a devoniakkal közösen tartanak fenn egyet.

Itt elképzelhetetlen, hogy este sétálsz hazafelé a buszmegállóból, és rád támad valaki, de az is, hogy megállítson a rendőr, hogy pakold szépen ki a táskád és a zsebeidet ide a motorháztetőre, mellesleg meg is motozunk, ne kérdezősködj. És ha már a rendőrökről van szó: nem fordulhat elő az sem, hogy autózol a városban, és leintenek, csak azért, hogy ellenőrizzék a papírjaidat és megszondáztassanak, Itt, ha rendőrt látsz, nem szorul össze a gyomrod, és akkor sem, ha este kutyasétáltatáskor szembe jön egy magányos férfi az ösvényen.

A helyi újság breaking news címkés hírei többnyire arról szólnak, hogy XY kertjében reggel megint ott legelt egy tehén a gyerekek csúszdája mellett, ki tudja, kinek a tulajdona? Vagy legutóbb egy sajnálatos halálhír borzolta a kedélyeket: egy kertben holtan találtak egy kiscicát. A turistaszezon közepén persze vannak más hírek is: traktorral húznak ki a strand homokjából a dagályra nem számító autósokat, vízimentők helikopterrel mentenek szirteken ragadt kirándulókat, és nagy ritkán olyan is megtörténik, hogy arról kell írniuk: a mentés későn érkezett.

Amikor a költözés után néhány nappal jött hozzánk a vízvezeték szerelő, hogy a csöpögő lefolyót megjavítsa, mind a ketten megdöbbentünk.

Ő azon, hogy zárva találta a bejárati ajtót, amikor benyitott, pedig tudtuk, hogy jön… Én meg azon, hogy ezen ő fennakadt. Mondtam, hogy bocsánat, még újak vagyunk, nem ismerjük a szokásokat - erre kedvesen biztosított róla, hogy errefelé nem kell félni, ez egy olyan környék, ahol senki nem zárja az ajtaját. Egyébként az autókat sem nagyon szokták, ebben ki is lógunk a sorból, hiába, a közép-európai neveltetés nem múlik el nyomtalanul…

Errefelé nappal nem zárják be az ajtókat, és az autókat se nagyon

Nemrég egy éjjel azonban olyasmi történt, amire, különösen ilyen előzmények után, egyáltalán nem számítottunk. Már jócskán elmúlt éjfél, amikor arra ébredtünk, hogy beáll a kapunk elé egy autó, hangos zene bömböl benne, a reflektora végigpásztázza a házat, majd néhányszor erőlködve felberreg a motor. Két-három nagy gázfröccs után csend lett, már ha a folyamatosan járó motor zúgása csendnek számít. Meg a fényszóró is tovább világított.

Először azt gondoltam, egy kajafutár tévedt el, és azért nem mozdul, mert épp igyekszik kitalálni, hogy hol van most,

és megtervezni az utat a telóján a megrendelőhöz, aki nyilván tűkön ülve várja a pizzáját. De amikor ez a tervezés már tíz perce tarthatott, ajtócsapódást hallottunk. Kiderült, hogy kikászálódott a kocsiból egy fekete szakállas középkorú pasas és körbejárta az autót, mindezt annyira bizonytalan járással, amit már tántorgásnak hívnak. Ekkor lett gyanús, hogy mégsem kajafutárról és eltévesztett rendelésről lehet szó. Kis idő múlva úgy döntöttünk, megkérdezzük, tudunk-e bármiben segíteni neki.

Kimentünk hozzá, de minden kérdésre azt ismételgette, hogy minden oké, minden oké, majd visszaült az autóba és a telefonjába temetkezett. Ekkor vettük észre a közeledő reflektort, ami nagyon gyorsan rendőrautóvá változott, majd követte őt egy másik fénycsóva, az már rendőrségi kisbusz volt.

Éjjel egykor a házunk előtt, a nagy semmi közepén pofás kis akciófilm-jelent kezdett kibontakozni.

A tántorgó sofőr megint kiszállt, hirtelen mehetnékje lett, de a három, jó modorú rendőr megkérte, hogy maradjon inkább. Meg minket is, hogy ha nem nyaralók vagyunk, legyünk már olyan kedvesek válaszolni néhány kérdésre. Megosztották az erőiket, kettő az éjszakai látogatónkkal beszélgetett, egy pedig velünk.

