INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Prieger Zsolt: „Én nem jó vagyok, hanem törekszem arra, hogy minél kevesebb kárt okozzak”

Az Anima Sound System tavaly kezdett bele a második 30 évébe. De Prieger Zsolt nem csak erről mesélt nekünk.

Megosztom
Link másolása

Prieger Zsoltot többnyire az Anima Sound Systemfőkolomposaként” ismerjük, holott ez alkotói énjének csak egy szeletkéje. Bravúrosan ötvözi projektjeiben a zenéhez az irodalmat, melyhez sokkal több köze van, mint azt sokan gondolnánk. Rutai Gábor interjúja.

- Úgy vettem észre, hogy állandóan benne vagy valamiben nyakig, rengeteg dolog foglalkoztat.

- Én meg néha arra gondolok, mintha mindig megtalálnának, és akkor egyszerűen - mint a Jim Carrey -, mindig igent mondok. Ez sokszor egy csomó vicces, hülye szituációt is eredményez, de igent mondani sokkal jobban szeretek, mint nemet. A sok igen persze űzött vadsághoz, meg behavazottsághoz vezet, de erre meg jön egy másik, még brutálisabb közhely, hogy egy életünk van, és éljük intenzíven.

- Na jó, de hogyan priorizálsz?

- Nagyjából improvizálok.

- Improvizálsz. Azt kb. elhiszem (egyébként zárójelben: nem), hogy téged találnak meg ezek a dolgok, mert szerintem téged IS megtalálnak dolgok, de én azt gondolom, hogy azért te is pörögsz egy csomó dolgon.

- Persze! Senki sem mondta, hogy csináljak irodalmi, zenés esteket. Senki sem mondta, hogy írjak könyvet, és senki sem mondta, hogy csináljak zenekart. Ezek alapvető dolgok. Az a jó, amikor a kereslet-kínálat találkozik, amikor a vágyaid elérkeznek egy olyan pillanatba, amire mondhatod azt, hogy megtalált a szerencse, a véletlen, vagy ha fennkölten fogalmazunk; a kegyelem. Legjobb, ha a magánéleted is rendben van, és én egy ilyen szakaszban vagyok most, ami remélem, hogy folyamatosan kitart, mert dolgozni, melózni sokkal jobb így.

- Jó, hogy idehoztad a család-kérdést. Az ember hova pakolja az energiákat, az ötleteket? Egy olyan ember, akiben buzog az állandó ötletelés, az önmegvalósítás, de közben meg ott van egy gyerek, vagy több… abba is akar pakolni az ember.

- Nem is az, hogy abba is akar pakolni, hanem például azon mereng, (főleg, hogyha valakinek egy gyereke van, mint nekem, aki most már 33. életévében van), hogy mi az, amit kellett volna? Mi az, amit nem csináltam? Vajon ez még helyrehozható?

Ugyanis nincs olyan apa-gyerek kapcsolat, ami ne lehetne jobb, és amikor mondjuk a gyerekeddel nem feltétlenül egy családban szocializálódsz egész életedben, akkor meg főleg vannak olyan hiányosságok,

amik, hogyha normális apa vagy, akkor azokat hiátusként éled meg. A legrosszabb az, amikor valaki tökéletes gyereknek tekinti magát gyerekként, vagy szuper apának apaként. Persze ennek a másik fele sem jó, amikor valaki rettenetesen rossz apának gondolja magát, vagy szeretetlen, vagy nem szerető gyereknek. Valami középutat kell ebben megtalálni. 
Nálunk nagyon szenvedélyes „olaszság” van, „szicíliaiság”, „nápolyiság”, és azért mi gyakran elvétjük ezeket a hangsúlyokat, és mondanám azt, hogy hibázunk, de inkább azt mondom, hogy gyakran hibázok.

- Azt szokták mondani az apáknak, hogy amint megszületik a gyerek, lehet tudni, hogy rögtön te vagy neki a legnagyobb traumája az élete hátralevő részén, úgyhogy sajnos ilyen messziről kell nekifutni ennek a sztorinak.

