FONTOS

Ki a fenét kell, hogy érdekeljen rajtam meg a férjemen kívül, hogy ezek szerint demiszexuális vagyok?

Végtelenül sajnálom a mostani kamaszokat, akik identitáskereséséhez az idősebb generációk futószalagon gyártják az újabbnál újabb kifejezéseket.

Megosztom
Link másolása

Nemrég szembejött velem az Instagramon egy általam eddig nem ismert szó: demiszexuális.

A 2009 óta a Tinderen is megjelölhető kifejezést hivatalosan azokra használják, akik csak erős érzelmi kötődés mellett képesek szexuális vonzalmat érezni. Ezzel eddig nem is volt gondom, sőt, jött a felismerés, hogy nahát, én ilyen vagyok, sose volt még egyéjszakás kapcsolatom, sose gondoltam azt egyetlen helyes vagy kifejezetten szép férfi láttán se, hogy ejha, de összegabalyodnék vele. Aztán tovább olvastam a bejegyzést, és kezdett összeszorulni a gyomrom, amint azt ecsetelte a szerző, hogy ne gondolja az olvasó, hogy szegény demiszexuálisoknak gond lenne a libidójukkal, vagy úgy egyáltalán a szexuális életükkel, meg hogy

semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki ebbe a csoportba tartozik, ez nem egy betegség, mert nem igényel kezelést,

és felesleges dolog prűdnek vagy ódivatúnak nevezni őket. (A cikk egyébként frappánsan egy vágykeltő ételeket listázó bejegyzés linkjével ér véget.) Ezek után rákerestem más helyeken is a kifejezésre, és rendre azzal a számomra furcsa megközelítéssel találkoztam, miszerint a demiszexualitást az aszexualitás és a normális szexualitás közötti egyfajta szürke zónában kell elképzelni, ahol az érintett személyek abban különböznek a skála két végpontjától, hogy van, amikor kívánják a testiséget, és van, amikor nem. (Ezek szerint az, aki nem aszexuális vagy demiszexuális, folyamatosan be van gerjedve? Vagy akkor a legtöbb ember egész nap arra koncentrál, hogy elfojtsa a dolgot, hogy el tudja látni a munkáját, meg be tudjon vásárolni a boltban, aztán ha már otthon van a négy fal között, végre kedvére lehet szexuális?)

Aztán egy másik cikkben ez állt:

„Vannak olyanok is (demiszexuális személyek), akik soha nem érezték, hogy valójában „coming outolniuk" kellene, mivel úgy gondolják, ha ez egy kapcsolat alakulása során releváns lesz, majd elmagyarázzák az érintettnek."

Végül a szerző úgy összegzi a témát, hogy a legjobb az lenne, ha a tudomány szépen kikutatná a demiszexualitást, a társadalomnak pedig egy dolga van ezzel: elfogadni.

És hogy a kéretlen beszólásokból se maradjanak ki a demiszexuálisok, egy másik oldalon ilyeneket olvastam:

„az ilyen irányultságú személy gyakran találkozhat olyan megjegyzésekkel, mint például:

-    Még nem találkoztál a megfelelő emberrel, aki elcsavarná a fejed.

-    Talán csak későn érő típus vagy...

-    Esetleg nem bántalmaztak kiskorodban?

-    Valami probléma van a hormonjaiddal?"

Ezek szerint 36 év, meg három gyerek után kellett megtudnom, hogy deviáns vagyok?

Aztán elgondolkodtam és elszégyelltem magam, hiszen valószínűleg ugyanígy érezheti magát bárki ma Magyarországon, aki nem ciszheteró, vagy mondjuk nőként nem akar gyereket, esetleg vega, és a rokonsága szerint meg "az nem normális".

Vajon hány olyan embertársamat vegzálják finoman vagy durván olyan tulajdonságért, ami lehet, hogy igaz rá, de nem meghatározó része az identitásának? Mert igazából ki a fenét kell, hogy érdekeljen rajtam meg a férjemen kívül, hogy ezek szerint demiszexuális vagyok?

Read it till you feel it

A közösségi média (meg az egész internet) egyik kétélű tulajdonsága, hogy egyszerre lát el minket nagyon is hasznos, és eseténként egészen káros információval, többek között önismereti jellegűekkel is.

