INSPIRÁLÓ
A Rovatból

„Ferenc bácsi szerint ez rendben van, csak csináljam a négy fal között” - avagy miről írtak naplóikba szépanyáink?

Anyai küzdelmek, karrier álmok és jegesmedve támadás mellett leginkább arról írtak, hogy nem írhatnak.

Megosztom
Link másolása

Sokszor felejtjük el a mindennapok kisebb-nagyobb nehézségei közt értékelni az olyan apróságokat, mint a csapból folyó víz, a boltban kapható élelmiszer vagy a tény, hogy nőként szabadon tudunk írni és olvasni.

Pedig utóbbi a történelem során hosszú évszázadokig a csapból folyó vízhez hasonlóan elérhetetlennek tűnt, az írás és olvasás ugyanis (túl) sokáig csak a férfiak privilégiuma volt. Sarah Gristwood történész-életrajzíró 2024 februárjában megjelent Secret Voices: A Year of Women's Diaries című könyve a női naplózás több, mint 400 évéből merít, rávilágítva a nők évszázados korlátozásából eredő elemi frusztrációra, mely minden naplóban fellelhető.

A kötet a Smithsonian Magazine-nak készült ajánlóján, néhány magyar és egy kínai példán keresztül most megmutatjuk, miről és miért írtak szép-, ük- vagy dédanyáink és kortársaik szerte a világon.

Ha nem tanulhatsz írni, találj ki magadnak egy nyelvet!

Mit találtak fel a kínaiak? A papírt, a tűzijátékot…és a nü-su néven ismert titkos női nyelvet és írást.

Nem meglepő módon a kínai férfiak is sokáig úgy gondolták,

semmi szükség arra, hogy egy lány vagy asszony írni és olvasni tudjon, a háztartás vezetése és a gyereknevelés rovására meg aztán végképp ne foglalatoskodjon ilyesmivel.

A kínai nők, konkrétabban a Hunan tartományban élők azonban mást gondoltak erről.

A férfiakat megkerülve saját nyelvet és írást teremtettek maguknak, amely a hagyományos kínaitól eltérően nem fogalmakra, hanem hangokra épül, tehát alapjaiban tér el attól, ami a férfiak használtak és értettek.

A különleges írás a ruhaneműkbe hímzésen vagy apró női tárgyakon való megjelenésen túl leginkább az esküvő után kapott kis könyvecskékben maradt fent.

A nők házasságuk harmadik napján kapták meg a Harmadik Napi Könyvet, melyben az újdonsült asszonynak barátnői és édesanyja kifejezték, mennyire fájlalják, hogy barátként és lányként el kellett veszteniük őt, emellett persze jókívánságok is kerültek az első lapokra.

A szöveget a férj nem tudta elolvasni, így lehetőség nyílt minden olyan üzenet rögzítésére is, amiről úgy gondolták, jobb, ha a férfiak nem tudnak.

A könyv többi lapjára azután az immár asszonyként élő nő jegyezhette fel saját életének eseményeit, gondolatait, érzéseit.

A különleges írással készült naplók legtöbbje sajnos az 1966–1976-os kínai kulturális forradalom alatt megsemmisült, a nyelv beszélt része elfelejtődött, hiszen a nők számára is elérhetővé vált a hivatalos oktatás. Zhou Shuoyi férfiként még az ötvenes években hallotta a nagynénjétől ezt a furcsa nyelvet, és vált később ennek kutatójává. Munkáját azonban a maoista időkben elégették, őt magát pedig 21 évre munkatáborba küldték.

Szabadulása után azonban újrakezdte a munkát, és végül 2003-ban sikerült az utolsó olyan nővel is együtt dolgoznia, aki még beszélte a nyelvet.

Hatására nyaranta ingyenes nü-su kurzusokat tartanak a nyelv egyik szülőfalujában, Puwei-ben, így állítva emléket a bátor és önálló nők generációinak.

