Egy emberként fogott össze és adakozott az ország 2019-ben annak az SMA-s, azaz gerincvelői izomsorvadással született kisfiú szülei számára, akik a világ legdrágább gyógyszerére gyűjtöttek.
Az egyedülálló összefogás eredményeként az akkor másfél éves Zente megkapta a 700 millió forintos Zolgensma nevű készítményt, ami megmentette életét.
Az SMA egy nagyon ritka betegség: a kór a gerincvelő vázizmokat mozgató idegsejtjeinek funkciókiesése, ami az izommozgások gyengüléséhez, elvesztéséhez, majd kezelés hiányában a légzőizmok bénulása miatti halálhoz vezet. Így a kezelés akármennyire is drága, életet ment, írja az NLC.hu.
Zente esetének köszönhetően Magyarországon 2021 áprilisa óta egyedi méltányossági elbírálás alapján államilag támogathatják a gyógyszer beszerzését.
Így szerencsére azóta már másik gyerkőc is megkapta az életmentő kezelést.
Zentéről időnként posztolnak a szülei, így jól látható a gyógyulása és a fejlődése. Húsvét alkalmából pedig egy locsolóverset is elszavalt az 5 éves kisfiú, aminél nehéz aranyosabbat találni így az ünnep végére:
Kálid Artúr: „Apámék Afrikában egy vörös földből döngölt házban éltek, aminek se ajtaja, se ablaka, de nem ez volt a probléma”
Népszerű színész és szinkronszínész - megnyugtató hangját rengetegen felismerik, még akkor is, ha épp kenyeret kér a boltban. De a kezdetekkor nagyon nem volt törvényszerű, hogy Artúrból nem egy elkallódott gyerek lesz. Rutai Gábor interjúja.
Az első állomás egy gyermekotthon, ahol Artúr a könyvek fantáziavilágába tudott menekülni. Ez a kis rejtek a mai napig létezik, akár egy színpad zugában kialakítva is. A tanárok, nevelők szerencsére időben meglátták a tehetséget és a különleges adottságokat, főhősünk pedig elindult egy úton, melyet számtalan költemény szegélyezett. Így végül nálam kötött ki.
- Az én életemnek kikerülhetetlen és nagyon meghatározó eleme az, hogy én gyermekotthonban vagy állami gondozásban nőttem föl. A gyermekotthon az olyan, mintha… - lehet, hogy rossz, illetve nem lehet, biztos hogy rossz a párhuzam -, de talán érthetőbb, ha azt mondom, hogy van ugye fogház, meg van börtön és ugyanígy az állami gondoskodás rendszerén belül is volt gyermekotthon, nevelőotthon, javító nevelőintézet, tehát vannak ezek a különböző fokozatok. Ahol én felnőttem, az egy gyermekotthon volt.
- Tehát még ebben a műfajban a legélhetőbb.
- Mondhatni, igen. Ráadásul egy kirakat intézmény volt még anno, a keleti régióban, Szabolcs megyében ez volt az egyik kiemelt.
- Hány éves korodig voltál ott?
- Tulajdonképpen születésemtől fogva állami gondozott voltam. Egyébként, hogy itt beszélgetünk a Váci úton, az nagyon érdekes, mert anyám itt lakott,
itt volt valahol a Tungsram, és azon a környéken volt egy munkásszálló, ott lakott az én apámmal egyetemben, aki Afrikából jött, és akkor ők nagy szerelemben voltak.
Én megszülettem, de anyám ettől nagyon megrémült, mert nem voltak férj-feleség. Mátészalkáról származott egy meglehetősen konzervatív közegből, nem a szó politikai, vagy világnézeti értelmében, de mindenféleképpen konzervatív közegből. Egyedülálló anya 1970-ben egy félvér gyerekkel. Ettől ő megrémült, és itt hagyott a kórházban. Akkor rögtön állami gondozásba kerültem, és tulajdonképpen 18 éves koromig két megszakítással ez így is maradt. Egyszer anyám vett magához öt éves koromban, nála laktam nyolc éves koromig, aztán megint visszakerültem állami gondozásba, aztán még egyszer kilenc éves korom tájékán volt egy örökbefogadási kísérlet, és akkor fél évig laktam egy arab orvosnál és az ő feleségénél. Onnan származik a Kálid (Khaled) név.
