INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Baranyai Balázs: „Ha szabad így fogalmaznom, megcsaltam a néptáncot, mert szerelmes lettem a klasszikus balettba”

Pécsről indult néptáncosként, Szentpéterváron lett balettmester és nemrég vett házat Toszkánában, Sting nyaralója közelében.

Megosztom
Link másolása

Még ma is minden reggel edz és gyakorol, mielőtt elmegy a balettintézetbe, ahol tanít. Balázs a növendékeinek igazi példakép. Több mint 10 éve él Szentpéterváron, a balett mekkájában. Sztárként szeretik és tisztelik, adnak a szakmai véleményére, ezért időről időre meghívják a tévébe és fesztiválokra zsűrizni.

- Hogyan lettél balett-táncos?

- Pontosan úgy, mint általában egy egészséges kölyök: én is fociztam, bicikliztem, mindenféle sportot kipróbáltam. Az általános iskolánkban, Pécsen indult egy délutáni néptánctanfolyam, heti 2-3 alkalommal. Ennek nagyon jó közösségformáló ereje volt, és körülbelül az osztályomból vagy 15 gyerek beiratkozott erre, rengetegen voltunk.

Egyre több fellépésünk lett, és a szüleim úgy látták, hogy jól áll nekem a tánc,

szeretek felmenni a színpadra, nincs lámpalázam, elő tudom adni magam, és van kisugárzásom.

Amikor jött a pályaválasztás, több helyre jelentkeztem, és mindenhova felvettek. Akkor édesanyámék azt mondták, hogy mi lenne, ha megpróbálnám a pécsi művészeti iskolát is, ahol volt tánctagozat, és klasszikus balett-tánc is. Először nagyon vonogattam a számat meg a vállamat, mert akkor még balettelőadást sem láttam. Aztán oda is felvettek, és végül eldöntöttem, hogy ennél maradok.

Akkor még nagyon szerettem a néptáncot, profi akartam lenni. Viszont ahhoz, hogy valaki bekerüljön a Magyar Állami Népi Együttesbe, nagyon széles skálán kell tudnia mozogni, és ugyanúgy a klasszikus balett technikát is el kell sajátítania. Így indult az egész. Elkezdtem tényleg komolyan foglalkozni a táncművészettel, és ez a szeretet szerelemmé vált.

Ha szabad így fogalmaznom, megcsaltam a néptáncot, mert szerelmes lettem a klasszikus balettba és a modern táncba.

Azt éreztem, hogy ott jobban ki tudom fejezni magam. Persze akkor ez olyan nagy feladat volt a számomra, mintha a Mount Everestet kellett volna megmásznom. Minden erőmet és energiámat erre fordítottam, hogy a lehető legtöbbet kihozzam ebből.

- Eléggé specifikus a balett, nehéz bekerülni?

- Igen, a klasszikus balettban rengeteg aspektusnak kell megfelelni. Ez egy olyan szakma, amiben nem árt, ha van egy esztétikus megjelenés a színpadon, és ehhez hozzájönnek a testi adottságok, például hogy ki tudja-e forgatni a lábát, és hogy mennyire hajlékony.

A klasszikus balettnek megvan a maga esztétikai ideálja:

számít a láb formája, az, hogy a táncos milyen magasra tudja emelni és megtartani a lábát, valamint milyen technikai bravúrokat képes megcsinálni. Ez egy nagyon összetett dolog, általában az szokott a legsikeresebb lenni, aki ennek a sok kritériumnak a legjobban megfelel.

- Mennyire egyformák a balettosok?

- A klasszikus balettben többféle táncostípust különböztetünk meg, amelyek mindegyike mást képvisel. A legismertebbek a „herceg” és a „demi” (dömi) típusúak, valamint a karaktertáncosok.

A hercegtípusba tartozók általában magas, 180–190 centiméter körüli testalkatú táncosok, akik megjelenésükkel és tartásukkal hitelesen testesítik meg a klasszikus balettek elegáns, hercegi szerepeit.

A demi táncosok többnyire alacsonyabb termetűek, akik energikus előadásmódjukkal, gyorsaságukkal és technikai virtuozitásukkal ragadják magukkal a közönséget. Ők azok, akik a lendületet és a játékosságot viszik a színpadra, például egy udvari bolond szerepében.