- Hát igen, de ezt hívják életnek. Minden pillanatban tűnődhetsz azon, hogy mi az, amit jobban kellene csinálnod. Én egyébként így vagyok a zenekarral, vagy írással, vagy csak egy mondattal.

Van bennem egy ilyen kontrolfreek-ség, ami bizonyos szempontból jó, bizonyos szempontból meg nem annyira,

mert hogy közben meg látom, hogy a körülöttem épülő vagy széthulló világban egyre inkább több a slendriánság, és az furcsa.

- Valószínűleg az a fogyasztási kultúra, az a tempó, ami jelen pillanatban zajlik, már nem ugyanaz, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt volt, és most nem akarok károgni, hogy „bezzeg a mi időnkben”, mert minden tök jó most is, tehát nincs ezzel baj. Csak lehet, hogy egy olyan típusú embernek, mint aki te vagy, aki nehezen engedi el a végeredményt, annak nehéz, mert erre már nincs idő.

- De nem így vagyok ezzel. Lehet, hogy kicsit busongsz utána, hogy hogy lehetett volna másképp, de erre a busongásra a legjobb gyógyszer az új alkotása. Például az irodalom meg a zene szintén keresztbe-kasul fűzi, ölelgeti át egymást az életemben, egyre erősebben. Ez izgalmas.

- A cross-art alkotások engem mindig lázba tudnak hozni. Ha most szembe dicsérhetlek, az Anima Sound System zenéjében én pont azt szeretem, hogy ízlésesen tud hozzányúlni különböző műfajokhoz. Engem például - aki néptáncoltam húsz évig -, kiráz a hideg, ha techno-ra néptáncolnak, mert rettentő olcsó. Vagy akkor is kiráz a a hideg, hogyha egy szép népdal alá bekevernek egy nagyon otromba dobot, és akkor azt gondolják, hogy most mennyire új dolgot csináltak.

- Már nyolc, vagy tíz éve csinálok zenés irodalmi esteket. Jobb híján, így hívom őket, mert ezek inkább mixtúrák, amiben összeállítok, kitalálok valamiféle zenei szüzsét, és arra jönnek rá szövegek, néhol nagyon viccesen összeölelkezve, néhol pont határozottan egymásnak ellentmondva, és éppen ettől lesz valami új tartalom. A Pilinszky előadásomban nincs például négysoros. Az apokrifből is részek vannak, de úgy, hogy először szólal meg a közepe, és aztán a végén az eleje. Szilánkok vannak ezekben az irodalmi műsorokban. Cseppben a tengert szeretnék, és azt szeretném, hogyha - ahogy egy másik animadal mondja -, hogy a „reading is sexy” jegyében egy mániákussággá, elfoglaltsággá válna az, hogy olvasol, és az, hogy jó barátságban vagy a szöveggel, amit egyszerűen nem tud (bármennyire is akar), elvenni tőlünk az iskola. 
Ez olyan, mint a szabadság;

a politika születésünktől fogva, a koporsónkig elkísér bennünket, hogy ne merd magadat szabadnak érezni. És nem tudja megcsinálni,

mert egyszerűen egy leküzdhetetlen, ösztönszerű DNS-ünkbe belekódolt vágyunk van arra, hogy szabadok akarunk lenni.

- Az olvasás öröme legjobb esetben megérkezik a család szűk környezetéből gyerekkorban, de sok helyen meg sajnos nem.

- Vagy megérkezik, de annyira erőteljesen érkezik meg, hogy nem akarja az a gyerek. Tudok én olyanról, akiknél a szülők nagyon sokat olvasnak, és leszakad a könyvespolcuk minden szobában, a gyerek meg még nem olvasott el egy könyvet.

- Lehet, hogy vizuálisan nagyon van nyomva, szegény.

- Igen. Igen, persze. Tehát, mennyire kap tőled szabadságot, és mennyire kap kedvet. Én tanítottam sok helyen. Nagyon kicsi általános iskolásoknál voltam falun, tanítottam egyetemi szakkollégiumban, tanítottam már majdnem gimnáziumba járókat irodalomra, nyelvtanra, etikára és mindenhol mások és speciálisak a problémák.

