„Zenei ízlés, hallás már nagyon igénytelen” - Gáspár Laci a nézők ízlésén kesereg, Oláh Gergő szerint viszont az X-Faktor másról szól
És akkor, ahogy a konfettieső elül és a győztes arcán a hitetlenkedő öröm átadja a helyét a kimerült megkönnyebbülésnek, menetrendszerűen megérkezik a nagy, nemzeti vita is: most akkor tényleg ő volt a legjobb? Vagy csak őt szerettük a legjobban? És a kettő között tátongó űrben futjuk le minden évben ugyanazt a kört, a beszélgetés valójában nem a tehetségről szól, hanem rólunk.
A 2025-ös évad pedig különösen nagyító alá került, miután Belano — a karakterből, attitűdből és kőkemény személyességből építkező rapper — legyőzte a klasszikus értelemben „nagy hangnak” tartott Varga Imit. A vita pedig egyenesen a zsűriasztalon csapott le, két különböző világnézet alakjában: Gáspár Laci és Oláh Gergő.
A két zenész Oláh Gergő posztja alatt nyilvánosan ment neki egymás álláspontjának.
És ekkor lett világos: soha nem is a győztesről vitatkoztunk, hanem arról, hogy mire való a tehetségkutató Magyarországon.
Oláh Gergő: A józan szó, aki érti a rendszert
Oláh Gergő, aki maga is innen rajtolt el a csillagok felé, most is azzal kezdte: az X-Faktor nem énekverseny. Pont. Ezzel a mondattal máris megosztotta az országot, mert mifelénk még mindig él az illúzió, hogy ha valaki a hangjával kicsit képes játszani, akkor a tehetségkutatók kötelesek automatikusan felmutatni egy szerződést, három Grammyt és egy országos turnét.
Oláh szerint azonban a verseny a teljes csomagról szól:
történet,
karakter,
jelenlét,
attitűd,
és igen, valamilyen szinten a hang is — de csak mint az egyik összetevő.
Oláh Gergő kijelöli a játéktér határait: ez televízió, nem opera.
És ezzel a kijelentéssel meglepően kevesen tudnak kezdeni bármit. Magyarország ugyanis az a hely, ahol még a forralt bor árát is esztétikai szempontból vitatjuk meg, hát még a popzene igazságosságát.
Gáspár Laci: A sértett szakmaiság, amely már régóta konkurenciát lát a népben
A másik oldalon ott áll Gáspár Laci, aki szerint „a zenei ízlés, hallás… a béka segge alatt van.” Ez a mondat olyan erővel csapott arcon egy egész országot, mint amikor az ember elhiszi, hogy a héten akciós lesz a benzin, és persze nem lesz az.
Szerinte a mentorok felelőssége lenne visszaterelni a nyájat a minőség irányába — ami egyrészt szép gondolat, másrészt döbbenetesen anakronisztikus abban a médiavilágban, ahol mindenki azt nézi, amihez éppen kedve van, és nem azt, amit egy kanonizált zsűri esztétikai felügyelete jóváhagy.
Gáspár Laci a műsor közben többször is érzékelhetően felháborodott, magasra csapó érzelmi amplitúdóval reagált a szavazásokra. Ami érthető: ő még abban a korban szocializálódott, amikor a zene maga volt a szentély.
Csakhogy az X-Faktor nem szentély. Zenészből is sokféle van, történetből is sokféle van, és a végén úgyis az nyer, akinél hosszabb a sor a céllövölde előtt.
A döntő: Belano vs. Varga Imi — és a nagy felismerés
Oláh Gergő meg is erősíti: Varga Imi „óriási énekes”. De Belano nem csupán énekelt, hanem megjelenést, energiát, sorsot tett a színpadra.
Belano pedig pontosan ezt kínálta: egy olyan karaktert, aki nem virtuózként, hanem túlélőként állt a színpadon. Aki nem csiszolt technikát árult, hanem egy életérzést.
És mi, mint közönség, erre voltunk fogékonyak.
Ez nem ízlésromlás. Ez korszakváltás.
Min vitatkoztunk valójában? Nem a zenén. Magunkon.
A két zenész vitája nem zenei esztétikai kérdés, hanem társadalmi önportré. Pontosan azt mutatja meg, mennyire nem tudunk mit kezdeni a tényekkel:
hogy a show-műsor nem konzervatóriumi vizsga,és hogy a közönség ma már történeteket keres, nem hibátlan énektudást.
Gáspár Laci a minőségért küzd. Oláh Gergő a realitásért.
És a kettő nem zárja ki egymást — csak más dimenzióban működik.