Addig írj, ameddig engedjük!

 „Ma azt hallottam, hogy Wesselényi Miklós megházasodott. … Nem tartottam földi nőt méltónak hozzá, 's mindég azt hittem, hogy ezért nem házasodik meg. És most, megházasodott és elvette a' – szobalyányát*! mily váratlan”

- írta 1838-ban Kölcsey Antónia, a Himnusz szerzőjének unokahuga. A művelt hölgy naplójából persze nem csak a kor fentiekhez hasonló bulváreseményeit tudhatjuk meg, hanem azt is, hogyan gondolkodott a 19. századi társadalom a nők olvasásáról, művelődéséről, és ezzel szemben milyen meglátásai voltak a napló írójának.

„Sokan kivált a’ férfiak közzül ártalmasnak tartják a’ nőnemnek az olvasást, mivel ugy hiszik az által ők ábrándozók lessznek ’s alkalmatlanok érezni azt, mi körültök esik. Valóban nem foghatom meg, mint lehet jó könyvek’ olvasása, melly lelkesit, ’s szivet emel, ártalmas.”

Nagybátyja, Kölcsey Ferenc annak ellenére, hogy támogatta őt és a női nemet ezen a téren, azért a gyakorlati részre inkább úgy szeret utalni, mint amit egy nőnek inkább csak otthon, a négy fal között illik művelnie.

Egyszer Ferencz bácsit kérdém meg, mit tart az olvasni szerető nőkrül, ’s ő igy felelt: „Asszonyoknak igen sokat kell tudni, – ’s tudni leginkább olvasás által lehet, – mivel nekik nagy részek van az ember, – sőt népnevelésbe;

de mivel egyik legszebb női tulajdon a’ szerénység, ne ki-kivánják ők tudatni értelmességöket, hanem csendes házi körökbe használni igyekezzenek.”

Ebben a bejegyzésében pedig egyetlen mondatba sűríti nemének korlátait:

„A’ férfiak elött nyitva van a’ tér, de mi elöttünk nem, mi mástól függünk mindenbe de mindenben.”

Naplóját egyébként lánya, Katona Clementina folytatta, aki publicistaként sokat foglalkozott a nők érdekvédelmével, egyetemi tanulmányaik engedélyezésének kérdésével is. Munkájának köszönhetően nyitották meg a nők előtt is az 1895–96-os tanévtől az egyetemek gyógyszerészeti, orvosi és bölcsészeti karát.

Naplójában így írt a férfiak nőkről való gondolkodásáról:

„Ha a férfiak ki tudnának békülni azzal a nagyon egyszerü s természetes tényállással, hogy a nő az ő gyengébb fizikuma dacára is, csak ugy ember, mint a férfi s ebből a szempontból indulnának ki a nők megitélése s társadalmi osztályozásánál: legott meg lenne fejtve az 'örök talány'.”

Amit az anyai szív kibírhat

„Az én szerelmes uramat szóllította ki Isten ez világból októbernek 19. napján reggel. Én pedig maradtam nehezkémmel és kilencz hónapos lyánkámmal.”

- írta naplójába az akkor még csak 18 éves, második gyermekével várandós Begedi Nyáry Krisztina, akinek feljegyzéseiből nem csak a történészek, de az utókor más olvasói is képet kaphatnak az akkori események, vallási hovatartozás mentén történő családszakadások és második férjével, Esterházy Miklós nádorral köttetett házasságáról is, aki Krisztina révén lett az Esterházy család hercegi ágának ősapja.

Bejegyzései főként a születésekre és halálozásokra szorítkoztak, ezekből a kor magas gyermekhalandósága tűnik ki: ő is több gyermekét vesztette el, végül maga gyermekágyi lázban halt meg 37 évesen.

Ebben a korban a naplók helyett inkább a levelek jelentették a mindennapi élet eseményeinek lejegyzését, adhattak teret az érzelmek kifejezésének is, a naplókat nem önmaguknak, hanem az utókornak írták.