Egy biztos, ezt bizton állíthatom jó pár évi pedagóguskodás után, hogy 10-12 éves korig nem kellene a mai klasszikus iskolába járni a gyerekeknek.

Ne adagold túl, ne okoskodd túl, de ne is nézd le a gyereket, hogy ezt nem érti meg, mert a gyerek fantasztikus.

- Hogyan indult nálad az irodalom szeretete? Hogyha visszagondolsz gyerekkori élményekre, akkor mik az elsők?

- Könyves családból származom, az apám első generációs értelmiségi, tele voltak a könyvespolcok, és nagyon 360 fokos. Tehát a sport minikönyvektől, Botticelli, vagy Michelangelo albumokig, a kor szokásos sorozatain kívül azért ott volt a Dosztojevszkij.

Tehát a könnyeimmel áztatott, gimnazista koromban először elolvasott Karamazov testvérek, az az apám polcáról volt.

De például vannak olyan kölyökkorodban elolvasott könyvek, amikhez visszafordulsz. És - ahogy szokták mondani, közhelyesen, hogy - mindig más és más fénytörésben mutatja magát. Hogy egy magyar példát mondjak, mondjuk Szerb Antal. Az „Utas és holdvilág” egy nyolcadikosnak, egy 18 évesnek, egy érett férfinek, vagy egy érett nőnek, vagy egy idős embernek teljesen mást mond.

- Ő nálam is visszatérő.

- Gondoltam, pedig nem mondtad.

- Hadd kérdezzem meg, hogy a te írói munkásságod hogy áll éppen, mert tudom, hogy írsz verseket, azt is tudom, hogy már van egy könyved, de készülőben is van.

- Készül, igen. Van a „Jasszi és Bob”, apám a Jasszi, a Bob pedig Bob Dylan. Furcsa, nagyot mondó férfiak történeteiből van összerakva, és közben feltűnnek mindenféle nőalakok, például édesanyám, aki a ’64-es szombathelyi strand szépe volt. Ez fotókban, dalszövegekben és mindenféle történetekben. Közben jómagam emberi és iskolai bukásai és jegyei és otthonról szökései keresztbe-kasul.

- Terápiás könyv?

- Pontosan! Abszolút, abszolút. Szerintem egyébként az írók, költők, zenészek, karmesterek, amit csinálnak az terápia. Hogyha közben nem leszünk szarabb emberek, hanem talán egy kicsit jobbak, vagy elviselhetőbbek önmagunk és a világ számára, akkor már megéri.

- Ezért nem szabad a művészeknek pszichológushoz járni. Kiventilálják magukból.

- Néha azért jó, hogyha mennek. A megalomániáink és egyéb mániáinktól nem baj, hogyha megszabadulunk.

Ezért hasznos a pszichológus, a pszichiáter és a pap is. Ki, mikor, melyik.

A verseim nagyon régóta íródnak. Már kicsi koromtól fogva, de soha nem publikáltam őket. Mindig annyira intim sztorik voltak ezek számomra, hogy olyan, minthogy nem szívesen beszélnék nyilvánosan mondjuk a szexuális életemről is.

- Korábban akartam kérdezni, hogy átsejlik egy vallási gondolkodás, a valláshoz való ragaszkodás, vagy valamiféle kapcsolat a mondataidból.

- Ez inkább egy folyamatos keresés, ami hogyha jó esetben hitté, vagy egyfajta meggyőződésé formálódik, akkor ez egy boldogság, akkor ez egy relaxált állapot. Én a magam jó-ját keresem ebben, és eszembe se jut, hogy embereket erről győzködjek, vagy hogyha győzködök, akkor azt lehet, hogy nem jól teszem.

- Hol helyezkedik ez el a te életedben?

- Amikor én azt mondom, hogy „kegyelmi pillanat”, hogy részt veszek egy jó beszélgetésben, akkor ott. Amikor Szentmisére megyek, akkor Érdre megyek a Teréz anya nővérekhez. Egy indiai és négy afrikai nővér, meg egy lengyel, és akkor jön egy néni az Érdalsóról, meg a Jácint atya. Így vagyunk hatan-heten. Ez egy pici, mini hely, ahol a nővérek élnek, mint apácák.