A karaktertáncosok pedig sokszor jellegzetes kisugárzásukkal és erőteljes színpadi jelenlétük révén válnak emlékezetessé. Ők játsszák el a királyokat, királynőket vagy más markáns szereplőket, akik színpadi személyiségükkel is gazdagítják a történetet. Minden táncostípus nélkülözhetetlen, hiszen együtt adják meg a balett és az előadások sokszínűségét.

- Hogy alakult otthon a karriered?

- Amikor elvégeztem az iskolát, a Magyar Állami Operaház azonnal ajánlott egy szerepet és szerződést. De kaptam egy ajánlatot Torinóból is, azt fogadtam el, és kiköltöztem. Ott kezdtem el a karrieremet. Onnan mentem tovább Franciaországba, a lyoni operaháznak voltam a tagja. Aztán következett Marseille, és onnan költöztem vissza Magyarországra, a Frenák Pál Társulathoz, ami a kortárs táncban otthon is nagyon elismert.

Ott táncoltam, és koreográfus-asszisztens is voltam három évig.

Már akkoriban párhuzamosan elkezdtem kijárogatni Oroszországba darabot csinálni, igazából a Frenák küldött ki. Aztán már minden évben egyszer-kétszer kijöttem új balettelőadást készíteni. Később a rijekai Nemzeti Színházhoz szerződtem, mint első balettmester és szólista, és ott később kineveztek: a színház balettigazgatója lettem. Így indult az európai és az orosz karrierem.16 éve járok vissza, életvitelszerűen 10 éve élek itt, de ebből hármat ingáztam. Eleinte családi vízummal meg munkavállalási vízummal jöttem, amikor lejárt, mindig hazamentem,

itt is-ott is dolgoztam, de most már stabilan ez a bázisom.

A klasszikus balett mindig is ide tartozott, ez volt mindig is a fellegvára. Innen kerül ki a világ legjobb táncosainak a jelentős része, legalábbis a balettszakmában. Szerintem ez legalább a nyolcvan százaléka a táncosoknak, mert itt nagyon erős, magas színvonalú az oktatás. Mindig ott vannak a topban, mert ki tudják hajtani a tehetségből a maximumot.

Arányaiban Magyarországon balettosnak mondjuk felvesznek évente 20 embert, abból kettő kerül majd ki, aki jó. Itt felvesznek 50-et, abból húsz marad, és abból legalább 13 borzasztóan tehetséges. Mások az arányok, és ez csak egy iskola, mert hogy sok van.

- Szeretsz ott élni?

- Igen, én úgy gondolom, hogy ez az ország velem mindig nagyon szívélyes volt, és rengeteg lehetőséget kaptam. Ilyenkor ezzel tudni kell élni, és be is kell bizonyítani. Teljesen ismeretlenként érkeztem, ma pedig – lekopogom – minden jól alakul:

az elmúlt tíz évben a legnagyobb orosz tánc- és balettművészekkel dolgozhattam együtt, sőt a televízióban is megjelentem.

Elég sokat hívnak zsűrizni, meg a tévébe is. Annyi helyen látták már a nevemet, hogy igen, ez egy kvalitás. Egy táncversenynek, egy fesztiválnak nagyon fontos, hogy kiket ültet be a zsűribe. Azoknak a szava és a döntése valid, annak van ereje. Elismerik a szakmai tudásomat, sikerült beilleszkednem, és szeretek itt dolgozni.

- Nagyon fiatalon elértek a vezetői állások...

- Amikor kineveztek Rijekában igazgatónak, akkoriban csak ketten voltunk ilyen fiatalok, ilyen pozícióban egész Európában. Pont akkor nevezték ki a zágrábi operának is az új vezetőjét, mindketten egyidősek voltunk, 32–33 évesek.

- Egy fiatal igazgató hitelesebb a táncosoknak?

- Én a mai napig aktív vagyok, most már közelebb vagyok a 45. évemhez, de minden reggel, amikor felkelek, edzek egy-másfél órát, és csak utána megyek el dolgozni a munkahelyemre.

Képes vagyok most is megmutatni a mozdulatok 90 százalékát a táncosaimnak.

Fontos számomra, hogy ők úgy nézzenek fel rám, hogy itt a tanár, aki meg tudja csinálni. Úgy gondolom, emiatt jogosan kérem számon a 17–18 éves diákoktól, hogy „figyelj, én már letoltam a karrieremet, és ha én meg tudom csinálni, akkor te is.” Szerintem ez nagyon jó szemlélet: ha a tanár is oda tud állni, és megmutatja, mit kell csinálni, az motiválja őket.

