Afréka, a missziós orvos: „Sajnos nemrég az egyik ösztöndíjasunk, egy fiatal lány éhen halt”
Él egy magyar orvos, aki Afrikában épít kórházat. Dr. Fodor Réka, vagy ahogy sokan emlegetik, Afréka egyszerre két országban áll helyt, Magyarországon háziorvosként, egyetemi oktatóként és családanyaként, és Nigériában missziós orvosként. Megszámlálhatatlan afrikai beteget mentett meg, de nemcsak a malária elleni küzdelemeben segíti a helyieket, egy szegény afrikai faluban kórházat épít, és a közreműködésével nővéreket képeznek a mélyszegénység közepén, miközben gyerekek ezreinek biztosít oktatási és étkezési lehetőséget. Az is kiderül beszélgetésünkből, hogy sokszor az alapítvány által nyújtott napi egy étkezés jelenti szó szerint az életet azok közt a körülmények közt.
- Miért és mikor döntöttél úgy, hogy Afrikába mész gyógyítani?
- 12 évesen olvastam Albert Schweitzerről, aki európai orvosként Afrikába ment, hogy kórházat alapítson és segítsen a helyi embereknek. Több sem kellett, elhatároztam, hogy ha felnövök, akkor én is missziós orvos leszek, ezért jelentkeztem az orvosi egyetemre, ezért tanultam annyit. Majd megismerkedtem a férjemmel, Greguss Sándorral, született két lányunk, Anna és Kinga, de a gyerekkori álom ott lebegett a szemem előtt, egész addig, míg megláttam egy felhívást, amelyben missziós orvosokat kerestek Afrikába. Azonnal jelentkeztem, és hamarosan elindultam az első utamra, hazatérve pedig elmeséltem a férjemnek, hogy mit láttam, hogy mennyi szenvedő, beteg, szegény ember él ezen a területen. Nem volt kérdés, hogy segíteni fogunk nekik, végül 2017-ben megalapítottuk az Afréka Alapítványt a férjemmel, akit tavaly augusztusban veszítettünk el.
- Megkérdezhetem, hogy mi történt?
- A férjem az ALS nevű gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, hónapok alatt teljesen lebénult. Nagyon nehéz időszak volt ez mindannyiunk számára.
Innen folytattam az alapítvány munkáját, közben rá kellett jönnöm, hogy Sándor munkája mostantól az én feladatom lesz. A férjem fogta össze az Afréka kommunikációját, oktatási programját és az adománygyűjtést. Most, hogy ő a mennyben van, minden reggel hajnali 3-5 óra között e-maileket írok, kapcsolatot tartok a támogatókkal és promóciós anyagokat készítek. Ez nagyon fontos része a munkánknak, hiszen az adományok nélkül nem tudnánk fenntartani az iskolákat és a kórházat.
- Miből áll pontosan az afrikai misszió?
- A kórház építése mellett jelenleg öt iskolát működtetünk Nigériában. Az iskolákban több ezer diák tanul, ebből 181 Afréka ösztöndíjas, akiknek az oktatás mellett napi egy étkezést is biztosítunk. Az oktatási programoknak köszönhetően sok gyerek először kap lehetőséget arra, hogy iskolába járjon. Emellett évek óta segítjük a helyi nővérképző diákjait, akik egészségügyi szakmát tanulhatnak, így még nagyobb eséllyel tudnak majd elhelyezkedni a munkaerőpiacon. De ez nem volt mindig így, kilenc évvel ezelőtt még nem beszélhettem volna iskolákról, kórházról. Eleinte valóban csak gyógyítottam, főleg maláriás betegeknek segítettem. Ahogy egyre több missziós útra vállalkoztam, egyre többet akartam tenni az emberekért. Az afrikaiak mindig nagyon hálásak voltak, amikor meggyógyítottam egy beteget, megtapsoltak engem, de én úgy éreztem, hogy ez kevés, ezért úgy döntöttem, hogy az oktatást is segíteni fogom. Ez mostanra sikerült, de mindent a támogatóinknak köszönhetek. Az alapítványnak köszönhetően
A malária nagyon súlyos probléma Afrikában, és fontos, hogy minél többen hozzáférjenek a megfelelő orvosi ellátáshoz, de tudom, hogy ez nem elég a mélyszegénység felszámolására. Ha csak a betegeket kezeljük, azzal nem oldjuk meg a probléma gyökerét. Az évek során felismertem, hogy az oktatás ugyanolyan fontos, mint az orvoslás, ha nem fontosabb, hiszen hosszú távon ez ad lehetőséget az embereknek, hogy kitörjenek a szegénységből, ezért kezdtünk iskolákat építeni, és ezért hoztuk létre az ösztöndíjprogramot is, amely lehetővé teszi, hogy a gyerekeknek legyen jövőjük. Tehát már nem csak a jelen problémáit orvosoljuk, hanem a jövőért is dolgozunk. Ennek érdekében évente körülbelül több missziós utat vezetek, amelyek átlagosan három hétig tartanak.
- Hol vannak közben a lányaid?
- Ameddig élt a férjem, ő volt a lányokkal, de most, hogy Anna felnőtt, elképesztő felelősséggel segít a kisebbik testvérének, így Kinga sincs egyedül. De a legutóbbi missziós utamról azért kellett előbb hazajönnöm, hogy Anna elinduljon az El Caminón.
- Mesélnél erről a misszióról?
- Nyár elején volt, és ez volt az első alkalom, hogy hosszabb időre távol voltam a családomtól a férjem halála óta. A misszió során mind a 181 ösztöndíjas diákunkat megtudtam látogatni, fontos számomra, hogy személyesen is találkozzak velük, és lássam, hogyan haladnak a tanulmányaikban.
Mint kiderült, az iskolák zárva voltak a húsvéti szünet alatt, ami ott több, mint két hétig tart, és a családja nem tudott naponta egyszer sem enni adni neki. Nagyon megrázott az eset, úgy éreztem, hogy kudarcot vallottunk. De nem adom fel, épp elég borzasztó helyzetet láttam az elmúlt kilenc évben ahhoz, hogy most még nagyobb erővel dolgozzak az afrikai szegényekért.
- Sokan már rég feladták volna.
- Ez egy folyamatos küzdelem, de hiszem, hogy a segítség valódi változást hoz az emberek életébe. Amikor látom a gyerekek arcán a reményt és a hálát, új erőre kapok. De nem titok, hogy rengeteg nehézséggel találkoztunk, a finanszírozási problémáktól kezdve a logisztikai kihívásokig. Az egyik legnagyobb próbatétel mindig az, hogy elegendő forrást biztosítsunk az iskolák és a kórház működéséhez, miközben
Afrikában mostanra sok barátot szereztem, köztük vannak papok és apácák, nélkülük nem menne. Ők segítenek az elejétől fogva, ha kell, akkor ételt készítenek, hogy bírjam a tizenkét órás munkát, vagy egyszerűen segítenek megérteni a helyi viszonyokat, amelyek egy európai ember számára felfoghatatlanok. Nem tudjuk elképzelni, hogyan élnek itt az emberek, és ez mellett nem mehetünk el tétlenül!
A hosszú távú célunk, hogy önfenntartó rendszereket hozzunk létre. Szeretnénk, ha az iskolák és a kórházak hosszú távon is működőképesek lennének, még akkor is, ha mi éppen nem tudunk jelen lenni, ehhez pedig elengedhetetlen az oktatás és a helyi szakemberek képzése. Büszke vagyok rá, hogy már húsz fő felett van azoknak a fiataloknak a száma, akik ma diplomás ápolók a mi támogatásunkkal.