Amikor azt kérdezik, hogy mi az én egyházam, vagy hol az Isten, az ott van, amikor ablaktalan, ajtótlan, félig lerombolt házakban lakó cigányokhoz kimennek a Jácint atyáék.

Ez az egyház, a többi az kamu. A Katolikus Anyaszentegyház, az nem csak a Szent István bazilikában, meg a Szentjobb cipelésnél van, hanem az ott van Dél-Amerikában, Afrikában, a rengeteg Jácint atyában és a rengeteg Teréz anyában. Meg a rengeteg Pilinszky versben, meg a rengeteg Dosztojevszkijben, meg a rengeteg Szerb Antalban, ott van a sírásban, meg a nevetésben. Meg ott van a mostani beszélgetésünkben is.

- A vallással kapcsolatban: nekem mindig rengeteg benne az álságosság.

- Persze, hát emberek vagyunk. Hát álságos történeteket, álságos magatartásokat, álságos kereszteket cipelünk magunkon, de az egyházat is emberek csinálják, a kedvenc foci csapatunkban is emberek vannak, és jaj, de micsoda szörnyű játékosok is tudnak benne játszani, meg milyen edzőink vannak, meg milyen politikusaink vannak, de ettől függetlenül el kell menni szavazni, és egy jobb országot kell csinálni. Az egyháznak sem hátat fordítani kell, hanem csinálni belőle egy jobb egyházat. 
Mindez nem jelenti azt, hogy én jóvá válok. Én nem jó vagyok, hanem törekszem arra, hogy minél kevesebb kárt okozzak. Azt hiszem, hogy ez a legjobb. A hitem, hogy minél kevesebb kárt okozzak, és így is rengeteget okozok.

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Majdnem 100 évig mindenki rosszul tudta, mit jelent Schrödinger macskája, és azóta sem oldódott meg a probléma
Sokan azt hiszik, Schrödinger macskája a kvantumelmélet bizonyítéka, pedig az valójában egy tudományos kritika volt. A friss kísérletekkel a tudomány még mélyebbre ásta magát a Schrödinger által jelzett logikai csapdában.
Sassy - sassy.hu
2026. május 29.


Megosztom
Link másolása

Azt hiszed, Schrödinger macskája valami misztikus, szuperokos dolog egy cicáról, ami egyszerre lehet élő és halott?

Felejtsd el. Az igazság sokkal kiábrándítóbb és végtelenül menőbb:

a híres macska a tudomány történetének legnagyobb trollkodása volt.

És a poén ma jobban ül, mint valaha, miközben a fizikusok már tényleg „macskaállapotokat” hoznak létre szilíciumchipeken, ahogy arról a Nature Physics is beszámolt egy 2025 elején publikált cikkben, ezzel még kellemetlenebb helyzetbe hozva a modern tudományt.

Mert miközben a laborban már kvantumzombikat gyártunk, a lényegi kérdésre még mindig nincs semmilyen válasz.

Most jön a csavar, amitől az egész sztori értelmet nyer.

Erwin Schrödinger 1935-ben azért találta ki ezt az egészet, mert abszurdnak tartotta a kollégái elméletét – miszerint egy részecske a megfigyelésig több állapotban is létezhet egyszerre.

A gondolatkísérlet arra az abszurditásra reflektál, hogy a macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot.

Ezért a kérdést egészen eredeti módon próbálta megvilágítani.

Azt mondta, oké, srácok, ha ez igaz a szubatomi világban, akkor egy dobozba zárt macska is lehet egyszerre élő és halott egy radioaktív atom szeszélye miatt.

 

Schrödinger, hogy a kvantumelmélet egyik abszurditását szemléltesse, egy képzeletbeli macskát egy zárt dobozba helyezett, amelybe kívülről nem lehetett belelátni. A dobozban a macska mellett van egy szerkezet, melyet a macska nem tud befolyásolni. A szerkezet tartalmaz egy darab radioaktív anyagot, melyben egy óra alatt egy atom vagy lebomlik, vagy ugyanekkora valószínűséggel nem bomlik le. A radioaktív bomlást észleli egy Geiger–Müller-számláló, ami egy relén keresztül elenged egy kalapácsot és az összetör egy hidrogén-cianidos üveget, megölve ezzel a macskát. Ha egy órán át magára hagyjuk a dobozt, azt mondhatjuk, hogy a macska él, ha időközben nem volt atombomlás.

