Sokszor felejtjük el a mindennapok kisebb-nagyobb nehézségei közt értékelni az olyan apróságokat, mint a csapból folyó víz, a boltban kapható élelmiszer vagy a tény, hogy nőként szabadon tudunk írni és olvasni.

Pedig utóbbi a történelem során hosszú évszázadokig a csapból folyó vízhez hasonlóan elérhetetlennek tűnt, az írás és olvasás ugyanis (túl) sokáig csak a férfiak privilégiuma volt. Sarah Gristwood történész-életrajzíró 2024 februárjában megjelent Secret Voices: A Year of Women's Diaries című könyve a női naplózás több, mint 400 évéből merít, rávilágítva a nők évszázados korlátozásából eredő elemi frusztrációra, mely minden naplóban fellelhető.

A kötet a Smithsonian Magazine-nak készült ajánlóján, néhány magyar és egy kínai példán keresztül most megmutatjuk, miről és miért írtak szép-, ük- vagy dédanyáink és kortársaik szerte a világon.

Ha nem tanulhatsz írni, találj ki magadnak egy nyelvet!

Mit találtak fel a kínaiak? A papírt, a tűzijátékot…és a nü-su néven ismert titkos női nyelvet és írást.

Nem meglepő módon a kínai férfiak is sokáig úgy gondolták,

A kínai nők, konkrétabban a Hunan tartományban élők azonban mást gondoltak erről.

A férfiakat megkerülve saját nyelvet és írást teremtettek maguknak, amely a hagyományos kínaitól eltérően nem fogalmakra, hanem hangokra épül, tehát alapjaiban tér el attól, ami a férfiak használtak és értettek.

A különleges írás a ruhaneműkbe hímzésen vagy apró női tárgyakon való megjelenésen túl leginkább az esküvő után kapott kis könyvecskékben maradt fent.

A nők házasságuk harmadik napján kapták meg a Harmadik Napi Könyvet, melyben az újdonsült asszonynak barátnői és édesanyja kifejezték, mennyire fájlalják, hogy barátként és lányként el kellett veszteniük őt, emellett persze jókívánságok is kerültek az első lapokra.

A könyv többi lapjára azután az immár asszonyként élő nő jegyezhette fel saját életének eseményeit, gondolatait, érzéseit.

A különleges írással készült naplók legtöbbje sajnos az 1966–1976-os kínai kulturális forradalom alatt megsemmisült, a nyelv beszélt része elfelejtődött, hiszen a nők számára is elérhetővé vált a hivatalos oktatás. Zhou Shuoyi férfiként még az ötvenes években hallotta a nagynénjétől ezt a furcsa nyelvet, és vált később ennek kutatójává. Munkáját azonban a maoista időkben elégették, őt magát pedig 21 évre munkatáborba küldték.

Szabadulása után azonban újrakezdte a munkát, és végül 2003-ban sikerült az utolsó olyan nővel is együtt dolgoznia, aki még beszélte a nyelvet.

Hatására nyaranta ingyenes nü-su kurzusokat tartanak a nyelv egyik szülőfalujában, Puwei-ben, így állítva emléket a bátor és önálló nők generációinak.

Addig írj, ameddig engedjük!

 „Ma azt hallottam, hogy Wesselényi Miklós megházasodott. … Nem tartottam földi nőt méltónak hozzá, 's mindég azt hittem, hogy ezért nem házasodik meg. És most, megházasodott és elvette a' – szobalyányát*! mily váratlan”

- írta 1838-ban Kölcsey Antónia, a Himnusz szerzőjének unokahuga. A művelt hölgy naplójából persze nem csak a kor fentiekhez hasonló bulváreseményeit tudhatjuk meg, hanem azt is, hogyan gondolkodott a 19. századi társadalom a nők olvasásáról, művelődéséről, és ezzel szemben milyen meglátásai voltak a napló írójának.

„Sokan kivált a’ férfiak közzül ártalmasnak tartják a’ nőnemnek az olvasást, mivel ugy hiszik az által ők ábrándozók lessznek ’s alkalmatlanok érezni azt, mi körültök esik. Valóban nem foghatom meg, mint lehet jó könyvek’ olvasása, melly lelkesit, ’s szivet emel, ártalmas.”

Nagybátyja, Kölcsey Ferenc annak ellenére, hogy támogatta őt és a női nemet ezen a téren, azért a gyakorlati részre inkább úgy szeret utalni, mint amit egy nőnek inkább csak otthon, a négy fal között illik művelnie.

„Egyszer Ferencz bácsit kérdém meg, mit tart az olvasni szerető nőkrül, ’s ő igy felelt: „Asszonyoknak igen sokat kell tudni, – ’s tudni leginkább olvasás által lehet, – mivel nekik nagy részek van az ember, – sőt népnevelésbe;

Ebben a bejegyzésében pedig egyetlen mondatba sűríti nemének korlátait:

„A’ férfiak elött nyitva van a’ tér, de mi elöttünk nem, mi mástól függünk mindenbe de mindenben.”

Naplóját egyébként lánya, Katona Clementina folytatta, aki publicistaként sokat foglalkozott a nők érdekvédelmével, egyetemi tanulmányaik engedélyezésének kérdésével is. Munkájának köszönhetően nyitották meg a nők előtt is az 1895–96-os tanévtől az egyetemek gyógyszerészeti, orvosi és bölcsészeti karát.

