INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Afréka, a missziós orvos: „Sajnos nemrég az egyik ösztöndíjasunk, egy fiatal lány éhen halt”

Az Afréka Alapítvány eddig több tízezer afrikai ember életében hozott pozitív változást. Egy különleges történet következik Dr. Fodor Réka missziós útjairól, kitartásról és a szüntelen tenniakarásról.

Megosztom
Link másolása

Él egy magyar orvos, aki Afrikában épít kórházat. Dr. Fodor Réka, vagy ahogy sokan emlegetik, Afréka egyszerre két országban áll helyt, Magyarországon háziorvosként, egyetemi oktatóként és családanyaként, és Nigériában missziós orvosként. Megszámlálhatatlan afrikai beteget mentett meg, de nemcsak a malária elleni küzdelemeben segíti a helyieket, egy szegény afrikai faluban kórházat épít, és a közreműködésével nővéreket képeznek a mélyszegénység közepén, miközben gyerekek ezreinek biztosít oktatási és étkezési lehetőséget. Az is kiderül beszélgetésünkből, hogy sokszor az alapítvány által nyújtott napi egy étkezés jelenti szó szerint az életet azok közt a körülmények közt.

- Miért és mikor döntöttél úgy, hogy Afrikába mész gyógyítani?

- 12 évesen olvastam Albert Schweitzerről, aki európai orvosként Afrikába ment, hogy kórházat alapítson és segítsen a helyi embereknek. Több sem kellett, elhatároztam, hogy ha felnövök, akkor én is missziós orvos leszek, ezért jelentkeztem az orvosi egyetemre, ezért tanultam annyit. Majd megismerkedtem a férjemmel, Greguss Sándorral, született két lányunk, Anna és Kinga, de a gyerekkori álom ott lebegett a szemem előtt, egész addig, míg megláttam egy felhívást, amelyben missziós orvosokat kerestek Afrikába. Azonnal jelentkeztem, és hamarosan elindultam az első utamra, hazatérve pedig elmeséltem a férjemnek, hogy mit láttam, hogy mennyi szenvedő, beteg, szegény ember él ezen a területen. Nem volt kérdés, hogy segíteni fogunk nekik, végül 2017-ben megalapítottuk az Afréka Alapítványt a férjemmel, akit tavaly augusztusban veszítettünk el.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt?

- A férjem az ALS nevű gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, hónapok alatt teljesen lebénult. Nagyon nehéz időszak volt ez mindannyiunk számára.

Annyira megrázott, hogy nem voltam képes elmenni egy újabb afrikai misszióra, ezért két hetet töltöttem az egyik kolostorban, hogy megerősödjek.

Innen folytattam az alapítvány munkáját, közben rá kellett jönnöm, hogy Sándor munkája mostantól az én feladatom lesz. A férjem fogta össze az Afréka kommunikációját, oktatási programját és az adománygyűjtést. Most, hogy ő a mennyben van, minden reggel hajnali 3-5 óra között e-maileket írok, kapcsolatot tartok a támogatókkal és promóciós anyagokat készítek. Ez nagyon fontos része a munkánknak, hiszen az adományok nélkül nem tudnánk fenntartani az iskolákat és a kórházat.

Dr. Fodor Réka a missziós utak alatt naponta 12 órát dolgozik (Fotó: Afréka Alapívány)

- Miből áll pontosan az afrikai misszió?

- A kórház építése mellett jelenleg öt iskolát működtetünk Nigériában. Az iskolákban több ezer diák tanul, ebből 181 Afréka ösztöndíjas, akiknek az oktatás mellett napi egy étkezést is biztosítunk. Az oktatási programoknak köszönhetően sok gyerek először kap lehetőséget arra, hogy iskolába járjon. Emellett évek óta segítjük a helyi nővérképző diákjait, akik egészségügyi szakmát tanulhatnak, így még nagyobb eséllyel tudnak majd elhelyezkedni a munkaerőpiacon. De ez nem volt mindig így, kilenc évvel ezelőtt még nem beszélhettem volna iskolákról, kórházról. Eleinte valóban csak gyógyítottam, főleg maláriás betegeknek segítettem. Ahogy egyre több missziós útra vállalkoztam, egyre többet akartam tenni az emberekért. Az afrikaiak mindig nagyon hálásak voltak, amikor meggyógyítottam egy beteget, megtapsoltak engem, de én úgy éreztem, hogy ez kevés, ezért úgy döntöttem, hogy az oktatást is segíteni fogom. Ez mostanra sikerült, de mindent a támogatóinknak köszönhetek. Az alapítványnak köszönhetően

évente több ezer maláriás beteget látok el, az évek során több tízezer ember életét tudtam megmenteni.