A mi Bobunk arra volt kíváncsi, hogy egyedül ült-e a fickó a kocsiban, vagy mással érkezett. Közben kedélyesen elbeszélgetett velünk, többször is elnézést kért, hogy éjszaka nem tudunk tőlük aludni, ivott egy kis teát, elmondta, hogy mennyire imádja New Yorkot, és megsimogatta a kutyát. Molli először ugyan kicsit meg volt illetődve, de elég udvariasan fogadta a rend hatalmas őrének közeledését.

Beszélgetés közben kiderült, hogy az autós keresztülgázolt egy körforgalmon, és ütközött egy másik kocsival, majd megállás nélkül elhajtott a helyszínről, valószínűleg itt, a mi kis farmunkon akarta elrejteni a gépet, amíg hazamegy kijózanodni. A másik autó sofőrje azonban felhívta a rendőrséget, hogy jelentse az esetet, és ekkor kezdték el keresni a cserbenhagyó fickót és a kocsiját.

Minden eldugott mellékutat bejártak a környéken, végül észrevették a reflektorfényt, ezért kanyarodtak erre, hogy lássák, nem itt rejtőzik-e a vétkes. Mákjuk volt, de asszem, nekünk is.

Egy jó félóra múlva aztán elvitték a még mindig szemmel láthatóan nagyon részeg sofőrt, kicsit később egy autómentővel a bűnjelet, azaz a megrongálódott autót is. A rendőrünk szerint, ha a férfi kijózanodott, el fognak beszélgetni vele arról, mi a helyes viselkedés, és hogyan kell autót vezetni. Ez, első hallásra sem lehet több, mit egy szigorított ejnye-bejnye. Valószínűleg egy csomó büntetőpont is felkerül majd a jogsijára, ez utóbbit viszont itt nagyon komolyan veszik. Nem osztogatják bárkinek, de ha összegyűlik a megfelelő mennyiség, ugrik a jogsi. Egyébként elég sok olyan munka van, ahol előfeltétel, hogy a jelentkező tiszta jogosítvánnyal rendelkezzen. Szóval egy ilyen incidens akár a részeg sofőr állásába is kerülhet.

Apropó, ittas vezetés! Nagy Britanniában nincs olyan, hogy zéró tolerancia, lehet egyszerre inni és vezetni. Elmehetsz a haverokkal a kocsmába, leguríthatsz egy pintet a kedvenc sörödből vagy cideredből, aztán hazavezethetsz. Ha étterembe mész, ott is ihatsz egy pohár bort a kaja mellé.

Nem fog a Vörös Oroszlán sarkánál lesben állni a rendőr, hogy amint kitolatsz a parkolóból, megfújassa veled a szondát.

Amíg nem csinálsz hülyeséget, elhiszik neked, hogy annyit iszol csak vezetés előtt, amennyit a törvény megenged.

Másnap reggel napfényben is megnéztük a bűnügyi helyszínt: a kocsibehajtónkat. Már semmi nyoma nem volt az éjszakai akciófilm-jelenetnek, mindent elvittek éjjel, nem csak az autót, de még az alkalom hevében frissiben földre dobált szonda-fejeket is feltakarították. Aztán fogtuk a kutyát, és elsétáltunk addig a bizonyos körforgalomig, ahol állítólag az incidens megesett - de már ott is rendbe volt téve minden. Reggelre tényleg semmi nem emlékeztetett arra, hogy micsoda bűneset és nyomozó munka történt errefelé, alig néhány órája, az éjszaka.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Vilmos herceg bérlője vagyok - beszéljünk őszintén a szomszédokról, éljenek bármelyik dimenzióban
Anglia és az ő kísértetei már-már közhelynek számítanak, egészen addig, amíg nem találkozol velük. De vannak más szomszédok is.

Megosztom
Link másolása

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Beszéljünk őszintén a szomszédokról

Bárhol lakik is az ember, a legkényesebb kérdés mindig a szomszédság. Magyarországon a társasházi lét tapasztalatai azt tanították, hogy a négy a kritikus szám, vagyis ennyi szomszédból egy mindig problémás. Hogy ki mennyire, az már más tészta.

Itt, ezen a farmon is négy épület van, de szerencsére mindenki elég független házban él. A legrégebbi bérlők egy idős házaspár, elképesztően kedvesek, beszélgetősek, nem hagynak ki egy alkalmat sem, hogy ne dudáljanak ránk, vagy integessenek, ha elmennek a házunk előtt. A lányukkal órákra le lehet ragadni a kutyasétáltatásnak becézett traccspartikon, büszke a cornish gyökereire, tüzes, kardos nő. A legtöbbet tőle lehet megtudni a környékről, vagy egyszerűen bármiről, aminek Cornwallhoz köze van.