Hogy eldöntsük, a macska él-e vagy meghalt, ki kell nyitni a dobozt.

Ám a kérdés azonban az, hogy milyen állapotban van a macska a doboz kinyitása előtt?

A kvantumelmélet szerint a macska hullámfüggvénye egy élő és egy halott macska hullámfüggvényét egyszerre tartalmazza.

Schrödinger számára az az elképzelés, hogy a macska egyszerre élő és holt is, abszurd elképzelés volt, amit nem tudott elfogadni.

Ezzel akarta megmutatni, hogy a kvantumelmélet logikája a való világban látványosan összeomlik.

És itt jön a lényeg: a provokációja annyira betalált, hogy a fizika azóta is ezzel a problémával küzd. Ezt hívják „mérési problémának”, és arról a pofonegyszerű kérdésről szól, hogy pontosan hol és hogyan dől el, hogy a kvantumvilág elmosódott valószínűségeiből mikor lesz a mi valóságunk kőbe vésett ténye? Hol van a határ?

A legújabb kísérletek, amikben már nemcsak egy atomot, hanem annál jóval nagyobb rendszereket hoznak szuperpozícióba, csak még égetőbbé teszik a kérdést.

Létrehozzuk a paradoxont a laborban, de a magyarázatot ugyanúgy nem találjuk, mint Schrödinger idejében.

Szóval, amíg a neten mémként pörög a dobozban kuksoló, félig élő cica, addig a tudomány pont azt a falat bámulja, amit Schrödinger közel száz éve felépített. A kísérlet valódi üzenete nem a kvantumvilág varázslata, hanem egy megalázó emlékeztető: fogalmunk sincs, hogyan működik a valóság átmenete a mikroszkopikusból a makroszkopikusba. A helyzet az, hogy a világegyetem még mindig sokkal rejtélyesebb, mint amit a legokosabb egyenleteinkkel magyarázni tudnánk.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Vannak még jó emberek”: 3,2 millió forintot talált egy férfi Túrkevén, hiánytalanul visszaadta a nyugdíjasnak
A becsületes megtaláló kutyasétáltatás közben talált egy táskát, benne a hatalmas összeggel. A pénz egy idős úré volt, aki nyaralót szeretett volna vásárolni a településen.

Megosztom
Link másolása

Olyan, mint a mesében, de ez a történet a valóság: Túrkevén Vasas Lajos a reggeli körét rótta a kutyájával, amikor figyelmes lett egy táskára. A sztori másik főhőse egy Lajos bácsi nevű nyugdíjas, aki nem a lottón nyerte a pénzt, hanem a nyugdíjából spórolta össze, hogy vegyen egy kis nyaralót. A terv az volt, hogy Túrkevén telepszik le, mert egy rádióműsorban hallotta, hogy milyen szuper hely, meg ott a gyógyvíz is.

„El lehet képzelni, milyen sokáig tartott, amíg a kis nyugdíjamból összespóroltam ezt a pénzt.”

A hétvégét már a városban töltötte, ingatlanokat nézegetett, a teljes vételárat pedig végig magánál hordta a táskájában, mert hát hol máshol lenne a legnagyobb biztonságban, ugye. Aztán a hazaúton jött a hideg zuhany: a táska sehol. A pánikot és a beletörődést tökéletesen foglalta össze:

„Sejthetik, mit éreztem, levert a víz, magamban pedig már lemondtam a pénzről.”

Nagyjából ekkor lépett a képbe Vasas Lajos és a kutyája. Amikor meglátták a táskát, még nem sejtették, hogy egy kisebb vagyont rejteget. „Eszünkbe sem jutott volna, hogy ennyi pénz van benne, kinyitottuk, hátha találunk valamilyen nyomot, ami a tulajdonosra utal” – mesélte.