A malária nagyon súlyos probléma Afrikában, és fontos, hogy minél többen hozzáférjenek a megfelelő orvosi ellátáshoz, de tudom, hogy ez nem elég a mélyszegénység felszámolására. Ha csak a betegeket kezeljük, azzal nem oldjuk meg a probléma gyökerét. Az évek során felismertem, hogy az oktatás ugyanolyan fontos, mint az orvoslás, ha nem fontosabb, hiszen hosszú távon ez ad lehetőséget az embereknek, hogy kitörjenek a szegénységből, ezért kezdtünk iskolákat építeni, és ezért hoztuk létre az ösztöndíjprogramot is, amely lehetővé teszi, hogy a gyerekeknek legyen jövőjük. Tehát már nem csak a jelen problémáit orvosoljuk, hanem a jövőért is dolgozunk. Ennek érdekében évente körülbelül több missziós utat vezetek, amelyek átlagosan három hétig tartanak.

- Hol vannak közben a lányaid?

- Ameddig élt a férjem, ő volt a lányokkal, de most, hogy Anna felnőtt, elképesztő felelősséggel segít a kisebbik testvérének, így Kinga sincs egyedül. De a legutóbbi missziós utamról azért kellett előbb hazajönnöm, hogy Anna elinduljon az El Caminón.

Évről évre több nélkülöző gyermeknek ad reményt (Fotó: Afréka Alapívány)

- Mesélnél erről a misszióról?

- Nyár elején volt, és ez volt az első alkalom, hogy hosszabb időre távol voltam a családomtól a férjem halála óta. A misszió során mind a 181 ösztöndíjas diákunkat megtudtam látogatni, fontos számomra, hogy személyesen is találkozzak velük, és lássam, hogyan haladnak a tanulmányaikban.

Ezentúl minden egyes ösztöndíjashoz el fogok látogatni, ugyanis sajnos nemrég az egyik ösztöndíjasunk, egy fiatal lány éhen halt.

Mint kiderült, az iskolák zárva voltak a húsvéti szünet alatt, ami ott több, mint két hétig tart, és a családja nem tudott naponta egyszer sem enni adni neki. Nagyon megrázott az eset, úgy éreztem, hogy kudarcot vallottunk. De nem adom fel, épp elég borzasztó helyzetet láttam az elmúlt kilenc évben ahhoz, hogy most még nagyobb erővel dolgozzak az afrikai szegényekért.

- Sokan már rég feladták volna.

- Ez egy folyamatos küzdelem, de hiszem, hogy a segítség valódi változást hoz az emberek életébe. Amikor látom a gyerekek arcán a reményt és a hálát, új erőre kapok. De nem titok, hogy rengeteg nehézséggel találkoztunk, a finanszírozási problémáktól kezdve a logisztikai kihívásokig. Az egyik legnagyobb próbatétel mindig az, hogy elegendő forrást biztosítsunk az iskolák és a kórház működéséhez, miközben

nehezítik a munkánkat az áramszünetek, a közbiztonság teljes hiánya vagy a katasztrofális közlekedés.

Afrikában mostanra sok barátot szereztem, köztük vannak papok és apácák, nélkülük nem menne. Ők segítenek az elejétől fogva, ha kell, akkor ételt készítenek, hogy bírjam a tizenkét órás munkát, vagy egyszerűen segítenek megérteni a helyi viszonyokat, amelyek egy európai ember számára felfoghatatlanok. Nem tudjuk elképzelni, hogyan élnek itt az emberek, és ez mellett nem mehetünk el tétlenül!

A hosszú távú célunk, hogy önfenntartó rendszereket hozzunk létre. Szeretnénk, ha az iskolák és a kórházak hosszú távon is működőképesek lennének, még akkor is, ha mi éppen nem tudunk jelen lenni, ehhez pedig elengedhetetlen az oktatás és a helyi szakemberek képzése. Büszke vagyok rá, hogy már húsz fő felett van azoknak a fiataloknak a száma, akik ma diplomás ápolók a mi támogatásunkkal.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Meglepő, mi történt idén a bécsi újévi koncerten – ez nem a nagyik újévi eseménye volt: friss, vidám, érzékeny lett Bécs 2026-ban
Bécs felrobbant az örömtől: mindenki erről a karmesterről beszél.