A másik két szomszédunk azonban elég sűrűn cserélődik - kettőt-kettőt fogyasztott el a két ház az alatt az idő alatt, amióta itt lakunk. Az egyik lakásban a hercegség dolgozói váltották egymást, ez afféle szolgálati otthon lehet. Nagyon jó fej ember mind a kettő, de Carole, aki épp most költözött el, komolyan hiányozni fog. Nyitott, kedves, segítőkész,

meg lehet hívni vacsira, boldogan átjön és miközben paprikás csirkét eszünk, és hozzá hazai, magyar bort iszunk (amit még otthonról hoztam, naná), vele úgy tudunk beszélgetni, mint akik évek óta ismerik egymást.

Az ő exháza két hálószobás, nagy konyhával és elképesztően szép, nem nagy, de különleges nappalival. Ott is be tudnál sétálni a kandallóba, akkora tűztere van, plusz egy külön rész a tűztér falában, ahol egykor a kenyeret sütötték.

A fekete ajtó mögött egy szép nagy tűztér van, ott sültek a kenyerek

Van egy nagy, forgatható vasszerkezet is benne, amin az edényeket lehetett a nyílt tűz fölé lógatni ha ott akartál főzni, a plafonról pedig 4 fura kampó lóg. Mondom, ez a nappali, de eredetileg a nagy, 6 hálószobás udvarház konyhája lehetett. Carole szerint azokon a kampókon néhány száz fácán már várt a sorára. Az ő házában a padló tényleg két-háromszáz évesnek látszik, az a fúga látott már ezt-azt.

Amikor nála vendégeskedtünk azt is elárulta, hogy nem csak a mi házunkban élnek túlvilági társbérlők, hanem ő is kapott egyet.

Az ő lakótársa viccesebb a miénknél, mindig megvárja, hogy felmenjen az emeletre, és akkor kezd el játszani az egyik ajtó régi fajta, reteszes zárjával.

Ezzel - mutatja a feketére festett szerkezetet. Így - emeli meg a zár nyelvét, majd ejti le.

Finom kattanás.

Aztán felmegyünk az emeletre beszélgetni. Egy idő múlva hallom én is. Finom kattanás. Összetéveszthetetlen.

Állítólag az előző lakó találkozott is a túlvilági lakótárssal, aki vele is így játszadozott.

Jóindulatú, állapodunk meg végül, és visszatérve a földszintre elégedetten simítom meg a gyönyörű, festett ajtót, a szép, míves, könnyen járó régi zárszerkezetet.

Carole otthonának másik különlegessége, hogy a hálószoba fölött, az eresz mellett befészkeltek a verebek. Idén két fészekalj felnevelését élvezte végig, a picik kikelésétől kezdve az éhesen csipogó korszakon át a kirepülésig.

Nem zavarta, nem idegesek itt az emberek, jól megférnek a különböző dimenziókban velük élő világgal.

De beszélnünk kell arról a házról is, ami el lehet átkozva. Ott még nem lakott cuki, kedves, normális lakó. Az előző pár, ha keresztül estünk egymáson, sem köszönt, de ez volt a kevésbé rossz része a szomszédságnak. A nagyobb baj az volt, hogy állandóan feljelentéseket írtak. Mi szerencsére megúsztuk, de a két kis öreget feljelentették először azért, mert havonta egyszer vendégeik érkeznek kártyacsatára (mi eddig észre sem vettük), aztán azért, mert a kiskutyájuk, amikor este a kertbe kiengedik pisilni, örömében néha vakkantott néhányat. Igazán nem is bántuk, amikor egy év után egyszer csak összepakoltak és elköltöztek. De csak azért nem bántuk, mert nem tudtuk, ki jön utánuk!

Ezen a padló korábban azok csoszogtak, akik most a zárral zörögnek

Amikor kiderült, hogy egy anya és a lánya költözik a helyükre, velük egy 15 éves kutyus, igaz, hogy az upcountry-ból (Devon), boldog volt mindenki, hogy ők biztos kevésbé antiszociálisak. A kisöregek segítettek nekik a költözésnél, lenyírták a füvet a kertjükben, hogy amire jönnek, minden szuper legyen. Mi a lányommal házi sütit vittünk nekik, nem zavartunk, csak odaadtuk az ajtóban és jöttünk is - de valahogy nem működik a kapcsolat mégsem.