- A legtöbben a hangodat ismerhetik filmekből, de lehet, hogy rólad kevesebbet tudnak.
- Egyébként nagyon érdekes a fiatal a korosztály. Valahova elmegyünk egy előadással, ami legtöbbször mondjuk éppen a Shakespeare összes rövidítve a S.Ö.R. című előadásunk, és annak általában fiatal közönsége van, középiskolás, főiskolás korosztály, és ugye ott szinte törvényszerűen az van, hogy (miközben elképesztően sokat dolgozom színházban), addig erőszakoskodnak, amíg valami nevet kicsikarnak belőlem, hogy végül is kit szinkronozom. Ilyenkor mondom, jó, legyen: Will Smith. Ők meg, „jaj, tényleg!”, és onnantól kezdve látod a szemén, hogy egy egészen más polcra helyez téged. Hirtelen valaki leszel.
- Ezen nevetsz elsősorban, vagy bosszant téged? Meghalhatsz a színpadon, és mégis Will Smith magyar hangja vagy?
- Nézd, ezt dobta a gép. Én mind a mai napig szenvedélyesen szeretem a szinkron. Legyen mondjuk az önreklám helye, van a magyarszinkron.hu nevű oldal, azt megszállott szinkronrajongók működtetik, és minden évben kihoznak egy listát (ugye nagyjából 1600 színész van az országban, abból nem tudom hányan szinkronizálnak, de sokan). Tehát kihoznak egy úgynevezett top 50-es listát, ami arról szól, hogy van egy szinkron adatbázis, és
azt nézik, hogy ott mekkora a kattintás szám az egyes színészre. Én úgy általában ennek alapján mindig valahol az első tízben szoktam végezni, és most első alkalommal fordult elő, hogy én jöttem ki első helyre.
De ez igazából nem feltétlenül az én teljesítményemnek, vagy az én munkám minőségének szól, hanem inkább azt mondanám, hogy az eltelt évekkel azonosan növekszik az ismertségem vagy hozzáad, ha beköltözik ehhez egy olyan sorozat, mint a La Casa de Papel, vagy ahogy itthon ismerjük a Nagy Pénzrablás, amiben egy nagyon jó figurát szinkronizáltam. Tehát valószínűleg az, hogy volt egy ilyen nagyon-nagyon nézett sorozat, az bőven elég volt ahhoz, hogy ebben a kattintás háborúban, vagy nem tudom miben, én jöjjek ki elsőre.
A hangom mondhatni már egy védjegy, vagy egy márka lett. Rengetegszer előfordul, hogy csak annyit mondok, hogy „jó napot kívánok”, és „jaj, de imádjuk a hangját”! De én ezt kaptam. Nekem igazából inkább ezt csak karban kell tartanom. Meg ugye Szabolcsból jöttem, és nagyon-nagyon kemény Szabolcsi tájszólással beszéltem, és ezt a főiskolán kigyomlálták teljesen.
- De még vissza tudod hozni egyébként?
- Ha forszírozzák, akkor igen. De elég Szabolcsban töltenem egy napot, és azonnal visszajön.
- Én azt képzelem rólad, hogy te a hétköznapok nappali részét azt szinkronstúdióban töltöd, és este pedig színházban létezel. Ez mennyire állja meg a helyét?
- Hullámzó. Bizonyos időszakokban ez fullra így volt, tehát ez a csúcsra járatás kategóriája. Egyrészt ahogy én is öregszem, nyilván a szerepek is kicsit fogynak. Másrészt meg egy picit, nem nagyon, de egy picit válogatósabb vagyok már, tehát már van, hogy azt mondom, hogy gyerekek, ne haragudjatok, ezt nem vállalom.
- Mi a szelekció alapja? A film minősége?