Az anyasággal járó számtalan nehézségről a 19. század asszonyai kezdtek el egyre többször kendőzetlenül írni.

Az angol Elisabeth Fry, akiről az utókor börtönreformátorként és kvékerként szokott megemlékezni, 11 gyermek édesanyjaként nem szégyellt naplójában arról is írni, milyen nehezen tudott kötődni újszülöttjéhez:

„Nem tapasztaltam meg azt az örömöt, amit egyes nők leírnak, amikor a férjem odahozta nekem a kisbabámat, kis drágámat!”

1799-ben, még lánykorában pedig őszintén vallott arról a dilemmáról, amit az adott egyház által elvárt kötelességek és családi teendők együttes ellátása okoz:

„Ha aktív kötelességeim vannak az egyházban, ha valóban követem, amennyire csak tudom, az igazság hangját a szívemben, nem inkább összeegyeztethetetlenek-e ezek a feleség és anya kötelességeivel?” 

Majdnem másfél évszázaddal később, 1945-ben Naomi Mitchison skót író és költő írt arról, milyen egy csecsemő vagy egy kisgyerek mellett folyamatos megszakításban élni, tudván, hogy így soha semmiben nem lehet majd kiemelkedő.

„Szándékosan vállaltuk ezt a terhet. Mégsem tudtuk előre, hogy mennyire megnyomorító lesz.”

Egy másik anya, az inuit Ada Blackjack naplója valóságos szenzáció volt annak idején: a fiatal nő azért csatlakozott egy veszélyes szibériai expedícióhoz, hogy az ott keresett pénzből újra magához vehesse egyetlen fiát. Az 1921-ben kudarcba fulladt kalandot végül csak ő élte túl. A kemény körülmények mellett a folyamatos megaláztatást is el kellett viselnie még akkor is, amikor már csak az egyik, skorbutban szenvedő férfi volt életben, akit ő ápolt. Hazatérte után a naplójából is végül szinte csak az expedíció szervezője szerzett hasznot, aki nem csatlakozott a tragikus küldetéshez, de a történet pénzre váltható babérjait azért learatta.

Karrierista perszónák

Nem volt könnyű dolga azoknak a nőknek sem, akik az anyai szerep helyett (vagy mellett) valami másra is vágytak. A karrierépítéssel kapcsolatban még ma is számtalan falba és üvegplafonba ütköznek a nők, évszázadokkal, de akár évtizedekkel ezelőtt azonban ennek sokszorosát kellett elviselniük, vagy kicselezniük.

Florence Nightingale, a lámpás hölgyként elhíresült reformkori ápolónő számára évekbe telt, mire családja ellenállását leküzdve elindulhatott azon az úton, amire az utókor hálás szívvel emlékszik.

Ó, bárcsak valami nagyszerű dolog söpörné a múltba ezt az undorító életet” - írta elkeseredetten 25 éves korában. Ezután még majdnem egy évtized és egy szülei által elrendelt körutazás kellett ahhoz, hogy végül szakmájának szentelhesse egész életét.

A betegápolás féltékeny valami, nem tűri, hogy aki neki él, más urat is szolgáljon” - írta.

Szofia Tolsztoj, a Háború és béke szerzőjének felesége valószínűleg osztozott volna ezek a véleményen, bár inkább fordított értelemben. Naplójából kiderül, hogy a háztartási, gyereknevelési és férje munkásságának mindenfajta támogatása mellett (a Háború és békét például hétszer kellett lemásolnia!) Tolsztoj ápolónője is volt egyben, összes testi és szellemi kórságát is neki kellett ellátnia és elviselnie.

„Mindaz, amit az emberiség boldogságáért hirdet, odáig bonyolítja az életet, hogy azt számomra már egyre nehezebb elviselni”írja naplójában.

