Szikossy Ildikó úgy ismeri Tanzániát, mint a tenyerét, de senki ne higgye, hogy gyerekkori álma volt Afrika és az ő csodálatos nemzeti parkjai. Őt a csontok érdekelték és a nyomozás. És 27 évig úgy is látszott, hogy az az ő útja. Most mégis Afrikában él.

- Hogyan lett belőled múmiaszakértő?

- A múmiák tulajdonképpen az ölembe pottyantak, valójában biológus akartam lenni kiskoromtól kezdve, mert nagyon szerettem az állatokat. Sikerült bekerülnöm az egyetemre, de ott azzal szembesültem, hogy a legtöbb tantárgynál az állatokon kísérleteznek. Keresnem kellett valami más szakot, így találtam rá az embertanra.

A fogak különösen árulkodóak, mert a régi korokban még nem volt szájhigiénia, ezért a fogkőben megőrződnek a tápanyag maradványok, mikroszkóp alatt azonosítani lehet mindent, amit akkoriban ettek.

A Magyar Természettudományi Múzeum Embertani tárának a gyűjteményébe dolgoztam, amikor

27 évig kutattam a múmiákat, mint történeti antropológus, akik tudományos kutatási területe körülbelül a kétszáz évestől a néhány ezeréves leletekre vonatkozik.

Bejártam a fél világot, mert ha az ember tudományos kutató, akkor a kutatásait időnként a szakmai közösség előtt be is kell mutatnia a nemzetközi konferenciákon. Előadásokat tartottam és cikkeket írtam olyan tudományos szaklapokba, amik minősítették a munkánkat.

Nekem személyesen nagyon fontos volt a váci múmiák kutatása, hogy ne csak a tudományos közösség ismerje meg az eredményeinket, hanem mindenki, akit érdekelt a téma. Ezért nagyon sok tudományos ismeretterjesztő előadást is tartottam a múzeumban is, a nevemhez három sikeres kiállítás fűződik, ami a múmiákról szólt.

- Múlt időben beszélsz, miért szakadt vége ennek?

- Sajnos egy nehéz fordulat áll be, amikor a múzeumnak új vezetője lett és emiatt a tudományos kutatók nagy része elhagyta az intézményt, így én is. Ez hatalmas trauma volt, hiszen a múmiák nem hevernek szanaszét a világban, én amúgy is nagyon belemélyedtem ebbe a szakmába.

Ezekkel a kutatásokkal különleges eredményeket értünk el, ami a nemzetközi színtéren is látványos volt. A váci múmiáink az antibiotikum rezisztencia kutatáshoz is hozzájárultak, mert ők egy olyan korban éltek amikor még nem létezett antibiotikum.

De mégiscsak ott kellett hagynom, az egész abba maradt, és én nem tudtam hogyan tovább.

- Ezzel befejeződött a kutatói karriered?

- Ez a veszteség nekem egyfajta gyász volt, először a borzasztó fájdalom volt, a kilátástalanság, hogy

Nem mehettem el külföldre sem, mert a váci múmiák hungarikumok. Én nem tudnék egy egyiptomi múmiával dolgozni, már csak azért sem, mert a szakma nagyon telített, világszinten talán 100 múmiakutató van, nincsenek szabad állások.

- Ez tényleg egy ritka szakma, de akkor mit találtál ki helyette?

- Isten bizony egyszerűen az elején ötletem se volt. Már ott tartottam, hogy lehetnék mondjuk recepciós vagy titkárnő, bár doktorim van, de hát mi mást tudnék csinálni? Mindenféle állásokra pályáztam, de nem vettek föl a korom miatt. Nekem addig minden a múmiákról szólt, még szabadulószobát is terveztem a múzeumnak, ezért más szabaduló szobákhoz is jelentkeztem, hogy vannak ötleteim, de oda sem kellettem. Nem álltak túl jól a dolgaim.