- A film minőségét azt előre igazából nem nagyon tudom megítélni, mert olyan dömping van, hogy azt nem nagyon tudod. Inkább az, hogy ha nagyon-nagyon sok elfoglaltságot jelent, például szappanopera, akkor azt inkább nem vállalom be.
- Attól félsz, hogy beleunsz a karakterbe?
- Nem ad annyi élményt, élvezetet.
- Visszakanyarodnék oda, amire nem kaptam végül is választ, hogy a te gyerekkori élményeid, azok mik az irodalommal, a szépirodalommal kapcsolatban? Kaptál-e az otthonban, az iskolában, a rövid szülői otthonlétezésben?
- Utóbbira röviden tudok válaszolni, ott nem igazán kaptam ilyen inspirációt, vagy nem volt ilyenfajta indíttatás az én anyámban. Bár ő maga nagyon szeretett olvasni, de az még az az időszak volt, amikor éppen bekerültem az iskolába, tehát akkor még nem is tudtam olvasni. Ebben igazán meghatározó az a gyermekotthonbeli létem volt.
Ott elég hamar, kilenc-tíz éves korom környékén már helyi szinten úgy voltam elkönyvelve, mint az ügyeletes versmondó.
Már nem is tudom, hogy kezdődött ez. Azt bizton állíthatom, hogy nagyon sokan, akik akár kortársaim voltak, vagy akár gyermekfelügyelők, vagy nevelők, vagy pedagógusok, visszaidézik mind a mai napig, hogyha esetleg elmegyek Berkeszre, hogy bennük az a kép van meg, hogy „te ülsz az ágyon és olvasol”. És ez nagyon hamar kialakult bennem.
- Miért lehettél te az a gyermek, aki többieknél többet olvas?
- Azért, mert valószínűleg - ez most lehet, hogy nagyképűen hangozhat, de - megvolt az az intellektusom, hogy megérezzem azt, hogy ettől egy ilyen furcsa, ritkán művelt tevékenységet folytatok az intézet falain belül.
- Tehát ez egy mesterségesen kialakított szerep lehetett?
- Azt gondolom, hogy igen. Egy védekező szerep.
- Mi ellen kellett védekezni?
- Békén hagytak a társaim.
- Kikezdtek téged sokszor?
- Nem jobban, mint bárki mást, de így még jobban békén hagytak. Egyébként mind a mai napig fontos nekem az egyedüllét. Tehát példának okáért, hogyha van egy színházi próbafolyamat, akkor én mindig megkeresem magamnak azt a kis kuckót, vagy valamit, fészket a színpad sarkában, ahol egyedül tudok lenni, ha akarok. Ha meg nem, akkor bemegyek a közösségbe.
- Legyen egy olyan hely, ahova el lehet mindig menekülni, ami mondjuk gyerekkorodban a könyv volt?
- Ez már nem annyira menekülés manapság, de akkor is jó. És ezt érdekes módon tiszteletben is tartják a kollégák. Hogyha ott üldögélek, és lehet, hogy éppen csak falból lapozom a példányt, akkor nincs az a késztetésük, hogy feltétlenül velem akarjanak kommunikálni.
Úgyhogy én azt gondolom, hogy gyerekkoromban - visszatérve erre az előbb nagyképűen bedobott „intellektus” szóra -, valami ilyesmiből fakadhatott, és aztán nagyon hamar rájöttem arra, hogy imádok olvasni. Faltam a könyveket, aztán a versek nagyon hamar beelőztek érdekes módon. A verseket azért kezdtem el nagyon hamar megszeretni, mert volt ez az ügyeletes vers-mondóság. Ilyen kilenc-tíz éves koromban az iskolai ünnepségeken már én mondtam a verseket, bármit, amit akkor adtak, és azt nagyon hamar megérezték, hogy egészen másképp fogalmazom meg a versbéli gondolatokat.
Erre elég hamar rájöttek, és elkezdtem versmondó versenyekre járni. Nekem a környező megyék szintjén is vérengző hírem volt. „Indul az Artúr!”.