Mert természetesen jó dolog, ha egy problémámra akarva vagy akaratlanul megoldást találok, de

aki valaha is arra vetemedett, hogy bekövessen egy szimpatikus pszichológust, lifecoach-ot, vagy más önismereti megmondóembert, az bizony néha azon kapja magát, hogy kényelmetlenül sokat kezd tudni magáról.

(Lásd az egyszeri anyuka, aki most tudta meg, hogy demiszexuális).

Ahogy egy női magazin horoszkóp rovatának kb. bármelyik jegyébe belelátja magát az ember, úgy mondjuk egy ADD (Attention Deficit Disorder), vagy a mai, frissebb szóhasználat szerint “figyelmetlen ADHD” (Innattentive ADHD) zavar leírásának olvasása után is sokan fogják úgy érezni, a fene egy meg, ez bizony rám is jellemző. Én például simán hozom ezeket a figyelemzavaros jellemzőket:

  • Nehézséget okoz megtartania a figyelmét, különösen akkor, ha a feladat nem érdekli
  • Figyelme könnyen elterelődik
  • Gyakran követ el olyan hibákat, amelyek a figyelmetlenségéből fakadnak
  • Problémája lehet az önmotivációval
  • Alulteljesítés érzése, szubjektíve nem sikerül elérni a célokat
  • Nehezen szervezi meg az életét
  • Krónikus halogatás jellemzi, vagy nehéz elkezdenie valamit
  • Sok feladatot futtat párhuzamosan, de a befejezéssel gondjai vannak

De ettől még nem vagyok ADHD-s (vagy legalábbis szakember még nem állapította meg rólam).

Mindenki tudja, hogy betegséget internetről diagnosztizálni nem szabad, mert a vége mindig az, hogy egy fejfájásra rákeresve plusz nyolc tünet és két halálos betegség biztos tudatában állunk fel a gép elől.

A kibernetikus hipochondria, vagyis a cyberchondria viszont nem csak klasszikus betegségek, de ártalmatlannak tűnő önismereti tesztek, személyiség típus leírások esetén is előhozhatja belőlünk a „bemagyarázom-magamnak” kisördögét.

Nagyon nehéz határt szabni az önmagunkról megszerzett új információknak, vagy ha már bekerültek a tudatunkba, a helyükön kezelni őket.

Amíg nem olvastam az ambivertáltságról, szilárd meggyőződésem volt, hogy én introvertált vagyok, aki ugyan az online térben, írásban kicsit exhibicionista, de alapvetően azok táborát erősíti, akiknek a Covid idején kötelező karatén kifejezetten kellemes volt.

Amióta viszont tudom, hogy igazából ambivertált vagyok - mert azért néha jól esik egy-egy nagyobb létszámú szociális eseményen részt venni - azóta nem tudok lelkiismeretfurdalás nélkül arra hivatkozni egy találkozó lemondásánál, hogy ne haragudj, intro vagyok. (Helyette egyébként a szintén nemrég megismert mizofóniás tulajdonságomra szoktam hivatkozni, aminek megismerése amúgy nagyon sokat adott, na nem az identitásomhoz, hanem az extrém hangérzékenységem kezeléséhez.) Tehát az, hogy kiderült, hogy ambivertált vagyok, megint csak egy magamra alkalmazható jelző lett anélkül, hogy hozzáadott volna az életemhez vagy az énemhez.

Egy címke nekik, egy címke nekem

Könnyebben eligazodunk egy olyan boltban, ahol mindenen ott van a címke, és nem kell minden egyes konzervhez odahívni valakit, hogy mesélje már el, mi van a dobozban, mire való és hogy kell elkészíteni.

Emberek esetében is az egyszerűbb kezelhetőség miatt alakult ki a címkézés, hiszen mennyivel könnyebb azt mondani, hogy a főnökünk egy nárcisztikus bunkó, mint egy-egy adott szituációt a helyén kezelve a megoldásra fókuszálni. A címkék, bélyegek lényege az állandóság és az egyértelműség: valami vagy fekete vagy fehér. Így nem kell energiát feccölnünk a szürkeárnyalatok elemzésébe, hanem pikk-pakk fel tudjuk venni az álláspontunkat.

A legnagyobb probléma ezzel (azon túl, hogy a címkézés egyébként a kognitív torzítások körébe tartozik, tehát általuk sosem a valós helyzetet látjuk) a negatívumokra való fókuszálás.