A házban csak az anya maradt, a lánya elment egyetemre valahová elég messze ahhoz, hogy ne kelljen hazajárnia,

az anyuka meg… hát… elég fura. Persze ő sem köszön, ha az egynyomos úton szembetalálkozunk egymással, úgy tesz, mintha nem is láttuk volna még egymást soha. Ez azért elég szokatlan errefelé, ahol a vadidegenek is fülig érő mosollyal üdvözlik egymást és bármikor képesek egy 5-10 perces csevegésre az időjárásról, a turistákról vagy épp a kutyákról - de ha ő ilyen, hát azt azért könnyen megemésztem.

Amit viszont nem tudok lenyelni sehogy sem, hogy az öreg kutyusát terepjáróval sétáltatja. Amikor lekanyarodik a magánútra, kiteszi a kutyát a kocsiból, és hazahajt.

A leginkább újfundlandi keveréknek látszó eb meg sántítva rohan utána vagy 4-500 méteren át, már amennyire a kora miatt futni tud. Közben természetesen megáll, odakakál az aszfaltra, és az a kaka bizony ott is marad, mert a gazdi nem gondolja, hogy neki az ilyesmivel bármi dolga is lenne. Ha nem veszem észre a terméket időben (és nem szedem fel utánuk), akkor áthajt rajta legközelebb, majd a lapos kutyapiszok ott csúfoskodik hetekig az úton, amíg egy kiadós eső el nem mossa a nagyját.

@ourcornishfarmhouse Silly time (wait for it) #fyp #funny #cottage #cornwall #england #cow #animals #cute #aesthetic #xyzbca #foryou ♬ Funny Song - Funny Song Studio & Sounds Reel

Szerencsére itt azért nem nehéz elfeledkezni a kényelmetlen szomszédról. Igazából, ha kinézek az ablakon, ameddig a szem ellát, csak mezőket és szántóföldeket látok,

ha pedig az oreo kekszről elnevezett szarvasmarhákhoz sétálok fel a dombra, onnan még a tenger is megvan.

Állandó lakói a környéknek a nyulak, ha nyugis reggel van, egészen a kertkapuig merészkednek, sőt, a fallal körülvett másik kertünkben üregük is van, azt Molli már jó ideje kifigyelte, gyakran követi a nyomukat, orrát a földre szorítva, majd várakozik az üreg előtt, hátha kidugná a fejét valamelyik szomszéd. De azért a nyuszik okosabbak ennél. Nyáron a fecskék gondoskodtak arról, hogy a szúnyog- és légypopuláció ne kergesse az őrületbe az embert, ha már a legelő tényleg 15 méternyire van a háztól. Így aztán, a legnagyobb megdöbbenésemre, legelő és bika ugyan van, de légy nincs. Kellemes.

A baglyokról már meséltem, de a borz azért egy komolyabb téma.

Ő a környék csúcsragadozója, a legveszélyesebb szomszéd, legalábbis, ha a valaki például nyúl úrfinak születik.

Este sötétben jönnek elő, eddig még csak akkor láttam őket, egyik az autó előtt kacsázott a nagy popsijával, aztán bújt be a borzlukba, a másik egyszerűen elsétált a kertkapu előtt. Ez is dagi volt, szürke, fehér csíkokkal a fején, ha nem tudnám, hogy egy rettenetes ragadozóval van dolgom, szívem szerint megdögönyözném.

Ilyen az, amikor őszi nagytakarítás van a borzvárban

A borzoknak van egy különlegességük is: latrinát használnak a számtalan kijárattal ellátott borzvár mellett, mert számukra a tisztaság mindenek előtt való. A mi szomszédainké például pont az egyik fontos sétaösvény sövénye mögött helyezkedhet el. Magamtól rá nem jöttem volna, csakhogy Molli, a kutya másféle szaglással rendelkezik, mint én. Ő, amikor megérezte, hogy miféle veszély leselkedik ránk, megmakacsolta magát, és semmi áron nem hajlandó a kérdéses ösvényen tovább sétálni, se jutalomfalat, se szép szó, se könyörgés nem segít. Még az se, hogy a séta vége a kedvenc parkjában lenne. Inkább kerül/kerülünk egy jó nagyot. Azért ez egy olyan kiképzett vadászkutyától meglepő, aki otthon még a vaddisznótól sem retten meg. Itt meg kiderült, hogy ez a borz téma már sok neki. Van ez így.