Kállói Molnár Petivel szoktunk ezen poénkodni, hogy ő meg Debrecenbe járt gimnáziumba, és ő is indult ezeken a versmondó versenyeken, és nagyon sokan nézték a listát, hogy valamelyikünk szerepel-e rajta, mert ha igen, akkor mondták, „na jó, akkor menjünk haza”.
Mert rendre vagy egyikünk, vagy másikunk nyert. Hát ezt adottság, valószínűleg.
- Ha az adottságoknál tartunk, mi az, amit szerinted édesapádtól kaptál?
- Amikor egyszer sikerült eljutnom Afrikába és ott volt velem a feleségem, Murányi Tünde is, egyszer csak azt mondta, hogy most már érti. Kérdeztem, hogy mit? Azt felelte, hogy már érti, hogy az időhöz való viszonyom miért más. Egy európai közegben az ember rohan reggeltől-estig ide-oda-amoda, de nekem a rohanásban is van egy nyugalom, egészen másként kezelem az időt. Azt érzem, hogy semmi okom rá, hogy siessek. Így vagyok a szerepformálással, barkácsolással, kerttel, bármivel. Amikor ott voltunk Afrikában apáméknál, nem velük együtt laktunk, hanem egy szállodában. Ők egy vörös földből döngölt házban éltek, aminek se ajtaja, se ablaka, de nem ez volt a probléma, hanem hogy
ott laktak 24-en, ha akartunk volna, se tudtunk volna hova feküdni. „Ez nem is nektek való, európai embereknek” - mondta apám.
Így aztán reggel mentünk hozzájuk és az egész napot együtt töltöttük egészen sötétedésig, utána visszamentünk aludni a szállodába. De volt olyan nap, hogy elmentünk apámékhoz, mindenütt ez a vöröses föld, amin sétáltak a kistermetű keselyűk, meg néhány állat ott szaladgált, a gyerekek ott rohangáltak, ordibáltak, énekeltek.
Műanyag székeik voltak, azokba leültünk apámmal és néztünk valahova. Apám is nézett valahova, meg néztem én is valahova.
Tünde ott ült mellettünk, és megállapította, hogy ezek jól elvannak. Ha arrébb ment az árnyék, akkor felálltunk, és mi is követtük. És ekkor jött valamelyik tesóm, mert ott 12 féltestvérem van, és mivel én vagyok az elsőszülött, úgy hozták utánam a széket. Közben én egy percig nem érzetem, hogy unatkozom, vagy semmit teszek.
Ezt az időtlenséget, ezt a lassúságot ott tudtam megélni a teljes valójában. Ezt nem hozhattam máshonnan.
A színpadon ez az egyik legfontosabb dolog, az idővel való bánásmód. Hogyan tartasz szünetet, hogyan tempózol valamit. Az, hogy egy csendet hogyan tudok megtartani, hogy annak nagyon nagy ereje legyen. Ami nem teszi üressé azt a színpadi jelenlétet a csend ellenére sem. És ez az adottság valószínűleg szintén innen fakad.
Hevesi Kriszta nem ragaszkodik a doktor előtaghoz, de ha kiteszik a neve elé, akkor a nevét is máshogy írja. Olyankor Dr. Hevesi Krisztina lesz belőle. Most azonban maradhat a Kriszta, mert kicsit személyesebb beszélgetés következik, amiben szóba kerül az is, hogy a költők miért kicsapongók és a múzsák egyáltalán miért nyüzsögnek körülöttük. Rutai Gábor interjúja.
- A művészek szerelmi életéről sok mindent lehet tudni, és nagyon gyakran találkozunk azzal, hogy mennyire kicsapongó életet élnek, és mennyire zűrös és zavaros szerelmi életük van. Mi lehet az összefüggés abban, hogy aki kiemelkedő alkotó tevékenységet végez az többnyire hedonista vagy nőfaló.