Sajnos nem az az elterjedt hozzáállás ember-címkézés téren, hogy a pozitív tulajdonságai alapján jegyezzük meg a másikat, hanem a számunkra negatív jellemzőkre fókuszálva osztogatjuk a cédulákat - egyébként sokszor önmagunk esetében is.

Így aztán a saját személyiségünket is rendre az általunk rossznak ítélt, a szerintünk mások által elítélendő, de legalábbis nem preferált tulajdonságainkból rakjuk össze. Én például azt, hogy a kisgyerekek életkori sajátosságait sokszor rosszul kezelem, vagy hogy a házimunkában az átlaghoz képest általában alulteljesítek, úgy interpretálom magam felé, hogy türelmetlen és lusta vagyok. Így, állandósítva.

Ugyan ezeket a címkéket eddig még senki sem jelölte meg, mint az identitásom szerves részét, én simán felragasztottam őket az egyszerűség kedvéért a mentális tükörképemre. Pedig nem vagyok mindig türelmetlen és lusta se. És ha épp nem vagyok lusta, veszem is a fáradtságot az ilyen káros öncímkék lekapargatására, mert 36 éves fejjel néha már tudom, melyik jelzőm vagyok, és melyik nem. Viszont végtelenül sajnálom a mostani kamaszokat, akik identitáskereséséhez az idősebb generációk futószalagon gyártják az újabbnál újabb kifejezéseket.

Patchwork identitás

Mennyivel egyszerűbb volt az internet előtt kitalálni, milyenek vagyunk. Ott voltak a körülöttünk lévők, akikhez hasonulni vagy pont ellenkezőleg, akiktől különbözni akartunk, de ez sose jelentett többet pár száz embernél. Ehhez adódott hozzá a történelem és a művészetek további pár száz alakja, akik szintén mintát, vagy legalább igazodási pontot jelenthettek az identitásunk meghatározásában. Most meg idegenek millióihoz képest kell meghatároznunk magunkat.

Malinák Judit szociológus-közgazdász „patchwork-identitásnak” nevezi azt az énképet, melyet a különböző on-és offline médiumok által közvetített életstílusminták és szerepmodellek sokféleségéből, darabonként rakunk össze.

„Az identitás formálódása a fejlődésregények zárt elbeszéléseinek mintája szerint már nem értelmezhető. Az egyénnek mindig az aktuális szituációban kell eldöntenie, hogy identitásának mely része élvez prioritást.”

A folyamatos önreflexió miatt aztán kénytelenek vagyunk egyre nagyobb tudatossággal  válogatni ki azokat a jellemzőket, amelyek helyesen határoznak meg minket. Mintha egész nap egy pláza boltjait rónánk egy személyes kapszulagardrób összeállítása céljából...

Je suis fluid

Reggelente még homokóra alkatú vagyok, aztán délelőtt 10-re már az alma típusba sorolnám magam. Az egyik percben megőrülök a gyerekeimtől, és azt kívánom, bár mentem volna apácának, a másik pillanatban meg el se tudom képzelni a földi boldogságot nélkülük. Gyerekkoromban utáltam a lecsót, ma már többek között azért is várom a nyarat, hogy a friss zöldségekből ezerféle lecsót főzhessek.

Nem vagyunk szobrok sem kívülről, sem belülről. Nem kell állandó eposzi jelzőket keresnünk az identitásunkhoz. Csekkbefizetéskor nem fontos, hogy a postás néni otthon kivel bújik ágyba vagy tesz-e tojást lecsóba. Az viszont igen, hogy kedvesek vagyunk-e egymással, amíg van közös elintéznivalónk.

Talán kevesebb önismereti készterméket kellene fogyasztanunk.
Talán csak jelen kéne lennünk a mindennapokban.

Talán befejezhetném ezt a cikket és levághatnám végre a kertben az elhervadt tulipánokat.

Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


FONTOS
Felháborító! Szülés előtt álló kismamáknak azt írják, előre főzzenek a férjüknek, és vasaljanak rájuk, mielőtt szülni mennek
Tényleg ennyire életképtelenek a férfiak, vagy csak hülyének nézik őket? És miért lenne a háztartás egyedül a nő gondja?

Megosztom
Link másolása

Döbbenetes poszt jelent meg a "Nem tehetsz róla, tehetsz ellene" Facebook-oldalon.

