Még ma is minden reggel edz és gyakorol, mielőtt elmegy a balettintézetbe, ahol tanít. Balázs a növendékeinek igazi példakép. Több mint 10 éve él Szentpéterváron, a balett mekkájában. Sztárként szeretik és tisztelik, adnak a szakmai véleményére, ezért időről időre meghívják a tévébe és fesztiválokra zsűrizni.

- Hogyan lettél balett-táncos?

- Pontosan úgy, mint általában egy egészséges kölyök: én is fociztam, bicikliztem, mindenféle sportot kipróbáltam. Az általános iskolánkban, Pécsen indult egy délutáni néptánctanfolyam, heti 2-3 alkalommal. Ennek nagyon jó közösségformáló ereje volt, és körülbelül az osztályomból vagy 15 gyerek beiratkozott erre, rengetegen voltunk.

szeretek felmenni a színpadra, nincs lámpalázam, elő tudom adni magam, és van kisugárzásom.

Amikor jött a pályaválasztás, több helyre jelentkeztem, és mindenhova felvettek. Akkor édesanyámék azt mondták, hogy mi lenne, ha megpróbálnám a pécsi művészeti iskolát is, ahol volt tánctagozat, és klasszikus balett-tánc is. Először nagyon vonogattam a számat meg a vállamat, mert akkor még balettelőadást sem láttam. Aztán oda is felvettek, és végül eldöntöttem, hogy ennél maradok.

Akkor még nagyon szerettem a néptáncot, profi akartam lenni. Viszont ahhoz, hogy valaki bekerüljön a Magyar Állami Népi Együttesbe, nagyon széles skálán kell tudnia mozogni, és ugyanúgy a klasszikus balett technikát is el kell sajátítania. Így indult az egész. Elkezdtem tényleg komolyan foglalkozni a táncművészettel, és ez a szeretet szerelemmé vált.

Azt éreztem, hogy ott jobban ki tudom fejezni magam. Persze akkor ez olyan nagy feladat volt a számomra, mintha a Mount Everestet kellett volna megmásznom. Minden erőmet és energiámat erre fordítottam, hogy a lehető legtöbbet kihozzam ebből.

- Eléggé specifikus a balett, nehéz bekerülni?

- Igen, a klasszikus balettban rengeteg aspektusnak kell megfelelni. Ez egy olyan szakma, amiben nem árt, ha van egy esztétikus megjelenés a színpadon, és ehhez hozzájönnek a testi adottságok, például hogy ki tudja-e forgatni a lábát, és hogy mennyire hajlékony.

számít a láb formája, az, hogy a táncos milyen magasra tudja emelni és megtartani a lábát, valamint milyen technikai bravúrokat képes megcsinálni. Ez egy nagyon összetett dolog, általában az szokott a legsikeresebb lenni, aki ennek a sok kritériumnak a legjobban megfelel.

- Mennyire egyformák a balettosok?

- A klasszikus balettben többféle táncostípust különböztetünk meg, amelyek mindegyike mást képvisel. A legismertebbek a „herceg” és a „demi” (dömi) típusúak, valamint a karaktertáncosok.

A hercegtípusba tartozók általában magas, 180–190 centiméter körüli testalkatú táncosok, akik megjelenésükkel és tartásukkal hitelesen testesítik meg a klasszikus balettek elegáns, hercegi szerepeit.

A demi táncosok többnyire alacsonyabb termetűek, akik energikus előadásmódjukkal, gyorsaságukkal és technikai virtuozitásukkal ragadják magukkal a közönséget. Ők azok, akik a lendületet és a játékosságot viszik a színpadra, például egy udvari bolond szerepében.

A karaktertáncosok pedig sokszor jellegzetes kisugárzásukkal és erőteljes színpadi jelenlétük révén válnak emlékezetessé. Ők játsszák el a királyokat, királynőket vagy más markáns szereplőket, akik színpadi személyiségükkel is gazdagítják a történetet. Minden táncostípus nélkülözhetetlen, hiszen együtt adják meg a balett és az előadások sokszínűségét.

- Hogy alakult otthon a karriered?