Folytatás a jövő héten.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Vilmos herceg bérlője vagyok - hátborzongató élmény volt, amikor Halloweenkor előkúsztak a zombik
Amikor a szemed sarkából látsz elsuhanni a padlón egy nagy fekete foltot, már félsz ráfókuszálni, mert úgyis tudod, mit fogsz látni. De azért odanézel…

Megosztom
Link másolása

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Azaz Ő királyi fensége Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, Carrick és Strathearn grófja, Carrickfergus és Renfrew bárója, Isles ura, Skócia hercege és Great Stewardja.

Igen, ő Vilmos herceg, a brit trónörökös.

Hogy kerültem ebbe a házba? Milyen az élet a királyi család birtokán? Egy olyan 200 éves farmházban, aminek nem címe, hanem neve van? Elmesélem.

Halloween a házban

Ezen a környéken azért elég komoly hagyománya van a Halloween ünneplésének. Van már benne néhány évezredes gyakorlatuk, nem csoda, ha elég jól csinálják. Az, hogy szeptember közepén elöntik a boltokat a különböző rémes jelmezek, ijesztő házdíszek, zenélő kondérok, sikoltó csontvázak, hatalmas pókok, mindenféle narancssárga dizájnba csomagolt, és gusztustalanságra emlékeztető édességek, az azért nem lepett meg. De amikor megláttam a felhívást, hogy a hónap végén a város közepén nagy, össsznépi Zombi-felvonulás (kúszás-mászás) is lesz, az azért felkeltette a figyelmemet. Ezt itt Zombie Crawl-nak nevezik. De addig még el kellett jutni.

A szeptembert még ki tudtam húzni különösebb dekoráció nélkül, de az október elejét már muszáj volt nekünk is kihasználni arra, hogy egy kis tökös hangulatot varázsoljunk a kertbe. Két hatalmas narancssárga tök védte a bejáratunkat két oldalról, megegyeztünk, hogy őket fogjuk kifaragni majd 31.-én. Csakhogy időközben bármerre jártunk a környéken, mindenütt egyre vadabb halloweeni dekorációk tűntek fel a házakon, és ez azért kicsit meghozza az ember kedvét ahhoz, hogy maga is díszítsen. Persze mi nem mentünk olyan messzire, mint itt az igazi nagypályások.

Akadt, akinek tele volt az előkertje sírokkal, fejfákkal, pókhálókkal (és félelmetesen élethű pókokkal), más hatalmas, életnagyságú csontvázat akasztott ki az ajtaja mellé, egyesek bűnügyi helyszínek biztosítására emlékeztető szalagokkal tekerték körbe a házukat,

de a legviccesebb és egyben legmeghökkentőbb az volt, amikor egy ablak üvegére a HELP! szót láttam felfestve vörös, itt-ott megcsorgó festékkel, mintha szegény áldozat a saját vérét használta volna a segítségkéréshez.

Előző évbe a lányom más diákokkal együtt bérelt házat, akik már otthon voltak a témában, ezért a házirendjük szigorúan megtiltotta a dekorálást, mondván:

amelyik ház ki van díszítve, abba becsöngetnek a gyerekek, és ők eléggé nem akarnak kisklambókkal bohóckodni.

Nem csoda, hogy ebben az évben nagy volt rajtam a nyomás: valami semmiséget legalább tegyünk ki mi is. Hogy a ház külsejét nem kellet teleaggatnunk, abban nagy segítségemre volt az időjárás. Az ősz itt a hatalmas viharok szezonja, néha akkora szelek jönnek, hogy végiggörgetik az úton az ürítésre kitett kukákat, lekapják az ajtódíszeket, viszik a kerti bútort. Különösen itt a farmon, ahol a házat nem védi még néhány száz épület jobbról és balról, magában áll - bár eléggé jól tájolva. Az uralkodó széljárásnak a keskenyebb oldalát fordítja, azt, amelyiken nincs egyetlen nyílászáró sem. Sokszáz év tapasztalata lehet ebben a tájolásban. De hogy a szél mekkora hatalom, azt mutatja, hogy a fák egyike sem szimmetrikus, mindegyik az uralkodó széljárásnak megfelelően növeszti ágát-lombját.

Az előző telet egy nagyon szép kilátással rendelkező, újépítésű sorházban töltöttem, ott, ha jött a vihar, a tenger felől több vödörnyi vizet is benyomott az ajtó alatt, éjszakánként pedig hosszan és hangosan énekelt az ablak, néha több szólamban is, amellett azért alvásról nem sokat lehetett beszélni.