A Nyúl Péter-univerzum megteremtője, Beatrix Potter titkos, kódolt napjójában írta le mindazt, amiben nem felelt meg a nőiség viktoriánus ideáljának, vagy azt, milyen nehézségekbe ütközött, amikor a Kew-i Királyi Botanikus Kert igazgatója nem vette komolyan a mára már elismert mikológiai tanulmányait.

„Utálatos dolog egy félénk ember számára, ha beképzeltnek nézik, főleg, ha a félénk embernek egyébként még igaza is van.”

Ezek a naplók valahol a nők egyenjogúságáért való évszázados küzdelem mérföldkövei, nélkülük talán még ma is csak egyenként, magányosan, a lelkünkben éreznénk, hogy valami nincs rendben azzal, ha mások döntenek az életünkről. Ezt a munkát mindannyiunknak el kell végeznünk a magunk lehetőségeihez, környezetéhez igazodva annak érdekében, hogy az eljövendő generációknak talán már ne kelljen olyan jogokért és lehetőségekért küzdeniük, amik a férfiakat ősidők óta kérdés nélkül megilletik.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Majdnem 100 évig mindenki rosszul tudta, mit jelent Schrödinger macskája, és azóta sem oldódott meg a probléma
Sokan azt hiszik, Schrödinger macskája a kvantumelmélet bizonyítéka, pedig az valójában egy tudományos kritika volt. A friss kísérletekkel a tudomány még mélyebbre ásta magát a Schrödinger által jelzett logikai csapdában.
Sassy - sassy.hu
2026. május 29.


Megosztom
Link másolása

Azt hiszed, Schrödinger macskája valami misztikus, szuperokos dolog egy cicáról, ami egyszerre lehet élő és halott?

Felejtsd el. Az igazság sokkal kiábrándítóbb és végtelenül menőbb:

a híres macska a tudomány történetének legnagyobb trollkodása volt.

És a poén ma jobban ül, mint valaha, miközben a fizikusok már tényleg „macskaállapotokat” hoznak létre szilíciumchipeken, ahogy arról a Nature Physics is beszámolt egy 2025 elején publikált cikkben, ezzel még kellemetlenebb helyzetbe hozva a modern tudományt.

Mert miközben a laborban már kvantumzombikat gyártunk, a lényegi kérdésre még mindig nincs semmilyen válasz.

Most jön a csavar, amitől az egész sztori értelmet nyer.

Erwin Schrödinger 1935-ben azért találta ki ezt az egészet, mert abszurdnak tartotta a kollégái elméletét – miszerint egy részecske a megfigyelésig több állapotban is létezhet egyszerre.

A gondolatkísérlet arra az abszurditásra reflektál, hogy a macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot.

Ezért a kérdést egészen eredeti módon próbálta megvilágítani.

Azt mondta, oké, srácok, ha ez igaz a szubatomi világban, akkor egy dobozba zárt macska is lehet egyszerre élő és halott egy radioaktív atom szeszélye miatt.

 

Schrödinger, hogy a kvantumelmélet egyik abszurditását szemléltesse, egy képzeletbeli macskát egy zárt dobozba helyezett, amelybe kívülről nem lehetett belelátni. A dobozban a macska mellett van egy szerkezet, melyet a macska nem tud befolyásolni. A szerkezet tartalmaz egy darab radioaktív anyagot, melyben egy óra alatt egy atom vagy lebomlik, vagy ugyanekkora valószínűséggel nem bomlik le. A radioaktív bomlást észleli egy Geiger–Müller-számláló, ami egy relén keresztül elenged egy kalapácsot és az összetör egy hidrogén-cianidos üveget, megölve ezzel a macskát. Ha egy órán át magára hagyjuk a dobozt, azt mondhatjuk, hogy a macska él, ha időközben nem volt atombomlás.

Hogy eldöntsük, a macska él-e vagy meghalt, ki kell nyitni a dobozt.

Ám a kérdés azonban az, hogy milyen állapotban van a macska a doboz kinyitása előtt?