A barátaim tanácsolták, hogy menjek el tanítani, hiszen végül is biológia-kémia szakon végeztem. Ennek még a gondolatától is rosszul voltam,

Ez akkora nagy váltás, hogy el se tudtam képzelni, hogyan tudnék a rettentő élénk, izgő-mozgó, nyüzsgő, kiabáló kamaszok közé egy iskolába elmenni és tanítani. Megrettegtem, hogy 53 évesen kezdő pedagógus legyek.

- A szerencse mégis rád mosolygott...

- Végül is igen, két szálon indult el a dolog, mert felkért egy biznisz tréner, hogy segítsek a szakdolgozata elkészítésében. Először azt hittem, befektetéssel kapcsolatos, de kiderült, abban ad tanácsot, hogy milyen területen lennél jó. Nekem pont erre volt szükségem, a véletlen hozta Lukács Terkát az utamba. Akkor még kétségbe voltam esve, és kilátástalan volt minden, próbálkoztam családfa kutatással is. De ő nagy segítségemre volt, mert helyre tettük az ötleteket, amik a fejemben voltak.

Azt mondta, hogy fogjak meg egy szálat a fejemben kavargó gondolatokból, és kezdjek el azon haladni.

Jó ötletnek tűnt, bár hamar a kútba esett, de akkor ebből jött a másik ötletem: szafari vezető leszek Tanzániában!

- Ez nagyon váratlan és vad válts, hogyan került egyáltalán Tanzánia a képbe?

- Az akkori párom Tanzániából származik és nagyon szerettem az országát, arra gondoltam, elmehetnék oda szafarikat vezetni. tudtam, hogy szeretem az állatokat, és mint biológus mesélhetnék is róluk érdekességeket egy szafarin.

- Szóval a tanzániai szafari könnyebbnek bizonyult?

- A facebookon indítottam egy csoportot Szerelmem Tanzánia címmel, akkoriban még hobbiból posztolgattam, hogy kitöltsem azt az időt, amíg arra vártam, hogy valamilyen munkát kapjak. Egyre jobban átláttam, és kezdett bennem ez a biznisz körvonalazódni.

ott szeretnék hallani ezeket a helyszínen. Igazából az ő motiválásukra indult a legelső út.

A tanzániai családunk azonnal mellém állt, és elkezdtük együtt ezt a programot, mert az exférjem családja utazás szervezéssel foglalkozik, így jött össze az első magyar csoport.

- Mi a legnagyobb kihívás szerinted, ha Tanzániába utazunk?

- Minden turistám beleszeret Afrikába, megmagyarázhatatlanul, talán mert ott van az emberiség bölcsője. Mégis ami

azt látni, hogy ott milyen körülmények között élnek az emberek. A legelején emlékszem engem is nagyon megviselt a szegénység látványa, vagy bizonyos dolgok hiánya, és eleinte én is százszorosan óvatosabb voltam.

Látni a házaikat, a gyerekeket a koszos, poros, szakadt ruhákban, sokszor mezítláb vagy egy kis papucsban, ahogy követ rugdosnak, még egy labdájuk sincs. Ez szokott elsőre mindenkit nagyon mellbe vágni, miközben nálunk a gyereknek külön szobája van, roskadásig tele játékokkal. Persze kint is vannak, főleg a városokban jobb körülmények között élő családok, sőt gazdagok is, de a szegénység szembetűnőbb.

- Milyen a hangulata ehhez képest az afrikai embereknek?

- Boldogok, kedvesek és szeretetteljesek, imádják a turistákat. Nem kell félni, lehet egyedül mászkálni az utcán, bár vannak olyan afrikai országok, ahol csak rendőri vagy katonai kísérettel sétálhatnak a turisták, de Tanzánia biztonságos.

A helyiek szeretnek mindenkivel beszélgetni, nagyon sokan beszélnek angolul, és hogyha a turista tud egy-két szót szuahéliül, fülig ér a szájuk a boldogságtól.

ráadásul a vallások is teljesen békésen megvannak egymás mellett. Ott nem a vallás számít, hanem az, hogy melyik törzsből való vagy.