- Mennyivel szegényesebb lenne a művészet, hogyha a múzsák egy picit is jobb arcok lettek volna. A múzsák sokszor bizony megfacsarták szegény költők, írók lelkét és ennek szavakba-, képekbe öntése jelenik meg. Emlékszem, amikor felvételiztünk pszichológiára, az egyik felvételiző megkérdezte a tanárt, hogy mit olvasson, hogy igazán jó pszichológus legyen. Ő azt válaszolta, hogy szépirodalmat, mert abban tényleg az emberi magasságoknak, mélységeknek a teljes skálája megjelenik, hiszen a művészet az életről szól. Én művészetterápiát tanultam dr. Antalfai Mártától, aki a katarzisra épülő művészetterápiát tanítja, mely szerint ez nagy lehetőség, projekciós felület, ha mondhatjuk így. Ennek már megvoltak az ókori színházak esetében is jelei: a katarzis, az, ahogy a régi drámákat megéltük és megtisztultunk, érzelmileg kiszellőztettük a lelkünket. Tehát amikor sírunk, legyen az akár egy filmélmény, egy színház, egy vers, egy bármi, pont ezt kapjuk. A főhős megéli, elmondja az érzéseit, helyettünk megfogalmazza, és mi ebbe belehelyezkedve kiengedhetünk.
- Ezt értem, de picit visszakanyarodnék oda, hogy milyen összefüggés van a művészeti hivatás és a hedonista életmód között? Ez mindenképp kéz a kézben jár, és ha igen, akkor ennek mi lehet az oka?
- Rendszeresen van a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy tárlat egy muzeológus tárlatvezető segítségével, ahol pontosan ezt piszkáljuk meg kicsit. Én a pszichés mély rétegeknél szoktam részt venni, és legutóbb levontam a tanulságot, hogy
hát igen-igen, azért valljuk be idősödő művészeink ráncos kezeit általában ifjú múzsák szorongatták,
úgyhogy ez való igaz. De ennek része a bohémság, a bohém életvitel, és én nagyon hálás vagyok nekik, hogy ők ilyen bohémok. Sokszor van az én pszichológiai rendelésemben is, hogy túl erős a saját magunkkal szembeni elvárás, morális szorongás. Tehát amikor elfelejtjük megkérdőjelezni azokat a dogmákat, amiket kaptunk gyerekként. És pontosan a szexualitás birodalma, ahol nagyon igaz, hogy egyik oldalról azt mondjuk, hogy az élet egyik legnagyobb örömforrása, a másik oldalról viszont mennyi negatív érzelem kapcsolódik hozzá. Bűntudat, szorongás, kisebbrendűség, félelem, teljesítménykényszer, szégyen, akár undor, tehát hogy rengeteg negatív érzelem, és emiatt bizony sokszor legátoljuk magunkat
Tehát ilyen szempontból a művészek merik megélni ezeket, akár válásokat, váltásokat, úgy, hogy közben azért valamilyen szinten példaképek, és abból élnek, hogy őket ismerik és szeretik.
- Eszembe ötlött egy másik kérdés is, ami ide kapcsolódik. Az az ember, aki a szavak szépségét, a színek szépségét, a dallamok szépségét érti, műveli és szereti, az talán nyitottabb, és vágyja, és falja a mindenféle szépséget. Mondjuk egy férfi költő esetében, a női szépséget: a vállat, a hajlatot, a csípőt, tehát ott is a szépséget keresi. Ez az attitűd megbújhat ebben vagy egyébként ez mindenkiben benne van, csak az, aki napi nyolc órát dolgozik a gyárban, neki nem nyílik meg ez a lehetőség? Avagy egy művésznek, ha lehetősége nyílik ilyen kalandozásra, akkor neki ott van a kezében egy adu, mégpedig, hogy bármikor azt mondhatja, hogy „de hát én művész vagyok”.
- Igen, azt gondolom, hogy jobban rá van érzékenyítve a szépségre, és az érzékszerveit talán jobban használja. Most gondoljunk a nagy gourmet-kra: Jókai, Mikszáth, tehát akikről tudjuk, hogy imádtak enni.
Sokszor az evés és a szexualitás nagyon hasonló. Az élet és az érzékszerveknek az élvezete.