- Amikor elvégeztem az iskolát, a Magyar Állami Operaház azonnal ajánlott egy szerepet és szerződést. De kaptam egy ajánlatot Torinóból is, azt fogadtam el, és kiköltöztem. Ott kezdtem el a karrieremet. Onnan mentem tovább Franciaországba, a lyoni operaháznak voltam a tagja. Aztán következett Marseille, és onnan költöztem vissza Magyarországra, a Frenák Pál Társulathoz, ami a kortárs táncban otthon is nagyon elismert.

Már akkoriban párhuzamosan elkezdtem kijárogatni Oroszországba darabot csinálni, igazából a Frenák küldött ki. Aztán már minden évben egyszer-kétszer kijöttem új balettelőadást készíteni. Később a rijekai Nemzeti Színházhoz szerződtem, mint első balettmester és szólista, és ott később kineveztek: a színház balettigazgatója lettem. Így indult az európai és az orosz karrierem.16 éve járok vissza, életvitelszerűen 10 éve élek itt, de ebből hármat ingáztam. Eleinte családi vízummal meg munkavállalási vízummal jöttem, amikor lejárt, mindig hazamentem,

A klasszikus balett mindig is ide tartozott, ez volt mindig is a fellegvára. Innen kerül ki a világ legjobb táncosainak a jelentős része, legalábbis a balettszakmában. Szerintem ez legalább a nyolcvan százaléka a táncosoknak, mert itt nagyon erős, magas színvonalú az oktatás. Mindig ott vannak a topban, mert ki tudják hajtani a tehetségből a maximumot.

Arányaiban Magyarországon balettosnak mondjuk felvesznek évente 20 embert, abból kettő kerül majd ki, aki jó. Itt felvesznek 50-et, abból húsz marad, és abból legalább 13 borzasztóan tehetséges. Mások az arányok, és ez csak egy iskola, mert hogy sok van.

- Szeretsz ott élni?

- Igen, én úgy gondolom, hogy ez az ország velem mindig nagyon szívélyes volt, és rengeteg lehetőséget kaptam. Ilyenkor ezzel tudni kell élni, és be is kell bizonyítani. Teljesen ismeretlenként érkeztem, ma pedig – lekopogom – minden jól alakul:

Elég sokat hívnak zsűrizni, meg a tévébe is. Annyi helyen látták már a nevemet, hogy igen, ez egy kvalitás. Egy táncversenynek, egy fesztiválnak nagyon fontos, hogy kiket ültet be a zsűribe. Azoknak a szava és a döntése valid, annak van ereje. Elismerik a szakmai tudásomat, sikerült beilleszkednem, és szeretek itt dolgozni.

- Nagyon fiatalon elértek a vezetői állások...

- Amikor kineveztek Rijekában igazgatónak, akkoriban csak ketten voltunk ilyen fiatalok, ilyen pozícióban egész Európában. Pont akkor nevezték ki a zágrábi operának is az új vezetőjét, mindketten egyidősek voltunk, 32–33 évesek.

- Egy fiatal igazgató hitelesebb a táncosoknak?

- Én a mai napig aktív vagyok, most már közelebb vagyok a 45. évemhez, de minden reggel, amikor felkelek, edzek egy-másfél órát, és csak utána megyek el dolgozni a munkahelyemre.

Fontos számomra, hogy ők úgy nézzenek fel rám, hogy itt a tanár, aki meg tudja csinálni. Úgy gondolom, emiatt jogosan kérem számon a 17–18 éves diákoktól, hogy „figyelj, én már letoltam a karrieremet, és ha én meg tudom csinálni, akkor te is.” Szerintem ez nagyon jó szemlélet: ha a tanár is oda tud állni, és megmutatja, mit kell csinálni, az motiválja őket.

- Azt mondják, a legtöbb művész rigolyás.

- Úgy gondolom, a művészet világa eleve egy érzékeny szakma. Mi, balettosok, az érzelmekkel és a fizikumunkkal dolgozunk. Ez nem egy hivatali munka, ahol az ember egy asztalnál papírokat töltöget ki; nekünk tényleg a testtel és a lélekkel kell átszellemülten dolgozni, ez rengeteget kivesz az emberből. Nem vagyok én sem egy egyszerű ember, természetesen vannak heppjeim...

Úgy érzem, emiatt nálunk sokkal nagyobb az érzelmi amplitúdó, mint amikor egy író vagy költő megfogalmaz valamit.

Talán emiatt nehéz látnom, ha egy táncos nem tudja úgy végrehajtani a mozdulatokat, mert nincsen meg a kellő tehetsége, vagy a figyelme, akarata. És akkor ebből persze lehetnek összeütközések.