Mindenki nagyon segítőkész, ezt megtapasztaltam én is. Egyszer leeresztett a kocsim kereke, rögtön hárman is megálltak felpumpálni. Ellenben Magyarországon, a múltkor leállt a kocsim, be kellett volna bikázni, és komolyan mondom, sírtam, mert egy órán keresztül senki nem állt meg, hogy megkérdezze, hogy mit akarok, hiába integettem villogó kocsival, elfordították az emberek a fejüket. Ez Tanzániában elképzelhetetlen.

- Tanzániában miből élnek az emberek?

- Szinte mindenki bizniszel valamit, kevés az állami munkahely. Emiatt az emberek nagy része valamit árul: ételt, ruhát, italt, vizet, szállítást vagy építőmunkát kínál, ezt mindig el lehet adni, és a befolyt pénzből próbálják magukat és a családjukat eltartani. Sok külföldi próbálkozik üzletelni a helyiekkel, de ez inkább kudarcos, mert azért szeretik pénzügyileg átverni az idegent.

akkor majd Isten megsegíti őket, és holnap is ad majd pénzt.

Jellemzően emiatt nem gondolkoznak előre, nem tudnak félretenni, de nem felesleges dolgokra költik a pénzt, hiszen óriási a család, mindig van, akit meg kell segíteni. Mivel nincsen megtakarításuk sem, ezért egymást segítik. Ez úgy működik, hogy WhatsApp-on „hozzájárulást” kérnek, szétküldik az összes rokonnak, barátnak, ismerősnek, hogy mire kell a pénz, és mindenki küld nekik annyit, amennyit éppen tud. Ez a szívesség mindig körbe jár, így mindig összejön az a pénz, ami mondjuk egy temetéshez vagy az orvosi költségre, egy esküvőre, esetleg a beiskolázáshoz szükséges.

- Több generáció él együtt?

- Tanzániában csak annak van nyugdíja, aki állami alkalmazott volt, de ez nagyon kevesek kiváltsága. Mivel az öregeknek nincsen nyugdíjuk, a család tartja el őket. Ez olyan szinten természetes, hogy

így természetes, hogy törődnek és segítenek az idősebbeknek, ez nem kérdés. Amikor turistákat viszek, nem bírják a tanzániai emberek nézni, ha egy idős ember húzza a bőröndjét, azonnal segítenek nekik.

Az idősebbeket sokkal jobban körülugrálják, mindig az idősebbek kapnak először enni, például az étteremben, természetesen sokkal nagyobb adagot is kapnak, és nekik nem kell várniuk, beengedik őket előre bárhová. Itt nincsenek leírva az öregek, minden helyi lakosból azonnal tiszteletet vált ki egy idősebb ember.

- Milyen alapvetően a tanzániaiak felfogása?

- Az emberek szegényebbek, de sokkal boldogabbak, és még egy dolgot emelnék ki, ami nagyon fontos: a stressz mentesség. Nincs ez a rohanás, ami Magyarországra, Európára jellemző, nincs határidő betartási kényszer. Amikor megérkezem Tanzániába, és egész nyáron ott vagyok, akkor

Nem számít, mikor indulunk el, az ottaniak úgyis késnek, mert hova kéne rohanni. Ha reggel kilencre terveztük a transzferünket, lehet, hogy csak tizenegyre ér oda, persze a magyar turistának égnek áll a haja, az első napokon kivannak ettől, de aztán megértik, hogy ez Tanzánia, itt ez van. El kell tudni fogadni a helyi tempót.

Nagyon szeretek a helyi emberek között lenni, beszélgetni velük: kezet fogunk, a gyerekeket megsimogatom, így barátok, testvérek, rokonok leszünk pillanatok alatt.

Egyszerűen olyan szeretettel fordulnak egymáshoz, hogy az hihetetlen. Például,

Vagy, ha egy szegény nő betér egy étkezdébe a gyerekével, azonnal intézkednek, hogy ingyen enni kapjon.

A sógornőm tanította nekem, hogy mindig nőtől vásároljak, ha zöldséget-gyümölcsöt megyünk venni, hogy támogassuk ezzel. Ez is egy helyi dolog, hogy a nőknek is legyen munkájuk, hogy fizetni tudják a gyerekeiknek az iskolai költséget. Emiatt, most egy nőket segítő mozgalom kialakításán is dolgozunk.