Ez az egyik része. A másik talán az, hogy jobban is van idejük, és keresik is az ihletet. Jobban van idejük rácsodálkozni a világra, észrevenni az apró rezgéseket. Van egy ilyen alapgyakorlat; hogy fogunk egy kis mazsolát, azt rátesszük a tenyerünkre. És ha igazán odafigyelünk rá, érezzük a súlyát, a hőfokát. Aztán más szögből látjuk az átlátszóságát, azt, hogy hol kapcsolódott a szárhoz. Utána ha megnyomjuk, hogy milyen hangja van. És akkor a szánkhoz vesszük, érezzük a keménységét, meg is szagoljuk, ilyen boroshordó illata van. És ezután, amikor ráharapunk, olyan, hogy szinte az agyunkig fut annak az egy szem kis mazsolának az íze, mert annyira előkészítettük rá az érzékszerveinket. Ehhez képest a rohanó ember? Egy fiktív példával élve, mondjuk vezetek a kocsiban, közben kihangosítva telefonálok, egy marék mazsolát beveszek a számba, közben figyelem a közlekedést, semmit nem vettem abból az ízorgiából, észre se vettem szegény kis mazsolát.
- Ezt meg kellene mindenkinek tanulni. Én például nagyon szeretem a kemencében sült csülköt, de nyilván nem eszek állandóan azt, mert vigyázok a csodálatos alakomra. Viszont ha tudom azt, hogy hétvégén azt fogok kérni, mert olyankor lehet bűnözni, akkor napokig vizualizálom, és amikor tényleg ott van, akkor óriási élményt jelent. De ezek szerint lehet, hogy annyira nem is jó, mint amennyire én ezt beleképzelem?
- Ez jó, mert pontosan nekünk embereknek ilyen alapműködésünk, hogy a túl kevés és a túl sok semmiből nem elég. Hogyha az érzékszerveinket túlingereljük, eltompulnak. Ha minden nap ezt ennéd, nem tudnál neki örülni. Tehát benne van a várakozás öröme, és ezért is tudjuk megbecsülni ilyen szempontból. A művészek mégis gyakran ebbe a hibába esnek. Lefestik az egyik múzsát, és még mi mindent csinálnak vele. Meg se száradt a festék, már jön a másik, és vele a többi. Ez egy ördögi kör, és aztán végén lehet, hogy öngyilkos lesz, és az ember csak csodálkozik, hogy tulajdonképpen mi a fene történt.
Aztán a másfajta munkajellemzők. Biztos vagyok benne,
ha most kimennénk itt az utcára, és megkérdeznénk, hogy miért dolgoznak az emberek, 99 százalékának az lenne az első válasza, hogy hülye kérdés: pénzért.
Viszont amikor elveszítjük, és megszűnik az adott munkahely, akkor vesszük észre, hogy a munka ad egy strukturáltságot, ad sikerélményt, ad egy társas közeget, célokat, önkontrolt. Mivel a művészeknek általánosságban nem ennyire szigorú a keret, ezért könnyebb ilyen értelemben a szétcsúszás is.
- Beszéljünk arról is, hogy mit akarnak a múzsák? Őket mi mozgatja?
- Jaj, de jó kérdés. Egyrészt azt gondolom, nyilván a halhatatlanság íze. A férfiakat úgy nevelik, hogy „ne sírj, katona dolog”, mint látjuk a férfiak nem tudják úgy kifejezni magukat. Verbálisan és érzelmileg nem annyira nyílnak meg. A költők pedig igen. Meg nyilván megjelenik a múzsáknak az a kis nárcisztikus aspektusa is, hogy rólam is ír-e ilyen szépet, majd én leszek az, akit az ország irigyel, vagy pedig fennmarad akár évszázadokon keresztül. Akinek a következő kötetét fogja ajánlani.