A kvantumelmélet szerint a macska hullámfüggvénye egy élő és egy halott macska hullámfüggvényét egyszerre tartalmazza.

Schrödinger számára az az elképzelés, hogy a macska egyszerre élő és holt is, abszurd elképzelés volt, amit nem tudott elfogadni.

Ezzel akarta megmutatni, hogy a kvantumelmélet logikája a való világban látványosan összeomlik.

És itt jön a lényeg: a provokációja annyira betalált, hogy a fizika azóta is ezzel a problémával küzd. Ezt hívják „mérési problémának”, és arról a pofonegyszerű kérdésről szól, hogy pontosan hol és hogyan dől el, hogy a kvantumvilág elmosódott valószínűségeiből mikor lesz a mi valóságunk kőbe vésett ténye? Hol van a határ?

A legújabb kísérletek, amikben már nemcsak egy atomot, hanem annál jóval nagyobb rendszereket hoznak szuperpozícióba, csak még égetőbbé teszik a kérdést.

Létrehozzuk a paradoxont a laborban, de a magyarázatot ugyanúgy nem találjuk, mint Schrödinger idejében.

Szóval, amíg a neten mémként pörög a dobozban kuksoló, félig élő cica, addig a tudomány pont azt a falat bámulja, amit Schrödinger közel száz éve felépített. A kísérlet valódi üzenete nem a kvantumvilág varázslata, hanem egy megalázó emlékeztető: fogalmunk sincs, hogyan működik a valóság átmenete a mikroszkopikusból a makroszkopikusba. A helyzet az, hogy a világegyetem még mindig sokkal rejtélyesebb, mint amit a legokosabb egyenleteinkkel magyarázni tudnánk.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Vannak még jó emberek”: 3,2 millió forintot talált egy férfi Túrkevén, hiánytalanul visszaadta a nyugdíjasnak
A becsületes megtaláló kutyasétáltatás közben talált egy táskát, benne a hatalmas összeggel. A pénz egy idős úré volt, aki nyaralót szeretett volna vásárolni a településen.

Megosztom
Link másolása

Olyan, mint a mesében, de ez a történet a valóság: Túrkevén Vasas Lajos a reggeli körét rótta a kutyájával, amikor figyelmes lett egy táskára. A sztori másik főhőse egy Lajos bácsi nevű nyugdíjas, aki nem a lottón nyerte a pénzt, hanem a nyugdíjából spórolta össze, hogy vegyen egy kis nyaralót. A terv az volt, hogy Túrkevén telepszik le, mert egy rádióműsorban hallotta, hogy milyen szuper hely, meg ott a gyógyvíz is.

„El lehet képzelni, milyen sokáig tartott, amíg a kis nyugdíjamból összespóroltam ezt a pénzt.”

A hétvégét már a városban töltötte, ingatlanokat nézegetett, a teljes vételárat pedig végig magánál hordta a táskájában, mert hát hol máshol lenne a legnagyobb biztonságban, ugye. Aztán a hazaúton jött a hideg zuhany: a táska sehol. A pánikot és a beletörődést tökéletesen foglalta össze:

„Sejthetik, mit éreztem, levert a víz, magamban pedig már lemondtam a pénzről.”

Nagyjából ekkor lépett a képbe Vasas Lajos és a kutyája. Amikor meglátták a táskát, még nem sejtették, hogy egy kisebb vagyont rejteget. „Eszünkbe sem jutott volna, hogy ennyi pénz van benne, kinyitottuk, hátha találunk valamilyen nyomot, ami a tulajdonosra utal” – mesélte.