Megosztom
Link másolása

A bécsi Musikverein Aranytermében ma délelőtt (január 1-jén) lefutott a világ egyik legfurcsábban stabil, mégis évről évre kockázatos élő hagyománya: a Bécsi Filharmonikusok Újévi Koncertje. Stabil, mert a Strauss-dinasztia waltz–polka–galopp háromszögéből ritkán enged; kockázatos, mert a műfaj lényege a hangulati egyensúly, amit a közhelyesség és a túlkomolykodás felől is könnyű elrontani.

2026-ban viszont épp az történt, amit ettől a koncerttől mindenki remél, csak ritkán meri kimondani: friss lett, derűs lett, jókedvű lett, és közben meglepően érzékeny is.

Ennek a kulcsa a debütáló kanadai karmester, Yannick Nézet-Séguin volt, aki most először vezényelte a Neujahrskonzertet. (Wiener Philharmoniker) A „frissesség” itt nem azt jelenti, hogy hirtelen techno szólalt meg a Radetzky helyén, hanem azt, hogy a jól ismert bécsi gesztusok mögött volt levegő. Nézet-Séguin látványosan

nem „ráült” a tradícióra, inkább mozgásban tartotta: a tempókban volt rugalmasság, a karakterekben volt játék,

és mindez anélkül, hogy a zenekar legendás csillogása bármikor is giccsbe csúszott volna.

A program maga is ezt a „tágítás” logikát követte. A nyitány Johann Strauss (ifj.) Indigo és a negyven rabló című operettjéből jött, de a koncert nem ragadt bele a biztos slágerekbe: 5 darab volt újdonság az Újévi Koncertek történetében, és két női szerző is helyet kapott. Josephine Weinlich Sirenen Lieder című polkája és Florence Price Rainbow Waltz-a nem „kvóta-pillanatként” működött, hanem organikusan:

mintha a bécsi könnyedség hirtelen kapott volna egy, a 21. század felé nyitott, szégyenkezés nélküli arcot.

Közben persze megmaradt az a fajta ünnepi koreográfia, amiért ezt a koncertet a fél világ nézi: a Diplomaten-Polka finom üzenetként (diplomácia és béke – nem rossz kombó 2026 elején), a Rosen aus dem Süden nagyvonalú eleganciája, az Egyptischer Marsch egzotikus villanása,

a végén pedig a kötelező rítusok. És mindezt úgy, hogy a „világszínpad” ténye nem nyomta agyon az intimitást:

a közvetítés továbbra is több mint 150 országba megy, nézők tízmillióival, de a hangulat mégis képes volt felszabadult maradni.

A legjobb pillanatokban az egész olyan volt, mintha Nézet-Séguin nemcsak egy koncertet vezényelt volna, hanem egy kollektív hangulat-átállítást: hogy

lehet egyszerre könnyednek lenni és nem felszínesnek; ünnepinek lenni és nem üresnek; vidámnak lenni és közben figyelni a világra is.

Ezért volt ez a 2026-os Újévi Koncert nemcsak jó, hanem kifejezetten jóleső.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Katalin hercegné megtörte az udvari hagyományokat: csilivili portréfotó helyett szokatlan videóval jelentkezett
A walesi hercegné az „Anyatermészet” sorozatának utolsó részével köszöntötte a rajongókat. A meghitt felvétel a tél csendjéről és a belső békéről szól.
Sassy - sassy.hu
2026. január 15.


Megosztom
Link másolása

A rajongók lélegzetvisszafojtva várták, idén milyen fotóval köszönti a palota a walesi hercegnét.

Katalin mindenkit meglepett:

tökéletes, csilivili portré helyett a lelkébe engedett bepillantást.

Január 9-én, 44. születésnapja alkalmából ugyanis nem új fotót, hanem „Anyatermészet” című videósorozatának befejező részét osztotta meg, ami sokkal személyesebb, mint bármi, amit eddig láthattunk tőle.

Ezzel a lépésével tudatosan szakított azzal az immár tradíciónak számító szokással, hogy a királyi család tagjait egy friss, hivatalos portréval köszöntik jeles napjukon.

A tavaly tavasszal indított, évszakokra tagolt sorozat a természet és az alkotás jótékony hatását járja körül.

„Ez a sorozat a gyógyulásomban is segített, mert a természet és a kreativitás mindannyiunk számára gyógyító erővel bír”

– üzente Katalin hercegné a videó kísérőszövegében. A most megosztott „Tél” című záróepizód a befelé fordulás és a csend fontosságáról szól. „A tél csendje, a türelem és a belső béke mindannyiunkat feltölthet” – hangsúlyozta a hercegné, aki a videóval a természet regeneráló szerepére hívta fel a figyelmet.