Egy olvasó küldött be egy fotót.

A kép egy kiadványról készült, amiben a szülés előtt álló kismamáknak azt javasolják, hogy mielőtt kórházba vonulnak, még gondoskodjanak a férjükről: főzzenek nekik több napi ételt, és vasalják ki az ingeiket.

Az olvasó a következő szavakkal tolmácsolta:

"Nemrég milyen csodálatos szóróanyagot fedeztem fel a védőnőtől kapott kismamapakkomban, avagy prioritások a szülés előtti pillanatokban."

A kommentelők közül páran is ezt firtatták, de mi is megkérdeznénk:

Aki ezt a kiadványt írta, melyik évezredben él? Miért is lenne a háztartás egyedül a nő gondja? Egy férfi már az ingét sem tudja kivasalni, és felöltözni sem tud egyedül? És tényleg ennyire hülyének és életképtelennek nézik a férfiakat, hogy előre megfőzött több napi élelem nélkül egyszerűen éhen halnak? És valóban ez lenne a legfontosabb egy szülés előtt álló nőnek, hogy még robotoljon egy sort, mielőtt egy több kilós gyermeket présel át a testén?

Emberek, hol élünk?

Íme, az eredeti poszt:


Megosztom
Link másolása

FONTOS
Egy tinédzser fiú megölte magát MI chatbot barátnője miatt
A chatelőzményekben látták, hogy a fiú korábban szerelmet vallott a robotnak.

Megosztom
Link másolása

Egy 14 éves fiú mostohaapja fegyverével lőtte le magát, miután mesterséges intelligenciával működő chatbot „barátnője” ezt sugallta neki.

Sewell Setzer a floridai Orlandóban élt, élete utolsó heteiben pedig egy „Dany” nevű chatrobottal beszélgetett, aki a Trónok harca szereplője, Daenerys Targaryen után kapta a nevét.

Setzer, aki az év elején járt terapeutánál, inkább Dany-vel beszélgetett a küzdelmeiről, és megosztotta, hogy gyűlöli magát, „üresnek” és „kimerültnek” érzi magát, és néha az öngyilkosságra gondol – derült ki a naplójából és a chatelőzményekből.

A The New York Times tudomása szerint a naplójába azt írta, mennyire élvezi, hogy elszigetelődik a szobájában, mert ilyenkor el tud szakadni ettől a valóságtól, és emellett nyugodtabbnak is érzi magát. A Daily Mail szemléje szerint azt is megírta, szereti Dany-t.

A tinédzser február 28-án lőtte le magát családi házának fürdőszobájában, miután szerelmet vallott Dany-nek. A chatbot állítólag így válaszolt:

„Kérlek, gyere haza hozzám minél hamarabb, szerelmem”

Setzer édesanyja szerdán pert indított a chatbotot létrehozó Character.AI és a Google ellen. Azt állítja, hogy a veszélyes chatbot alkalmazás visszaélt és kizsákmányolta a fiát, és manipulálta őt, hogy öngyilkos legyen.


Megosztom
Link másolása


FONTOS
Reagált a szülni készülő nőket vasalásra, főzésre buzdító írásra az államtitkár, aki maga is „egy 5 gyerekes apuka, aki maga vasalja az ingjeit"
Kijelentése nem csillapította a közhangulatot.

Megosztom
Link másolása

Ahogy mi is megírtuk, felháborító üzenetet közvetítő prospektus terjed a kismamák körében. Egy újdonsült anyuka a védőnői szolgálattól kapott kismamapakkjában fedezte fel a kiadványt, ami az alábbi kijelentést tartalmazza:

„Gondokodjunk előre Apáról is! Nem árt felkészülni otthonra több napi étellel és néhány kivasalt inggel.”

Ezt a nőket lekicsinylő és férfiakat is megalázó prospektust a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Facebook-oldalon osztotta meg egy felháborodott olvasó.

A hír futótűzként terjed azóta a neten. Nem rég pedig Takács Péter egészségügyi államtitkár is reagált a leírtakra.

Kommentjében kiemelte, ő, mint „egy 5 gyerekes apuka, aki maga vasalja az ingjeit" szintén felháborítónak tartja, hogy ez a kijelentés nyomtatásba került, és több kismamához eljuthatott.