Őszintén bevallja, hogy benne is felmerült egy pillanatra a kísértés, de aztán gyorsan elhessegették a gondolatot. Mivel a táskában nem volt semmi konkrétum, felhívták a 112-t, ahol a hivatalos utat, vagyis a jegyzőt javasolták. Csakhogy vasárnap volt, a hivatalok pedig alszanak. Így jött a 21. századi megoldás: egy Facebook-poszt. A felhívás több áttételen keresztül végül eljutott a kétségbeesett Lajos bácsihoz, aki azonnal visszafordult Túrkevére. Egy gyors azonosítás után hiánytalanul visszakapta az elveszettnek hitt milliókat. Az öröme akkora volt, hogy 50 ezer forintot nyomott a becsületes megtaláló kezébe, aki először nem is akarta elfogadni. Végül beadta a derekát, de a pénz sorsa igazán szívmelengető fordulatot vett.

„Mivel a feleségem tanárnő – elviszi az egész osztályt ebből a pénzből moziba.”

Lajos bácsit pedig a történtek csak megerősítették abban, hogy Túrkeve a legjobb hely a világon, és továbbra is ott keres magának nyaralót.

Tavaly nyáron például Rácz Jenő sztárséfnek sikerült a kocsija tetején felejtenie a táskáját, benne a pénztárcájával és közel egymillió forinttal. A tárca természetesen lerepült útközben, de szerencséjére egy becsületes megtaláló pár bukkant rá, és a benne lévő névjegykártya segítségével visszajuttatták neki.

A séf akkor a közösségi oldalán lelkendezett, hogy „vannak még jó emberek, sőt angyalok is!”

 


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A 16 éves lány már nem érhette meg a ballagását, de a szíve ott dobogott a tömegben egy másik fiúban
A 16 éves Emily Matejovitz már nem érhette meg saját ballagását, halála előtt azonban olyan döntést hozott, amely több ember életét is megváltoztatta. A tinédzser felajánlotta szerveit átültetésre, az iskolai búcsúünnepségen pedig megjelent az a fiú is, aki Emily szívét kapta meg.

Megosztom
Link másolása

Az iskolai ünnepségek általában a kényelmetlen egyenruháról, a szülők büszke könnyeiről és a jövőbe vetett reményről szólnak.

A michigani Reeths-Puffer középiskolában viszont ennél sokkal többről volt szó: egy lányról, aki már nem lehetett ott, és három emberről, akik azért utaztak több száz kilométert, hogy tisztelegjenek előtte.

A 16 éves Emily Matejovitz ugyanis már nem érhette meg a ballagását, de a döntése, hogy szervdonor lesz, három másik embernek adott új életet. Ők pedig úgy gondolták, a legkevesebb, amit tehetnek, hogy ott vannak az ünnepségen.

Emily tavaly decemberben, mentális egészségügyi problémákkal küzdve hunyt el, de pár hónappal korábban, a személyi igazolványa igénylésekor már jelezte, hogy halála esetén felajánlja a szerveit.

A lány édesanyja, Rebecca a People újságírójának, Toria Sheffieldnek arról beszélt, hogy lánya mindig is másokon akart segíteni, és ez a gesztus a legmélyebb gyászban is ad némi vigaszt.

„Hálás vagyok, hogy Emily szervei csodálatos emberekhez kerültek, és hogy a felajánlása beteljesítette azt, amit végső soron tenni akart: másoknak segíteni.”

A kedden tartott diplomaosztón ott volt a 16 éves Landon Coleman, aki Emily szívét kapta meg. A fiú számára ez a találkozás legalább annyira fontos volt, mint a gyászoló családnak.

„Sokat jelent, hogy találkozhatok azokkal az emberekkel, akik felnevelték és szerették azt a személyt, aki második esélyt adott nekem az életre”

– mondta, majd arról beszélt, most már olyan dolgokra készülhet, amik korábban elképzelhetetlennek tűntek.

„Alig várom, hogy megszerezzem a jogosítványomat, leérettségizzek és egyetemre menjek. Ezek olyan lehetőségek, amelyeket azért kaptam, mert valaki úgy döntött, hogy donor lesz.”