- Gondolom, akkor maximalista vagy?

- Én nagyon. Ezt csak így lehet csinálni. De ettől függetlenül úgy gondolom, pedagógusként hozzátartozik az én szakmámhoz az is, hogy mikor kell dicsérni. Nem lehet, hogy állandóan csak az elvárások és a hajtás legyen; motiválni is kell pozitív visszajelzésekkel.

- Biztosan nem könnyű helyzet, ha valaki lustább, de rendkívül tehetséges?

- Általában így van: a legtehetségesebb táncosok kilencven százaléka olyan istenadta tehetség, akiknek szinte nem is kell megdolgozniuk semmiért.

És mégis, lusták, mint a föld… Nagyon sok ilyen tehetséget láttam elveszni: elfogyott a lendületük, érdektelenné váltak.

- A kitartás hiánya szerinted jellemző a fiatalokra manapság?

- Nekem egy picit más a mai fiatalokról a véleményem, mint általában a mostani pedagógusoknak vagy a közéletben, ahogyan beszélnek róluk. Én úgy látom, nekik is ugyanúgy megvan a céljuk, és bizonyára vannak, akik kevésbé motiváltak, de

Különbség, ami az elmúlt 20 évben történt, ez a hihetetlenül felgyorsult technológia. Ma már a kezünkben van a világ, egy telefonnal bárhol lehetünk, bárki közvetíthet, és beleláthatunk a dolgaiba. Ugyanakkor ez nagyon le tudja húzni az embert, de

és könnyen elvesznek benne. Összességében ez egy megoldandó probléma.

A környezetemben nem látom azt, hogy kevésbé motiváltak lennének a fiatalok, van bennük egy egészséges „krampuszság” is. Egyszerűen csak nagyon gyorsan változik a világ, tőlük sem várhatjuk el, hogy egyik napról a másikra alkalmazkodjanak. Mi sem tudunk.

- Hogy sikerült a beilleszkedésed?

- A bürokratikus élet itt is nagyon bonyolult és nehéz. Bevándorlási hivatalba járni maga a pokol, de azon kívül igazából soha semmilyen atrocitásom nem volt senkivel. Nyilván nekem kell alkalmazkodnom, én jöttem ide, tiszteletben kell tartanom a hagyományokat, törvényeket, és keményen kell dolgozni.

Beletaláltam ebbe az üzleti szerepbe. Emellett az emberek tisztelnek, látják, hogy számukra értékes, amit csinálok.

- Mennyi magyar él ott egyáltalán?

- Nem tudom, és én nem nagyon tartom a kapcsolatot. A táncos világ egy nagyon zárt buborék. Időm sincs erre,

Eddig minimum három volt, párhuzamosan vittem a projekteket, emellett zsűriztem és kurzusokat tartottam. Most értem el ide, hogy ez így nem élet, nem akarom idejekorán feldobni a talpam... Mivel sokat dolgoztam, nem jutott időm mindenre, de volt, hogy elmentem a magyar nagykövetség rendezvényére, máskor meg nem tudtam.

Azok, akik itt vannak, más világban élnek. Nem azonos az érdeklődésünk, és mint táncművész nem igazán tudok emiatt beleilleszkedni.

Nem vagyok bulizós, eljárós, szeretek elvonulni, mert annyit vagyok emberek között, hogy az rengeteg energiát von el tőlem. Emiatt így szeretek ellenni és töltődni. Szóval lehet, hogy lenne lehetőségem itteni magyarokkal találkozni, de azért nem mondhatom, hogy itt egy hatalmas magyar közösség lenne. Nem futunk bele egymásba, mint mondjuk Londonban...

Azt szoktam mondani, a legtöbb, ami ahhoz kell, hogy valaki külföldön tudjon boldogulni, az a jó alkalmazkodóképesség. Ha bárhol dolgozol,

Nyilván nekem is van – mint mindenkinek –, ami nem tetszik, de megtanulja az ember azt kezelni. Volt ilyen Franciaországban és máshol is… Úgy látom, sokakban ez nincs meg, és akik pár év után hazaköltöztek, szerintem emiatt tették, mert egy másik kultúrába nem tudtak beilleszkedni.