- Azt mondják, a legtöbb művész rigolyás.

- Úgy gondolom, a művészet világa eleve egy érzékeny szakma. Mi, balettosok, az érzelmekkel és a fizikumunkkal dolgozunk. Ez nem egy hivatali munka, ahol az ember egy asztalnál papírokat töltöget ki; nekünk tényleg a testtel és a lélekkel kell átszellemülten dolgozni, ez rengeteget kivesz az emberből. Nem vagyok én sem egy egyszerű ember, természetesen vannak heppjeim...

Úgy érzem, emiatt nálunk sokkal nagyobb az érzelmi amplitúdó, mint amikor egy író vagy költő megfogalmaz valamit.

Az egészen más lelki rétegeket szólít meg bennünk a tánc közben.

Talán emiatt nehéz látnom, ha egy táncos nem tudja úgy végrehajtani a mozdulatokat, mert nincsen meg a kellő tehetsége, vagy a figyelme, akarata. És akkor ebből persze lehetnek összeütközések.

- Gondolom, akkor maximalista vagy?

- Én nagyon. Ezt csak így lehet csinálni. De ettől függetlenül úgy gondolom, pedagógusként hozzátartozik az én szakmámhoz az is, hogy mikor kell dicsérni. Nem lehet, hogy állandóan csak az elvárások és a hajtás legyen; motiválni is kell pozitív visszajelzésekkel.

- Biztosan nem könnyű helyzet, ha valaki lustább, de rendkívül tehetséges?

- Általában így van: a legtehetségesebb táncosok kilencven százaléka olyan istenadta tehetség, akiknek szinte nem is kell megdolgozniuk semmiért.

Ismerek olyanokat, akik egyszerűen erre születtek: a lábuk, az ízületeik, az egész testfelépítésük tökéletes a baletthez.

És mégis, lusták, mint a föld… Nagyon sok ilyen tehetséget láttam elveszni: elfogyott a lendületük, érdektelenné váltak.

- A kitartás hiánya szerinted jellemző a fiatalokra manapság?

- Nekem egy picit más a mai fiatalokról a véleményem, mint általában a mostani pedagógusoknak vagy a közéletben, ahogyan beszélnek róluk. Én úgy látom, nekik is ugyanúgy megvan a céljuk, és bizonyára vannak, akik kevésbé motiváltak, de

rengeteg nagyon intelligens, motivált fiatal van, aki tudja, hogy milyen energiákat kell megmozgatnia ahhoz, hogy sikeres legyen.

Különbség, ami az elmúlt 20 évben történt, ez a hihetetlenül felgyorsult technológia. Ma már a kezünkben van a világ, egy telefonnal bárhol lehetünk, bárki közvetíthet, és beleláthatunk a dolgaiba. Ugyanakkor ez nagyon le tudja húzni az embert, de

nemcsak a fiatalokat, hanem a felnőtteket is, akik ugyanúgy bele tudnak bambulni a telefonjukba,

és könnyen elvesznek benne. Összességében ez egy megoldandó probléma.

A környezetemben nem látom azt, hogy kevésbé motiváltak lennének a fiatalok, van bennük egy egészséges „krampuszság” is. Egyszerűen csak nagyon gyorsan változik a világ, tőlük sem várhatjuk el, hogy egyik napról a másikra alkalmazkodjanak. Mi sem tudunk.

- Hogy sikerült a beilleszkedésed?

- A bürokratikus élet itt is nagyon bonyolult és nehéz. Bevándorlási hivatalba járni maga a pokol, de azon kívül igazából soha semmilyen atrocitásom nem volt senkivel. Nyilván nekem kell alkalmazkodnom, én jöttem ide, tiszteletben kell tartanom a hagyományokat, törvényeket, és keményen kell dolgozni.

Egy olyan tudás van a kezemben, amit Nyugat-Európában megtanultam, amire nagy szükségük van.

Beletaláltam ebbe az üzleti szerepbe. Emellett az emberek tisztelnek, látják, hogy számukra értékes, amit csinálok.

- Mennyi magyar él ott egyáltalán?

- Nem tudom, és én nem nagyon tartom a kapcsolatot. A táncos világ egy nagyon zárt buborék. Időm sincs erre,

az elmúlt 10 évben heti hét napból hetet dolgoztam. Ez az első olyan évem, hogy most már csak egy munkahelyem van.