Őszintén bevallja, hogy benne is felmerült egy pillanatra a kísértés, de aztán gyorsan elhessegették a gondolatot. Mivel a táskában nem volt semmi konkrétum, felhívták a 112-t, ahol a hivatalos utat, vagyis a jegyzőt javasolták. Csakhogy vasárnap volt, a hivatalok pedig alszanak. Így jött a 21. századi megoldás: egy Facebook-poszt. A felhívás több áttételen keresztül végül eljutott a kétségbeesett Lajos bácsihoz, aki azonnal visszafordult Túrkevére. Egy gyors azonosítás után hiánytalanul visszakapta az elveszettnek hitt milliókat. Az öröme akkora volt, hogy 50 ezer forintot nyomott a becsületes megtaláló kezébe, aki először nem is akarta elfogadni. Végül beadta a derekát, de a pénz sorsa igazán szívmelengető fordulatot vett.

„Mivel a feleségem tanárnő – elviszi az egész osztályt ebből a pénzből moziba.”

Lajos bácsit pedig a történtek csak megerősítették abban, hogy Túrkeve a legjobb hely a világon, és továbbra is ott keres magának nyaralót.

Tavaly nyáron például Rácz Jenő sztárséfnek sikerült a kocsija tetején felejtenie a táskáját, benne a pénztárcájával és közel egymillió forinttal. A tárca természetesen lerepült útközben, de szerencséjére egy becsületes megtaláló pár bukkant rá, és a benne lévő névjegykártya segítségével visszajuttatták neki.

A séf akkor a közösségi oldalán lelkendezett, hogy „vannak még jó emberek, sőt angyalok is!”

 


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A 16 éves lány már nem érhette meg a ballagását, de a szíve ott dobogott a tömegben egy másik fiúban
A 16 éves Emily Matejovitz már nem érhette meg saját ballagását, halála előtt azonban olyan döntést hozott, amely több ember életét is megváltoztatta. A tinédzser felajánlotta szerveit átültetésre, az iskolai búcsúünnepségen pedig megjelent az a fiú is, aki Emily szívét kapta meg.

Megosztom
Link másolása

Az iskolai ünnepségek általában a kényelmetlen egyenruháról, a szülők büszke könnyeiről és a jövőbe vetett reményről szólnak.

A michigani Reeths-Puffer középiskolában viszont ennél sokkal többről volt szó: egy lányról, aki már nem lehetett ott, és három emberről, akik azért utaztak több száz kilométert, hogy tisztelegjenek előtte.

A 16 éves Emily Matejovitz ugyanis már nem érhette meg a ballagását, de a döntése, hogy szervdonor lesz, három másik embernek adott új életet. Ők pedig úgy gondolták, a legkevesebb, amit tehetnek, hogy ott vannak az ünnepségen.

Emily tavaly decemberben, mentális egészségügyi problémákkal küzdve hunyt el, de pár hónappal korábban, a személyi igazolványa igénylésekor már jelezte, hogy halála esetén felajánlja a szerveit.

A lány édesanyja, Rebecca a People újságírójának, Toria Sheffieldnek arról beszélt, hogy lánya mindig is másokon akart segíteni, és ez a gesztus a legmélyebb gyászban is ad némi vigaszt.

„Hálás vagyok, hogy Emily szervei csodálatos emberekhez kerültek, és hogy a felajánlása beteljesítette azt, amit végső soron tenni akart: másoknak segíteni.”

A kedden tartott diplomaosztón ott volt a 16 éves Landon Coleman, aki Emily szívét kapta meg. A fiú számára ez a találkozás legalább annyira fontos volt, mint a gyászoló családnak.

„Sokat jelent, hogy találkozhatok azokkal az emberekkel, akik felnevelték és szerették azt a személyt, aki második esélyt adott nekem az életre”

– mondta, majd arról beszélt, most már olyan dolgokra készülhet, amik korábban elképzelhetetlennek tűntek.

„Alig várom, hogy megszerezzem a jogosítványomat, leérettségizzek és egyetemre menjek. Ezek olyan lehetőségek, amelyeket azért kaptam, mert valaki úgy döntött, hogy donor lesz.”