Most hadd kössem össze a mai világunk társkeresési fő felületeit, hogy milyen nehéz ma ezekkel a húzigatós alkalmazásokkal ismerkedni egy-egy pillanatfelvétel alapján. Erre szoktam azt mondani, hogyha FanniFaludyt Tinderen látja, nagy valószínűséggel balra húzta volna. Vagy akár be se teszi azt a kategóriát. Ez nekem azt fejezi ki, hogy a szerelmeink mennyire nem külsőségek alapján választódnak ki. Soha nem csak kezekbe, lábakba, mellekbe, szemekbe szeretünk bele, hanem globálisan az egész személyiségünk az, ami a másikat megihlet. Biztos mindenki volt úgy, hogy egy olyan személybe lett szerelmes, aki homlok egyenest az ő ideáljával ellentétes.
Megálmodjuk a prototípikus királyfit, és aztán beleszeretünk egy teljesen másba, viszont az lesz életünk nagy szerelme, szenvedélye.
A másik része pedig szerintem, - most itt elsősorban a lányokhoz szólva, - azt gondolom, hogy vannak olyan korszakaik, amikor már meghalt híres emberekbe szeretnek bele. Én például Adyba voltam fülig szerelmes, Ady-bűvöletben voltam, és bele tudtam halni.
Hozzáteszem, (ezt nem bírom kihagyni, amikor így a szerelemnek a különböző elméleteit vesszük), hogy szkeptikus klinikusok szerint, hogy mi a szerelem: „a patológiák tökéletes illeszkedése”. Tehát amikor valószínűleg a mi fájdalmunkra rárezeg az adott költő vagy író, valószínűleg az az, ami megfog minket. Azt gondolom, hogy pontosan az, hogy az életről szól, és hogy olyan húrokat pendít meg lelki szinten, amiket én is megélek, és ettől már úgy érzem, hogy megért engem. Szinte azt fejezi ki, amit én érzek.
- Eszembe jutott egy reality sorozat, ahol férfiak és nők úgy ismerkednek, hogy kapszulákban vannak, nem is találkoznak, csak beszélgetnek pár napig, és így alakítanak ki szerelmet. A férfi vakon kéri meg a másik kezét, és azt követően találkoznak csak össze. Jó része egyébként valóban elmegy az esküvőig is.
- Hát igen, ennyit számít a lélek, meg az, hogy a férfiak is rá vannak kényszerítve, hogy beszélgessenek. Ilyen szempontból azért azt is keressük, akivel tényleg össze tudunk hangolódni. De ez a műsor nekem egy kicsit azért a Tinderre hajaz, ahol beszélgetünk valakivel, anélkül, hogy egy első randi lebonyolódna.
Azt szoktam mondani, hogy az se jó ha túl hamar, mert akkor tényleg egy futószalag, „next one please” lesz belőle és csalódás, mert itt már nem ismerkedünk, hanem castingolunk.
Amikor négykor, ötkor, hatkor van egy kávézásom. De az se jó ha túl sokáig várunk vele. Azért, mert egyre jobban kiszínezem. Egyre inkább már olyan tulajdonságokat tulajdonítok neki, amit én szeretnék, és nem pedig belőle fakad, és ebből bazi nagy csalódások tudnak lenni, hogy ilyen köznyelvien fogalmazzak. Már szinte azt várom, hogy a kávézóban egy sellő ücsörögjön ott a bárpulton.
Szívszorító üzenetet hagyott hátra a lány, akinek nem sikerült legyőznie a rákot: „Menj és élvezd az életet, megérdemled!”
A 25 éves lány családja osztotta meg az előre megírt gyászbeszédet. Az utolsó időszakban igyekezett nem azt gyászolni, amit elveszít, hanem élvezni minden pillanatot, ami még hátra van.
Daniella Thackray mindössze 25 évesen vesztette el a rákbetegséggel vívott harcát, de sokak szívét megnyerte üzenetével, amelyben saját halálát jelentette be a közösségi médiában.
„Ha ezt olvasod, akkor az azt jelenti, hogy belehaltam a rákkal vívott harcomba, és a családom a nevemben teszi közzé az utolsó üzenetemet”
– osztotta meg Facebook- és LinkedIn-oldalán egy kép mellett.