A hercegné azonban nemcsak az interneten volt aktív. A jeles napot megelőzően, január 8-án Vilmos herceggel váratlanul felkeresték a londoni Charing Cross kórház dolgozóit, hogy megköszönjék a munkájukat. A The Guardian szerint Katalin a nagy napon édesanyjával és nővérével egy hungerfordi bisztróban, a The Funghi Clubban egy meghitt ebéddel ünnepelt. A személyes hangvételű videóval Katalin egyértelműen új fejezetet nyitott a kommunikációjában; a születésnapi finálé egyszerre volt egy mély gesztus a közönség felé és egy új irány kijelölése.

Via The Prince and Princess of Wales


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„A legjobban égni szeretek” – Gavalda Kinga, a kaszkadőr, aki a Trónok harcában Emilia Clarke helyett állt a tűzbe
Olyan sztárokkal dolgozott, mint Anthony Hopkins és Kate Winslet. Férje is a szakmában van, sőt, már a gyerekeik is kaptak filmszerepet.

Megosztom
Link másolása

Amikor Emilia Clarke a Trónok harcában épp fenségesen nézett a tűzbe, egy magyar csaj, Gavalda Kinga ténylegesen lángolt helyette. Mert van az a szakma, ahol a munka csúcsa az, amikor felgyújtanak, és Kinga az a kaszkadőr, aki állítja: „a legjobban égni szeretek”. Tizenhat évesen, egy lovardában csöppent a kaszkadőrök közé, akikkel hamar megtalálta a közös hangot, tizennyolc évesen pedig már egy reklámfilmben repült – írta a Meglepetés magazin.

A szülei arra nevelték, hogy a sport az élet része, és ha valamibe belekezd, csinálja egy évig.

Ebből lett úszás, tenisz, foci, küzdősport és lovaglás. „Mindez adott egy nagyon jó alapot ahhoz, hogy végül kaszkadőr lehessek” – mondja. Bár az Állatorvosi Egyetemen zoológusként végzett, a filmipar nem eresztette.

A specialitása pedig pont az lett, amitől a legtöbben pánikrohamot kapnának. „Amit sokszor csináltam és nagyon szerettem, azok az égések. Sok filmben »égtem«, a leghíresebb a Szabadság, szerelem, abban Szávai Viktória úgy hal meg, hogy megég. Azt én csináltam helyette.” Aztán jött a csúcs, a Trónok harca.

„A Trónok harca első évadában a főszereplő Daenerys Targaryen, akit Emilia Clarke alakított, bemegy a tűzkörbe, mert ott vannak a sárkánytojások – az is én voltam.”

A dolog persze nem annyiból áll, hogy valaki leönti magát benzinnel. „Nem félek, mert ugyan engem ér a tűz, de fantasztikus csapat áll mögöttem. Több réteg védőruha van ilyenkor rajtam, és speciális gélt kennek rám, hogy ahol a ruha nem fedi a testem, ott se égjek meg.” Minimum két oltóember, profi tűzoltók a háttérben – ez nem hazardírozás, hanem kőkemény szakma.

És ha már Hollywood, akkor jönnek a sztárok, akiknek a viselkedése a kellemes meglepetéstől a szikár profizmusig terjed. Anthony Hopkins például „rendkívül kellemes ember”. Emily Mortimerrel a Spectralt forgatta, és mivel a színésznő alkatilag inkább egy kedves titkárnő, mint akcióhős, Kinga csinált helyette mindent.

„Ő az egyetlen, akitől a forgatás végén ajándékot kaptam, és egy levelet, hogy mennyire hálás. Nagyon jólesett.”

Ryan Gosling a Szárnyas fejvadászban eléggé magának való sztárnak bizonyult. A Homelandben pedig a várandós Claire Danes helyett mászott ki egy ablakon a budai Várban, ment végig a párkányon, majd be egy erkélyre. A Lee című filmben Kate Winslet dublőre volt, aki producerként is szívén viselte a film sorsát. „Ő is elismerte a munkámat.”

De van egy sztár, aki mindent visz.

„Engem egyetlen sztár hoz izgalomba, a Brad Pitt. Ha ő jön Magyarországra, drukkolok, hogy újra találkozhassak vele.”

A World War Z forgatásán dolgoztak együtt, de a közös jelenetüket kivágták. Aztán Angelina Jolie filmjében is felcsillant a remény. „Ő persze berakta Pityut egy jelenetbe – mi ugyanis Pityunak hívjuk Brad Pittet –, és egy pillanatig úgy volt, hogy nagyon közel kerülhetek a kedvencemhez, de aztán sajnos lefújták ezt a részt.”