Eddig minimum három volt, párhuzamosan vittem a projekteket, emellett zsűriztem és kurzusokat tartottam. Most értem el ide, hogy ez így nem élet, nem akarom idejekorán feldobni a talpam... Mivel sokat dolgoztam, nem jutott időm mindenre, de volt, hogy elmentem a magyar nagykövetség rendezvényére, máskor meg nem tudtam.

Azok, akik itt vannak, más világban élnek. Nem azonos az érdeklődésünk, és mint táncművész nem igazán tudok emiatt beleilleszkedni.

Egészen magányos életet élek, de ez máshol is így volt.

Nem vagyok bulizós, eljárós, szeretek elvonulni, mert annyit vagyok emberek között, hogy az rengeteg energiát von el tőlem. Emiatt így szeretek ellenni és töltődni. Szóval lehet, hogy lenne lehetőségem itteni magyarokkal találkozni, de azért nem mondhatom, hogy itt egy hatalmas magyar közösség lenne. Nem futunk bele egymásba, mint mondjuk Londonban...

Azt szoktam mondani, a legtöbb, ami ahhoz kell, hogy valaki külföldön tudjon boldogulni, az a jó alkalmazkodóképesség. Ha bárhol dolgozol,

te vagy a vendég, és úgy gondolom, kell egy nagyon nagy elfogadóképesség.

Nyilván nekem is van – mint mindenkinek –, ami nem tetszik, de megtanulja az ember azt kezelni. Volt ilyen Franciaországban és máshol is… Úgy látom, sokakban ez nincs meg, és akik pár év után hazaköltöztek, szerintem emiatt tették, mert egy másik kultúrába nem tudtak beilleszkedni.

- Mi az, amit nem annyira, és mi az, amit nagyon szeretsz?

Összességében nagyon szeretem, hogy Szentpétervár a kultúra mekkája. Ez egy elképesztően gyönyörű és színes város, egy élet nem elég arra, hogy rendesen bebarangolja az ember, hogy mindent átnézhessen, mert több mint 400 múzeum, 50 színház és rengeteg műemlék van. Én érzékeny vagyok erre, egyszerűen imádom. Amit egyre nehezebben viselek, az, hogy itt fent északon kilenc hónapig sötétség van. Jön a tél, a nagyon hideg, olykor mínusz 25–30 fok, nagy hó, rengeteg eső, egyik pillanatról a másikra megváltozik az idő. A hosszú tél eleinte tűrhető volt, de most már rengeteg energiát kivesz belőlem.

- Mik a terveid?

- Palya Beával próbáltam az egyik videóklipjét, a mozgásanyagban segítettem neki. Két koreográfiát készítettem, mert ő nagyon szeret a koncerten mozogni, erre kiválasztottunk két dalt. Ez rettentő nehéz feladat:

énekelni és táncolni egyszerre elképesztő koncentrációt igényel, ezen dolgoztunk együtt.

Októberben volt egy projektem Budapesten, amire a Hagyományok Háza kért fel. Ez egy divatbemutató volt, a Kis fekete projekt címmel, magyar fiatal tervezőktől – ruha, ékszer, kerámia – prezentációja, bemutatója. A nyertesek voltak bemutatva, összekötve egy performance-szal. Egyébként

Itt is így lettem híres, hogy egy immersive előadás koreográfusa és rendezője voltam.

Az immersive egy olyan színházi előadás, ahol a néző belép egy épületbe, ahol minden a történet része. Nem interaktív, de a színészek körülveszik, mintha az ember belépne egy filmbe. Ilyen show-tematikájú performance volt ez is, Magyarországon: körülbelül 250–300 néző vehetett részt az előadáson, és a táncművészek nem a színpadon mutatták be modellszerűen a nyertes pályamunkákat, hanem a Hagyományok Házán belül különböző helyeken voltak mozgásban, így a nézők bárhova követhették a szereplőket.

Dolgoztam már egy hatalmas projekten is, amelynek a rendezője és koreográfusa voltam; a költségvetése több mint 3 millió dollár volt.

Az elmúlt tíz évben már öt immersive előadást készítettem, és ezek a mai napig mennek itt kint.

Emellett több meghívásom van zsűrizni: Szocsiba, Ufába, Jekatyerinburgba, meg itt Szentpéterváron is várnak rám műsorokban.