Üzenetét néhány szóval nyitotta a ráknak arról a bizonyos formájáról, amellyel küzdött, hangsúlyozva, hogy nem minden rákos megbetegedést az életmóddal kapcsolatos döntések okoznak. Néha a genetika, néha pedig, mint megjegyezte, „csak úgy megtörténik”.
„Az én esetemben, annak ellenére, hogy nagyon egészséges és aktív voltam, az epevezetékemben rákos megbetegedés kezdődött, amit nem az én hibámból indult ki, és az életem soha többé nem volt a régi”
– írta a lány.
Daniella egy nagyon agresszív rákfajtával küzdött, amit, még, ha korai stádiumban fedeznek is fel, mindössze 17% esély van a túlélésre.
„Bár nem tudjuk irányítani, hogy mi történik velünk, de azt igen, hogy hogyan reagálunk. Úgy döntöttem, hogy nem gyászolom az elvesztett életemet, annak ellenére, hogy annyira le voltam sújtva, hanem inkább élveztem minden pillanatot, ami még hátra volt”
– írta a bátor sorokat a fiatal lány, majd így folytatta:
„Ahogy mindig is mondtam és hittem, élvezni kell az élet apró dolgait, és meg kell becsülni minden pillanatot! Romantizáljátok az életeteket! Tegyetek meg bármit, ami boldoggá tesz, benneteket és ne hagyjátok, hogy bárki elvegye tőletek az élet örömét.”
A lány hálát adott az életéért és megköszönte mindazt, amit elért és ami sokat jelentett számára. Szerette a munkáját, vőlegényét, családját, barátait és kutyáját is, aki elmondása szerint azért került az életébe, hogy feldobja a legsötétebb napokat is.
Üzenetét azzal zárta, hogy köszönetet mondott mindenkinek, aki segített neki varázslatossá tenni az életét. Mindenkit emlékeztetett arra, hogy élvezze az apró dolgokat, és idézett egy Micimackó-idézetet:
„Ha valaha is eljön a holnap, amikor nem leszünk együtt, van valami, amire mindig emlékezned kell. Bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb, mint amilyennek látszol, és okosabb, mint gondolod. De a legfontosabb dolog az, hogy még ha külön is vagyunk... én mindig veled leszek”.
Legutolsó szavai pedig a vőlegényéhez szóltak. Leírta neki, mennyire szereti és mennyire hálás, hogy az élete része volt.
Monica Lewinsky tavaly lett ötven éves, és csodálatos formában van. A Bill Clintonnal folytatott fehérházi afférja annak idején megpecsételte a sorsát, miután porig alázta és lerombolta őt a sajtó. Ám lassan a nulláról újra felépítette magát és az elmúlt években fontos ügyeken dolgozott.
Monica újabban politikai aktivista, a női egyenjogúság egyik képviselője, aki a munkahelyi szexuális zaklatásokról is tart előadásokat.
Lassacskán beszivárog a politikai életbe - újdonsült modellkarrierje alapján legalábbis.
“Monica már régóta ösztönzi arra a nőket, hogy hallassák hangjukat, és erősnek érezzék magukat. Teljesen logikus, hogy ő segít a kampányunkban.
Bár a nagyszerű ruháink nem oldanak meg mindent, a szavazás fontosságára felhívhatják a figyelmet” - ezzel a kommentárral robbantotta be a közelgő amerikai elnökválasztás előtti divatkampányt a Reformation női divatház, amely modellnek Monica Lewinskyt kérte fel. A kampány, amelyet a vote.org-gal közösen jegyeznek, az urnák elé járulást szorgalmazza “Tiéd a hatalom” jelmondattal.
Az újonc modell jó választásnak bizonyult, Monica remekül néz ki a fotókon.
Bevallotta, először meglepte a felkérés, ám hízelgőnek is találta. Mint nyilatkozta, az önelfogadásán is sokat javít a hirtelen jött modellkarrier, és ezáltal mégnagyobb lehet a szava a nők felé, hogy igenis menjenek el szavazni.