- Mi az, amit nem annyira, és mi az, amit nagyon szeretsz?

Összességében nagyon szeretem, hogy Szentpétervár a kultúra mekkája. Ez egy elképesztően gyönyörű és színes város, egy élet nem elég arra, hogy rendesen bebarangolja az ember, hogy mindent átnézhessen, mert több mint 400 múzeum, 50 színház és rengeteg műemlék van. Én érzékeny vagyok erre, egyszerűen imádom. Amit egyre nehezebben viselek, az, hogy itt fent északon kilenc hónapig sötétség van. Jön a tél, a nagyon hideg, olykor mínusz 25–30 fok, nagy hó, rengeteg eső, egyik pillanatról a másikra megváltozik az idő. A hosszú tél eleinte tűrhető volt, de most már rengeteg energiát kivesz belőlem.

- Mik a terveid?

- Palya Beával próbáltam az egyik videóklipjét, a mozgásanyagban segítettem neki. Két koreográfiát készítettem, mert ő nagyon szeret a koncerten mozogni, erre kiválasztottunk két dalt. Ez rettentő nehéz feladat:

Októberben volt egy projektem Budapesten, amire a Hagyományok Háza kért fel. Ez egy divatbemutató volt, a Kis fekete projekt címmel, magyar fiatal tervezőktől – ruha, ékszer, kerámia – prezentációja, bemutatója. A nyertesek voltak bemutatva, összekötve egy performance-szal. Egyébként

Az immersive egy olyan színházi előadás, ahol a néző belép egy épületbe, ahol minden a történet része. Nem interaktív, de a színészek körülveszik, mintha az ember belépne egy filmbe. Ilyen show-tematikájú performance volt ez is, Magyarországon: körülbelül 250–300 néző vehetett részt az előadáson, és a táncművészek nem a színpadon mutatták be modellszerűen a nyertes pályamunkákat, hanem a Hagyományok Házán belül különböző helyeken voltak mozgásban, így a nézők bárhova követhették a szereplőket.

Dolgoztam már egy hatalmas projekten is, amelynek a rendezője és koreográfusa voltam; a költségvetése több mint 3 millió dollár volt.

Emellett több meghívásom van zsűrizni: Szocsiba, Ufába, Jekatyerinburgba, meg itt Szentpéterváron is várnak rám műsorokban.

Moszkvából a Bolsoj Színház is megkeresett, és felkértek, hogy csináljak velük valamit. Most írják meg a pályázatot, és adják be az igazgatónak. Ha ő jóváhagyja, akkor mehet, de az még alakulóban van. Ha lesz belőle valami, azt nagy örömmel fogom elvállalni – ez nagyon nagy dolog.

- A családod hogy bírja, hogy mindig külföldön élsz?

- A szüleim már hozzászoktak, ebben élünk már 25 éve. Jönnek látogatni, bárhol élek, felkészültek a karrieremre. Az öcsém is balett-táncos volt a Svéd Királyi Balettban, nemrég hagyta abba. Végigkísértek minket, ismerik ezt az életstílust, és mindig támogatnak ebben.

- Híres vagy, mégsem szerepelsz a címlapokon.

- Az az igazság, hogy 25 éve nem élek otthon, nem látom a jelenlegi helyzetet sem, hogy mit tudnék ott csinálni. Nem vagyok napi szinten a magyar emberek szeme előtt, egy fotót sem tudnak rólam csinálni, maximum ha én küldök. Az a helyzet, hogy annyira el vagyok munkaügyben kényeztetve itt: egy fantasztikus balettakadémián tanítok, fantasztikus diákjaim vannak, van egy lakásom Péterváron, és éppen most vettem egy házat Toscanában.

Akartam egy helyet, ahol kiszakadhatok a napi robotból, a sok rossz időjárás után. Minél több napfény legyen, és kulturális élet, ez fontos, hogy ezekkel legyek körülvéve. Szeretem ezt a nyüzsgést, a környéken lakik Sting is, alig 20 percre tőlem. Úgyhogy elvagyok a címlapok nélkül is.

- Mi lesz a következő állomás?

- Most Kína felé is kacsingatok, már kétszer jártam ott, tavaly és idén is, és nagyon tetszik.

még nem tudtunk megegyezni a feltételekben. Mindenáron már nem megyek sehova, de nekem Kína nagyon bejön, úgyhogy még az is lehet…