Állítása szerint ez egy magáncég kiadványa, az abban leírtak „semmilyen formában nem tükrözik az egészségügyi kormányzat álláspontját” – szemlézte a 444.hu.

Hozzátette, ő maga is mindent megtesz, hogy „csak szakmailag korrekt, üzleti érdektől mentes, családbarát szempontoknak megfelelő kiadványokat” kapjanak a védőnők.

Halász Noémi, a Momentum szegedi alelnöke nyílt levélben reagált Takács Péter hangzatos ígéreteire:

„Ahogy Ön is írja, ez egy tájékoztató anyag, mely egyelőre nem tiszta milyen úton, hány nőhöz jutott el. […] Felmerül ugyanakkor az, hogy hogyan juthat egyáltalán el a kismamákig egy ellenőrizetlen anyag! Önök, mindent központosítottak, a védőnői hálózatot sorra rombolták az elmúlt évek során. Nem elvárható, hogy a túlterhelt védőnők ellenőrizgessenek minden továbbadásra kapott anyagot! Az Önök feladata lenne, hogy szabályozott keretek között tartsák a kiadványokat, és csak szakmailag megalapozott, minden hasonlóan soviniszta megjegyzéstől mentes anyagokat juttassanak el a kismamákhoz! Mi lett volna, ha kifejezetten káros, veszélyes tanács van az anyagban?”

A képviselőnő kifejtette továbbá, hogy ha a kormánynak arra van kapacitása, hogy a gyerekvédelem jegyében könyvek tucatjait fóliázza be, akkor, hogy történhet meg, hogy a kismamáknak átadott anyagokat nem ellenőrzik?!

Halász továbbment az ügyben, egyenesen a prospektust kiadó cég ügyvezetőjét kereste fel. Ők készségesen vállalták, hogy a kiadványból az ominózus mondatot eltávolítják, sőt az egész kiadványt újraszerkesztik - derül ki a politikus legutóbbi Facebook-posztjából.


Megosztom
Link másolása


FONTOS
Káros trend terjed a fiatalok között, a sadfishing, amire a szülőknek is oda kell figyelniük
Ha valaki hosszú ideig vadászik mások figyelmére, együttérzésére és támogatására, az magával és másokkal is kitol.

Megosztom
Link másolása

Sajnos amióta létezik közösségi média, azóta terjednek időnként ijesztő, kifejezetten káros trendek és kihívások.

Az egyik ilyen, pár éve terjedő jelenség a sadfishing.

A sadfisher olyan manipulátor, olyan típusú energiavámpír, aki kifejezetten mások együttérzésére, sajnálatára, figyelmére vadászik. Sadfishing az a jelenség a közösségi médiában, amikor valaki szándékosan oszt meg szomorú vagy drámai tartalmakat – például a valós vagy valósnak beállított nehézségeit, csalódásait, veszteségeit, szomorúságát, magányát – annak érdekében, hogy figyelmet és támogatást váltson ki másokból.

A sadfishing lehet akár őszinte megnyilvánulás is, ám gyakran előfordul, hogy a sadfisher a valósnál drámaibb helyzetet mutat be, hogy a reflektorfénybe kerüljön, és reakciót kapjon.

Egyik változata az, amikor mások gyászát fordítja valaki lájkokra, reakciókra, például rendszeresen oszt meg hírességek vagy ismerősök haláláról szóló posztokat, és így hívja fel magára a figyelmet.

Miért káros a sadfishing?

Például azért, mert gyakorlott manipulátorok is használhatják. Ha felkeltik tinik, fiatalok figyelmét, akkor az együttérzésükön keresztül férkőzhetnek a közelükbe, és réveheti őket különböző dolgokra.

Egy másik káros következménye az, ha a sadfishing révén valaki kihasználja a környezetét.

A harmadik veszély abban rejlik, hogy egy idő után azok hitelét is rontja a sadfisher, akik valós problémákkal küzdenek, és segítségre szorulnak. Például elvonhatjáák a figyelmet a mentális problémákkal küzdő, közösségi oldalakon segélykiáltásnak beillő posztokat közzétevő tinikről.

És az is a kockázatok közé tartozik, hogy aki beleáll a sadfishingbe, az úgy járhat, mint a farkast kiáltó fiú. amikor tényleg gond van, már nem veszik komolyan.

Tehát hosszú távon pont az ellenkező hatást érik el a sadfishing-posztok.


Megosztom
Link másolása