A legmeghatóbb pillanat talán az volt, amikor a 4 éves Ripley Ferrell, aki Emily egyik veséjét kapta, odaszaladt az anyához. Ripley édesanyja, Audra szerint ez volt az egyik legjobb napjuk a transzplantáció óta.

„Hihetetlen volt nézni, ahogy Ripley nevet és a legnagyobb öleléssel nyúl Rebecca felé”

– mesélte.

Audra szerint a szervdonáció nemcsak életet ad, hanem lehetőséget is: „a lehetőség a felnőtté válásra, az emlékek gyűjtésére és mindazon dolgok megtapasztalására, amelyek egy életet alkotnak.”

A Ferrell családot annyira megérintette Emily története, hogy létrehozták az Emily Matejovitz Alapítványt, amely ösztöndíjakat ad és a mentális egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést segíti. A harmadik recipiens, egy 54 éves férfi, aki a lány máját és másik veséjét kapta, szintén ott volt az ünnepségen.

A ballagás mint a családi büszkeség és a dráma színtere a sztárvilágban is állandó téma. A közelmúltban például Jennifer Lopez és Ben Affleck jelentek meg együtt Affleck lányának diplomaosztóján, de a róluk készült képeken a köztük lévő feszültség szinte tapintható volt, miközben Heidi Klum és volt férje, Seal együtt sírtak a büszkeségtől fiuk ünnepségén.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Pokorny Lia a színpadon megható felajánlást tett Kálloy Molnár Péter családjának
Pokorny Lia 500 ezer forintot ajánlott fel a csodálatos színész családjának. Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást.

Megosztom
Link másolása

A taps után egy pillanatra mindenki elcsendesedett a 6SZÍN színpadán. Pokorny Lia kapta az első Kálloy Molnár Péter-díjat, majd a mikrofonhoz lépett, és a frissen kapott félmillió forintos pénzjutalmat egy az egyben felajánlotta néhai barátja és kollégája családjának. A gesztus nemcsak a közönséget, de a díjat átadó özvegyet, Lestár Ágnest is meglepte.

Kedden este tartották a Kálloy Alapítvány első díjátadóját, amivel

azokra a polihisztor művészekre emlékeznek, akik Kálloyhoz hasonlóan több műfajban is maradandót alkottak.

Az elismerést Pokorny Lia és Lutter Imre kapta, de a reflektorfény egyértelműen a színésznő váratlan bejelentésére irányult. Ahogy arról a Blikk is beszámolt, Pokorny egy pillanatig sem hezitált a döntésen.

„Maga a díj az enyém, és Pétert így hazaviszem magammal, de a pénzdíj egyértelműen a családé, ez nem volt kérdés a számomra” – mondta a színpadon.

A színésznő egyúttal a halált és a gyászt tabuként kezelő kulturális közegről is beszélt. „Egészen elképesztő, hogy a kultúránkban mennyire nem foglalkozunk azzal, hogy mindannyian elmegyünk. Erre készülni kell.”

Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást, de végül meghatottan elfogadta. A pénz a legjobb helyre kerül, egyenesen a Kálloy Alapítványhoz, amelynek pontosan az a célja, hogy a művész hatalmas, de jórészt befejezetlen hagyatékát gondozza.

„A Kálloy Alapítványban jó helye lesz ennek az összegnek, mert célul tűztük ki, hogy mindazt megőrizzük, fenntartsuk és továbbgondoljuk, amit Péter itt hagyott”

– erősítette meg az özvegy, utalva a rengeteg filmtervre, kiadásra váró verseskötetre és zenére.

A díj maga is szimbolikus: egy létrát ábrázol, amit egy Péterről mintázott figura tart. „Az az üzenete, hogy a felfelé haladó alak a csillagos égig jusson” – magyarázta Lestár Ágnes.

A díj megalapítását idén májusban jelentették be, azzal a céllal, hogy a Kálloy-hagyatékot gondozó alapítvány forrásokat teremtsen a befejezetlen művekhez.


Megosztom
Link másolása