A szakma a magánéletét is átszövi: férje Kósa László kaszkadőr-koordinátor, két gyerekük pedig már szintén belekóstolt a filmezésbe. Kinga ma már inkább a háttérben segít, mert a forgatások tizenkét órás napjait nehéz összeegyeztetni a családdal.

„Azért szültem a gyerekeimet, hogy én nevelhessem őket, és nem egy bébiszitter. Nekem ők a legfontosabbak, a filmek csak utánuk következnek.”

Via Meglepetés


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Túlélte a Don jegét, de a háborút nem: egy magyar katona története, aki hazajött meghalni
A Don-kanyar évfordulóján nem hadmozdulatokra és veszteségszámokra emlékezünk, hanem egyetlen emberre. Egy fiatal férfira, aki hazajött a frontról – meghalni, és egy menyasszonyra, aki várt rá.

Megosztom
Link másolása

1943. január 12-én, a Don partján indult el az a hadművelet, amely a magyar hadtörténelem egyik legsúlyosabb tragédiájává vált. A Don-kanyar nemcsak hadosztályokat és számokat temetett maga alá, hanem embereket, szerelmeket, ígéreteket.

Ez a történet nem csak a frontvonalról szól, hanem arról is, ami otthon történt: egy fiatal férfiról, aki túlélte a Don jegét, de a háborút nem élhette túl:

Dohánytermesztő kisbirtokosok voltak, mégis bekerült a keleti frontra induló 2. Magyar Hadseregbe Hegedűs Ferenc. Ő már a második testvér volt a családban, akit besoroztak. Fiatal volt és erős, Rozália, a menyasszonya alig-alig engedte el, de nem volt mit tenni. Menni kellett.

Ritkán jött posta felőle. Anyja és szerelme együtt lesték a híreket, hallották, hidász lett, műszaki alakulat, na, ott biztos jó sora lesz. Teltek a hónapok, a két asszony egymásba kapaszkodva várta haza a legényt. Nagyon. Ő tudta ezt, és megfogadta, hogy hazamegy hozzájuk.

Éhezett és fázott. Árkot ásott, befagyott pontondarabokat pucolt. Aztán egyszer csak történt valami. Gyorsan kellett cselekedni ott a Don partján, kellett a híd, de azonnal. Nem volt idő mérlegelni, és a jég nem bírta el. Beszakadt. Nem egyedül süllyedt el a jeges árba, de csak kevesen tudták elkapni a kötelet, amit a társaik dobtak a partról. Míg a fagyott kötél marcangolta a tenyerét, Rozália arcát látta maga előtt. Ki kell kecmeregni. Nem maradhat most itt. Megígérte. Várják.

Ráfagyott a ruha, ropogott a jég a cipőjében. Gyorsan vetkőzött, dörzsölték hóval, aztán lilára fagyva vissza kellett vennie a deres-jeges egyenruhát. Hogy milyen rettenetesen fázott! Már másnap belázasodott. Félrebeszélt. Hátraküldték a hadi kórházba. Teltek a hetek, végül egy jószívű orvos azt mondta neki: Ferenc, menjen haza.

Haza! Hosszú volt az út, de végül megérkezett. Hogy örültek neki! Anyja, menyasszonya, az egész család összeszaladt, de ő csak kapkodott a levegőért és a szobába vágyott.

Jártányi ereje sem volt. Köhögött, fulladt.

Tüdőbaj - mondta a doktor és csak ingatta a fejét. Összesúgtak az asszonyok, előkerültek régi gyógymódok, de ő napról napra keskenyedett. Hétről hétre gyengébb lett. Rozika mellette töltötte minden idejét. Cserélte a borogatást, felrázta a párnáját és arról mesélt neki, milyen szép is lesz az esküvőjük. Hogy reggelig táncolnak majd, csak gyógyuljon meg!

Aztán egy nap a Ferenc keze már nem szorította vissza a Rozika kezét. Hazajött hozzánk meghalni - mondta az anyja, és vigasztalni próbálta az özvegy menyasszonyt.

Gyász borult a házra.

De ilyen temetést nem látott még a világ! A koporsó mögött hófehér menyasszonyi ruhában Rozika ment, egyedül, kezében egy gyönyörű virágcsokor. Mögötte feketében a gyászoló család, végig a falun, egészen a sírig.

Rozál így lett örökre Ferenc menyasszonya. Sosem ment férjhez, nem fogadott udvarlót. Még 65 évig élt, míg szeretett Ference mellé temették.


Megosztom
Link másolása