A magyar hírességek mindegyike mástól boldog – de NEKED mit jelent a boldogság?
Te mikor voltál utoljára boldog? És most boldog vagy-e? – szegezte nekem a kérdést pár évvel ezelőtt az egyik ismerősöm. Kissé összezavarodtam, hiszen a boldogság nálam konstans állapot a hétköznapi nehézségek, a betegségek, a felmerülő problémák és a veszteségek ellenére.
Mikor voltam utoljára boldog? Most is az vagyok. Húsz évesen is az voltam. Nem külső impulzusok döntik el, nem az aktuális időjárás és nem is az, hogy éppen jól vagy rosszul állok-e anyagilag, hanem az Istenre alapozott belső stabilitás. Hála érte Neki.
A boldogság nem instant beszerezhető, pillanatnyi valami. Nincs olyan, hogy hátra dőlhetsz, és azt mondod, "Na, megérkeztem, ez életem csúcspontja". És nem is a sikerektől, életünk "csúcspontjairól" szól a boldogság.
Sokkal inkább egy változékony, gyakran rejtőzködő, időnként vakítóan tiszta, képlékeny dolog – amit részben te alakítasz, és ami ugyanúgy formál téged. Mert míg valakinek a nap mint nap látott tengerparti napfelkelte vezet ahhoz, hogy boldognak érezze magát, másnak az, ha gondoskodhat valakiről. Van, akinek a lelki vagy testi gyógyulás a boldogság, másnak az, ha pozitív hatással lehet az élete vagy a zenéje az emberekre.
Az, amit húszévesen önfeledt örömnek hittél, azt harmincéves korodban lehet, hogy már felszínesnek találod. Negyven körül pedig lehet, hogy arra jössz rá: a boldogság nem hangos, hanem csendes. Nem ugrálós, hanem belülről simogató. Vagy éppen fordítva. És igen, ebben benne van minden: a sorsfordító élmények, a veszteségek, az újrakezdések, a spirituális (vagy éppen földhöz ragadt) önismereti kalandok, amelyeket végigjársz. Ez mind alakítja a boldogság fogalmát. Ami mindenkinek mást jelent.
Az első részét május 5-én mutatták be sajtóvetítésen, Budapesten.
A film ötlete Lobenwein Norbert, a SopronFest és a Strand Fesztivál alapítójának fejéből pattant ki – nem véletlenül. Egyetlen dalsor, a Wellhello „Barátom” című számából származó sor („Hogy mit jelent a boldogság nekem? Pontosan tudod, hisz ott voltál velem”) volt az a szikra, amelyből egész lángcsóva lett.
Legyen így! Legyen 2025 az az év, amikor nem inzultáljuk egymást verbálisan a közlekedési lámpánál, a sorban állva, a rendelőben várakozva, a játszótéren, a strandon, a vonaton, a fesztiválon, ha véletlenül rálép valaki a lábunkra, vagy a éppen a közösségi oldalak kommentszekcióiban. Legyen az az év, amikor megpróbálunk szeretettel a másik szemébe nézni, szeretettel reagálni és szívből, szeretettel kívánni azt a másiknak, hogy legyen boldog.
Az üzenet egyértelmű: a boldogság nem egyetemes igazság, hanem személyes történet. Időnként látványos, máskor apró, gyakran észrevétlen mozaikdarabkákból álló kép, amit mi magunk rakunk össze. Valaki családi boldogságról beszél, más a zenében találja meg az örömét, megint más a hitben, a közösségben, az elismerésben vagy épp az elfogadásban.
És mi, akik a filmet nézzük, talán új szemmel tekintünk a saját receptünkre is, mielőtt kioktatnánk valakit arról, hogy mitől kellene boldognak éreznie magát.
Szóval legközelebb, ha valaki neked szegezi a kérdést: „Te mikor voltál utoljára boldog?”, ne ijedj meg. Nézz bele a saját történetedbe, és válaszolj úgy, ahogy épp abban az életszakaszban érzed. Mert nincs rossz válasz. Csak őszinte.