- Milyen Tanzániában a tanítási rendszer?

- Képzeld el, az országút mellett gyalogolnak az emberek, és az iskolások is, gyakran két órát oda és kettő vissza. Én rosszul lennék ilyen kisgyereket elengedni egyedül az út szélén menetelni. De Tanzániában

Az általános iskola itt is kötelező, tehát a falvakból is el kell a gyerekeknek menni az iskolába. Mivel ilyen nagy távolságok vannak, ezért sok gyerek bentlakásos iskolába jár, ezek nagyon elterjedtek, és az is érdekes, hogy minden iskolába kötelező az egyenruha.

A gyerekek csak a szünetekre mehetnek haza, még hétvégére sem, mert akkor sportesemények vannak. Tehát évente négyszer járnak haza, ami nekem nagyon mellbevágó volt, mert el nem tudom képzelni, hogy ennyire ritkán lássam a gyerekemet. Persze, el lehet menni meglátogatni őket, de elhozni az iskolából csak a szünetek során lehet.

A gyerekek egyébként szeretik az iskolájukat, és a tanárok, mint második szülő vannak jelen. Elég szigorú szabályok uralkodnak az iskolában, talán úgy lehet elképzelni, mint nálunk a szocializmusban volt, ha a tanár mond valamit, akkor az úgy van.

- Milyen egy magyaros szafari a vadonban?

- Tanzániában a legizgalmasabb nemzeti parkokat járjuk be, a Szerengetit, amit mindeniknek látnia kellene. A végtelen szavanna az afrikai állatokkal, lenyűgöző látvány az őket körülvevő természetben.

A kocsikra igazából már úgy tekintenek az állatok, mintha tereptárgyak lennének,

Fantasztikus, amikor egy oroszlán család fekszik tőlünk pár méternyire, és az egyik elindul felénk, hogy a kocsink melletti pocsolyából igyon.

Mindig felkészítem az utasokat, hogy ilyenkor nem lehet megmoccanni, nem lehet hangosan megszólalni, nem lehet hirtelen mozdulatot tenni, sőt

Ismerem az állatok szokásait, tudom mi az a jel, amikor várható egy oroszlán felbukkanása, és minden egyes állatról mesélek érdekességeket az utunkon. Olyan történeteket, amik nem köztudottak. Például, miért van együtt mindig a zebra és a gnú, hogy melyik fán találunk valószínűleg egy lustálkodó leopárdot, vagy azt is, hogy hogyan védekezik az akácia az ellen, hogy a zsiráf teljesen lelegelje, de azt is elmondom, miért csíkos a zebra.

és az utazás végére hatalmas tudással térnek haza, mert a végén még ki is kérdezem őket.

- Sosem volt olyan veszélyes helyzet, amibe váratlanul belebotlottál?

- Amikor a Szerengetiben szállunk meg, ami egy végtelen füves puszta, ott egy olyan táborhelyünk van, amiben komfortosan berendezett katonai sátrakat állítanak föl nekünk, kényelmes ágy és fürdőszoba is van benne.

bár tapasztalt vadőr vigyáz ránk, és figyel, hogy minden biztonságos legyen.

Ez nagyon vadregényes, mert ott vagyunk a véget nem érő szavanna közepén, minden zaj beszűrődik, hallani ahogy a békák brekegnek, vagy ha valami motoszkál kint. Ugyan a ragadozók nem mernek közel jönni a sátrainkhoz, de a távolból hallani az éjszaka oroszlánüvöltést, vagy este látni egy-egy hiénát a konyhasátorhoz lopakodni. Egy alkalommal, amikor szerintem már mindenki aludt, de még csináltam a következő napnak a programjait,

Mindenféle állathangot be tudok azonosítani, de ezt egyszerűen nem tudtam, hogy mi lehet.