Egyik október végi éjjelen konkrétan egy idősebb asszony hangján szólalt meg: fel is riadtam rá, de még a kutya is reszketett a hang hallatán egy darabig.

Amikor később utána olvastam, senki nem az ablakba beépített szellőzőn keresztülsüvítő szelet emlegette a kísérteties hang forrásaként, hanem azt a szerencsétlenül járt nőt, aki sokszáz éve beleveszett itt a folyóba dagálykor, és azóta októberben itt kísérti a környéken élőket, rettentő ijesztő hangon dúdolgatva.

Mindenesetre most néhány kilométerrel a folyótól a kísértet dalától nem tartottunk, viszont a pókokért nem kellett a boltba menni, hogy kellő dekorációt nyújtsanak a megfelelő hangulathoz. Nos, igen, a pókok. Ez egy nagyon fontos téma itt.

Ugyanis ezek a hasznos lények ősszel egyszer csak begőzölnek, és szexuálisan túlfűtött hímek kezdenek rohangálni a lakásokban, keresve az istennőjüket.

Ez persze nem lenne akkora baj, ha ezek a cuki kis állatok nem az óriás házipók nevet viselnék - nem véletlenül. Mert tényleg marha nagyok.

Simán belefuthatsz 10 centis példányokba, és a futást is szó szerint kell érteni, a sebességük eléri a 2 km/órát. Ez, összezárva velük egy szobában, nagyon gyors, higgy nekem.

Amikor a szemed sarkából látsz elsuhanni a padlón egy nagy fekete foltot, már félsz ráfókuszálni, mert úgyis tudod, mit fogsz látni. De azért odanézel, és… hát, a halloweeni hangulat garantált.

A pókos-pókhálós dekorról így könnyen letettünk, maradt a denevér, ami egyébként szintén velünk él a farmon, de legalább ő nem a nappalinkban keres menedéket a hideg elől. Cuki kartondenevérekkel raktuk tehát körbe a kandalló fölötti tükröt - halloweeni dekoráció kipipálva.

Hiába vagyunk eléggé messze a várostól, néha erre sétálnak emberek kutyákkal, és mi nem félünk a bezörgető, cukrot kéregető jelmezes gyerekektől, úgyhogy egyrészt feltankoltunk rémes csokikkal, másrészt az útelágazásnál kitettünk két apró táblát is, egyikre a megszokott csokit vagy csalunk szöveg volt írva (trick or treat), a másikon csak egy nyíl, ezzel jeleztük, hogy merre kell menni kísérteni, ha valaki csokit akarna a kosarába.

Elégedetten dőltünk hátra, és vártuk a rémes ifjúságot. De

úgy tűnt, hogy az elhagyatott farmépületek mellett sötétben elsétálni már túl nagy kihívás volt, mert senki nem zörgetett be hozzánk egész este.

Ráadásul másnap reggel azt is észrevettük, hogy valaki ellopta az útbaigazító táblácskáinkat is. Hogy a szomszéd róka, a dagi borz, vagy egy gyerekeket féltő nagymama volt-e, azt már nem fogjuk megtudni.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

LoveNewquay (@lovenewquay) által megosztott bejegyzés

És akkor most jön a lényeg: a Zombie Crawl egyébként néhány nappal halloween előtt szokott lenni, és ahogy az egész város, mi is izgatottan készültünk rá.

Oké, mi nem mentünk el jelmezvarró workshopba, nem álltunk be a sorba arcfestésért, és sajnos a zombi-táncot betanító tanfolyamot is kihagytuk (a menetben jöttünk rá, hogy ez hiba volt).

De amikor a felvonulás kezdődött, már mi is itt tolongtunk a többiekkel együtt a központban. Gyerekek és felnőttek szinte túllicitálták egymást a jelmezeket nézve. Komplett családok öltöztek szörnyetegnek, idős bácsik nem szégyelltek félszemű kampókéz kapitányként vonulni, és nem csak a kicsik meg a szüleik, de a fiatalok is ott kúsztak-csúsztak, vagy hát meneteltek a felvonuláson, amin rémes zenék is szóltak persze, mindjárt kezdésként a Thriller Michael Jacksontól.

A felvonulás egy órán át tartott, aztán egy nagy füves mezőn ért véget, és még hosszú ideig ott rémisztgették egymást az emberek, meg persze élvezték, hogy együtt vannak, kajálnak, iszogatnak. Ehhez nem is lehetett volna szebb hátteret választani az aznap épp lustán hullámzó óceánnál.

Folytatás a jövő héten!


Megosztom
Link másolása