Naplójában így írt a férfiak nőkről való gondolkodásáról:

„Ha a férfiak ki tudnának békülni azzal a nagyon egyszerü s természetes tényállással, hogy a nő az ő gyengébb fizikuma dacára is, csak ugy ember, mint a férfi s ebből a szempontból indulnának ki a nők megitélése s társadalmi osztályozásánál: legott meg lenne fejtve az 'örök talány'.”

Amit az anyai szív kibírhat

„Az én szerelmes uramat szóllította ki Isten ez világból októbernek 19. napján reggel. Én pedig maradtam nehezkémmel és kilencz hónapos lyánkámmal.”

- írta naplójába az akkor még csak 18 éves, második gyermekével várandós Begedi Nyáry Krisztina, akinek feljegyzéseiből nem csak a történészek, de az utókor más olvasói is képet kaphatnak az akkori események, vallási hovatartozás mentén történő családszakadások és második férjével, Esterházy Miklós nádorral köttetett házasságáról is, aki Krisztina révén lett az Esterházy család hercegi ágának ősapja.

Ebben a korban a naplók helyett inkább a levelek jelentették a mindennapi élet eseményeinek lejegyzését, adhattak teret az érzelmek kifejezésének is, a naplókat nem önmaguknak, hanem az utókornak írták.

Az anyasággal járó számtalan nehézségről a 19. század asszonyai kezdtek el egyre többször kendőzetlenül írni.

Az angol Elisabeth Fry, akiről az utókor börtönreformátorként és kvékerként szokott megemlékezni, 11 gyermek édesanyjaként nem szégyellt naplójában arról is írni, milyen nehezen tudott kötődni újszülöttjéhez:

1799-ben, még lánykorában pedig őszintén vallott arról a dilemmáról, amit az adott egyház által elvárt kötelességek és családi teendők együttes ellátása okoz:

„Ha aktív kötelességeim vannak az egyházban, ha valóban követem, amennyire csak tudom, az igazság hangját a szívemben, nem inkább összeegyeztethetetlenek-e ezek a feleség és anya kötelességeivel?” 

Majdnem másfél évszázaddal később, 1945-ben Naomi Mitchison skót író és költő írt arról, milyen egy csecsemő vagy egy kisgyerek mellett folyamatos megszakításban élni, tudván, hogy így soha semmiben nem lehet majd kiemelkedő.

Egy másik anya, az inuit Ada Blackjack naplója valóságos szenzáció volt annak idején: a fiatal nő azért csatlakozott egy veszélyes szibériai expedícióhoz, hogy az ott keresett pénzből újra magához vehesse egyetlen fiát. Az 1921-ben kudarcba fulladt kalandot végül csak ő élte túl. A kemény körülmények mellett a folyamatos megaláztatást is el kellett viselnie még akkor is, amikor már csak az egyik, skorbutban szenvedő férfi volt életben, akit ő ápolt. Hazatérte után a naplójából is végül szinte csak az expedíció szervezője szerzett hasznot, aki nem csatlakozott a tragikus küldetéshez, de a történet pénzre váltható babérjait azért learatta.

Karrierista perszónák

Nem volt könnyű dolga azoknak a nőknek sem, akik az anyai szerep helyett (vagy mellett) valami másra is vágytak. A karrierépítéssel kapcsolatban még ma is számtalan falba és üvegplafonba ütköznek a nők, évszázadokkal, de akár évtizedekkel ezelőtt azonban ennek sokszorosát kellett elviselniük, vagy kicselezniük.

Florence Nightingale, a lámpás hölgyként elhíresült reformkori ápolónő számára évekbe telt, mire családja ellenállását leküzdve elindulhatott azon az úton, amire az utókor hálás szívvel emlékszik.

„Ó, bárcsak valami nagyszerű dolog söpörné a múltba ezt az undorító életet” - írta elkeseredetten 25 éves korában. Ezután még majdnem egy évtized és egy szülei által elrendelt körutazás kellett ahhoz, hogy végül szakmájának szentelhesse egész életét.

Szofia Tolsztoj, a Háború és béke szerzőjének felesége valószínűleg osztozott volna ezek a véleményen, bár inkább fordított értelemben. Naplójából kiderül, hogy a háztartási, gyereknevelési és férje munkásságának mindenfajta támogatása mellett (a Háború és békét például hétszer kellett lemásolnia!) Tolsztoj ápolónője is volt egyben, összes testi és szellemi kórságát is neki kellett ellátnia és elviselnie.

„Mindaz, amit az emberiség boldogságáért hirdet, odáig bonyolítja az életet, hogy azt számomra már egyre nehezebb elviselni” – írja naplójában.

A Nyúl Péter-univerzum megteremtője, Beatrix Potter titkos, kódolt napjójában írta le mindazt, amiben nem felelt meg a nőiség viktoriánus ideáljának, vagy azt, milyen nehézségekbe ütközött, amikor a Kew-i Királyi Botanikus Kert igazgatója nem vette komolyan a mára már elismert mikológiai tanulmányait.

Ezek a naplók valahol a nők egyenjogúságáért való évszázados küzdelem mérföldkövei, nélkülük talán még ma is csak egyenként, magányosan, a lelkünkben éreznénk, hogy valami nincs rendben azzal, ha mások döntenek az életünkről. Ezt a munkát mindannyiunknak el kell végeznünk a magunk lehetőségeihez, környezetéhez igazodva annak érdekében, hogy az eljövendő generációknak talán már ne kelljen olyan jogokért és lehetőségekért küzdeniük, amik a férfiakat ősidők óta kérdés nélkül megilletik.