A csámcsogás szépen haladt körbe, úgyhogy fölhívtam az őrt, hogy ugyan nézze már meg, mi van odakint. Láttam, hogy jön a lámpával és kérdeztem, hogy mi volt ez. Akkor mondta nagy nevetve, hogy nem kell félni, csak egy víziló körül legelte a sátramat. Én majdnem szívinfarktust kaptam, mert a víziló egy nagyon agresszív állat, és ha megijesztik, akkor a víz fele kezd rohanni. Úgyhogy ez alapszabály, hogy soha nem szabad egy víziló és a víz között lenni. Pillanatok alatt végiggondoltam, hogy hol volt a víziló, és merre van a víz és pont közötte állt a sátram.

Reggel csak ámultam, mert egy fűszál se maradt úgy körbe ette a hatalmas területet. Ez a tábori élmény, csak utólag volt ijesztő, de jó kezekben voltunk.

A szafarink után mindig Zanzibárba megyünk, hiszen ott is rengeteg különleges látnivaló van, és az út legvégén, jól esik néhány nap tengerparti láblógatás és pihenés, mert annyira sok élményt adott Tanzánia mindenkinek, hogy a turistáknak pár nap kell mire feldolgozzák.

- Hogyan tervezed a jövődet?

- Amikor hazaérek Európába, akkor általában úgy érzem, hogy megbolondulok a hirtelen rám zúduló sok kötöttségtől, a határidőktől. Nagyon nehéz a visszaállás a stresszmentes afrikai életből, ezért is tervezem azt, hogy amikor nyugdíjas leszek, szeretnék ideköltözni.

méghozzá kreatív és logikus gondolkodásra. Ez az, amit én hiányolok az iskolai nevelésben. Minden évben legalább százötven-háromszáz kiló adományt viszünk ki, és két árvaháznak juttatjuk el, de csak a legegyszerűbb játékokat tudom kivinni, mert a bonyolultabb játékokkal nem tudnak játszani a gyerekek, a dominót már meg kellett tanítanom nekik.

Sajnos, nem látják át a játékban a helyzeteket, időbe telik nekik. Az életmód felgyorsulása viszont ott is látványos.

mindenki kezében ott van a mobiltelefon. A nagyvárosokban tulajdonképpen úgy zajlik az élet, mint más világvárosban. Úgyhogy, sajnos nem tudnak túl sokáig ebben a megszokott létükben maradni.

- Milyen életkörülmények várnak rád amikor ott leszel majd nyugdíjasként?

- A kinti családommal fogok élni, akik körülvesznek, és segítenek majd. Az ő házuk teljesen olyan ott, mint itthon, mindennel felszerelt. Mivel a családi bizniszben dolgozom, számítanak rám továbbra is.

hogy minél többet tudjak meg arról, ahonnan származnak. Előbújik belőlem az antropológus, és ez hihetetlenül izgalmas kutatás.

Pár évem van a nyugdíjig. Végül, a krízis éve után elvállaltam Magyarországon egy tanári állást. Bekerültem egy iskolába, és nagy örömömre szeretnek a gyerekek, alig várják az óráimat. Mesélek nekik a szafariról is, imádják a történeteimet az útjaimról. Szóval, nem kudarcélmény ért a tanításban, ahogy annyira féltem tőle, hanem napi szinten pozitív visszacsatolást kapok a gyerekektől. Ez nagyon motiváló.

Az egész nyarat mindig Tanzániában töltöm, és ezalatt két csoportot kísérek, a téli szünet alatt pedig egyet.

- Akkor ez happy end lett?

- A múmiákat ugyan el kellett engednem, de rám találtál egy új szerelem, ami Tanzánia. A sors, végül is minden baj ellenére, jól hozta össze a dolgot. Ami nagyon fontos, hogy ki mertem lépni a komfortzónámból, mertem váltani.

Mindenkinek, aki mély válságban van, azt javaslom, hogy egyszerűen csak akkor tudunk a meleg dagonyából kimászni, ha merjük vállalni a komfortzónánk elhagyását, ha elengedjük a kapaszkodókat, és ha köd is vesz minket körül, akkor is lepünk és megyünk előre.