A legmeghatóbb pillanat talán az volt, amikor a 4 éves Ripley Ferrell, aki Emily egyik veséjét kapta, odaszaladt az anyához. Ripley édesanyja, Audra szerint ez volt az egyik legjobb napjuk a transzplantáció óta.

„Hihetetlen volt nézni, ahogy Ripley nevet és a legnagyobb öleléssel nyúl Rebecca felé”

– mesélte.

Audra szerint a szervdonáció nemcsak életet ad, hanem lehetőséget is: „a lehetőség a felnőtté válásra, az emlékek gyűjtésére és mindazon dolgok megtapasztalására, amelyek egy életet alkotnak.”

A Ferrell családot annyira megérintette Emily története, hogy létrehozták az Emily Matejovitz Alapítványt, amely ösztöndíjakat ad és a mentális egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést segíti. A harmadik recipiens, egy 54 éves férfi, aki a lány máját és másik veséjét kapta, szintén ott volt az ünnepségen.

A ballagás mint a családi büszkeség és a dráma színtere a sztárvilágban is állandó téma. A közelmúltban például Jennifer Lopez és Ben Affleck jelentek meg együtt Affleck lányának diplomaosztóján, de a róluk készült képeken a köztük lévő feszültség szinte tapintható volt, miközben Heidi Klum és volt férje, Seal együtt sírtak a büszkeségtől fiuk ünnepségén.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Pokorny Lia a színpadon megható felajánlást tett Kálloy Molnár Péter családjának
Pokorny Lia 500 ezer forintot ajánlott fel a csodálatos színész családjának. Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást.

Megosztom
Link másolása

A taps után egy pillanatra mindenki elcsendesedett a 6SZÍN színpadán. Pokorny Lia kapta az első Kálloy Molnár Péter-díjat, majd a mikrofonhoz lépett, és a frissen kapott félmillió forintos pénzjutalmat egy az egyben felajánlotta néhai barátja és kollégája családjának. A gesztus nemcsak a közönséget, de a díjat átadó özvegyet, Lestár Ágnest is meglepte.

Kedden este tartották a Kálloy Alapítvány első díjátadóját, amivel

azokra a polihisztor művészekre emlékeznek, akik Kálloyhoz hasonlóan több műfajban is maradandót alkottak.

Az elismerést Pokorny Lia és Lutter Imre kapta, de a reflektorfény egyértelműen a színésznő váratlan bejelentésére irányult. Ahogy arról a Blikk is beszámolt, Pokorny egy pillanatig sem hezitált a döntésen.

„Maga a díj az enyém, és Pétert így hazaviszem magammal, de a pénzdíj egyértelműen a családé, ez nem volt kérdés a számomra” – mondta a színpadon.

A színésznő egyúttal a halált és a gyászt tabuként kezelő kulturális közegről is beszélt. „Egészen elképesztő, hogy a kultúránkban mennyire nem foglalkozunk azzal, hogy mindannyian elmegyünk. Erre készülni kell.”

Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást, de végül meghatottan elfogadta. A pénz a legjobb helyre kerül, egyenesen a Kálloy Alapítványhoz, amelynek pontosan az a célja, hogy a művész hatalmas, de jórészt befejezetlen hagyatékát gondozza.

„A Kálloy Alapítványban jó helye lesz ennek az összegnek, mert célul tűztük ki, hogy mindazt megőrizzük, fenntartsuk és továbbgondoljuk, amit Péter itt hagyott”

– erősítette meg az özvegy, utalva a rengeteg filmtervre, kiadásra váró verseskötetre és zenére.

A díj maga is szimbolikus: egy létrát ábrázol, amit egy Péterről mintázott figura tart. „Az az üzenete, hogy a felfelé haladó alak a csillagos égig jusson” – magyarázta Lestár Ágnes.

A díj megalapítását idén májusban jelentették be, azzal a céllal, hogy a Kálloy-hagyatékot gondozó alapítvány forrásokat teremtsen a befejezetlen művekhez.


Megosztom
Link másolása