Moszkvából a Bolsoj Színház is megkeresett, és felkértek, hogy csináljak velük valamit. Most írják meg a pályázatot, és adják be az igazgatónak. Ha ő jóváhagyja, akkor mehet, de az még alakulóban van. Ha lesz belőle valami, azt nagy örömmel fogom elvállalni – ez nagyon nagy dolog.

- A családod hogy bírja, hogy mindig külföldön élsz?

- A szüleim már hozzászoktak, ebben élünk már 25 éve. Jönnek látogatni, bárhol élek, felkészültek a karrieremre. Az öcsém is balett-táncos volt a Svéd Királyi Balettban, nemrég hagyta abba. Végigkísértek minket, ismerik ezt az életstílust, és mindig támogatnak ebben.

- Híres vagy, mégsem szerepelsz a címlapokon.

- Az az igazság, hogy 25 éve nem élek otthon, nem látom a jelenlegi helyzetet sem, hogy mit tudnék ott csinálni. Nem vagyok napi szinten a magyar emberek szeme előtt, egy fotót sem tudnak rólam csinálni, maximum ha én küldök. Az a helyzet, hogy annyira el vagyok munkaügyben kényeztetve itt: egy fantasztikus balettakadémián tanítok, fantasztikus diákjaim vannak, van egy lakásom Péterváron, és éppen most vettem egy házat Toscanában.

Nekem már régóta nincs otthonom Magyarországon, emiatt mindenképpen egy másik gyönyörű helyen akartam otthont, így lett Toscana. Most azt tervezem, hogy majd odaszervezek valami fesztivált, valami nagyobb projektet.

Akartam egy helyet, ahol kiszakadhatok a napi robotból, a sok rossz időjárás után. Minél több napfény legyen, és kulturális élet, ez fontos, hogy ezekkel legyek körülvéve. Szeretem ezt a nyüzsgést, a környéken lakik Sting is, alig 20 percre tőlem. Úgyhogy elvagyok a címlapok nélkül is.

- Mi lesz a következő állomás?

- Most Kína felé is kacsingatok, már kétszer jártam ott, tavaly és idén is, és nagyon tetszik.

Meghívtak, szerződést is ajánlottak, de ez is még alakulóban van,

még nem tudtunk megegyezni a feltételekben. Mindenáron már nem megyek sehova, de nekem Kína nagyon bejön, úgyhogy még az is lehet…


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Majdnem 100 évig mindenki rosszul tudta, mit jelent Schrödinger macskája, és azóta sem oldódott meg a probléma
Sokan azt hiszik, Schrödinger macskája a kvantumelmélet bizonyítéka, pedig az valójában egy tudományos kritika volt. A friss kísérletekkel a tudomány még mélyebbre ásta magát a Schrödinger által jelzett logikai csapdában.
Sassy - sassy.hu
2026. május 29.


Megosztom
Link másolása

Azt hiszed, Schrödinger macskája valami misztikus, szuperokos dolog egy cicáról, ami egyszerre lehet élő és halott?

Felejtsd el. Az igazság sokkal kiábrándítóbb és végtelenül menőbb:

a híres macska a tudomány történetének legnagyobb trollkodása volt.

És a poén ma jobban ül, mint valaha, miközben a fizikusok már tényleg „macskaállapotokat” hoznak létre szilíciumchipeken, ahogy arról a Nature Physics is beszámolt egy 2025 elején publikált cikkben, ezzel még kellemetlenebb helyzetbe hozva a modern tudományt.

Mert miközben a laborban már kvantumzombikat gyártunk, a lényegi kérdésre még mindig nincs semmilyen válasz.

Most jön a csavar, amitől az egész sztori értelmet nyer.

Erwin Schrödinger 1935-ben azért találta ki ezt az egészet, mert abszurdnak tartotta a kollégái elméletét – miszerint egy részecske a megfigyelésig több állapotban is létezhet egyszerre.

A gondolatkísérlet arra az abszurditásra reflektál, hogy a macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot.

Ezért a kérdést egészen eredeti módon próbálta megvilágítani.

Azt mondta, oké, srácok, ha ez igaz a szubatomi világban, akkor egy dobozba zárt macska is lehet egyszerre élő és halott egy radioaktív atom szeszélye miatt.

 

Schrödinger, hogy a kvantumelmélet egyik abszurditását szemléltesse, egy képzeletbeli macskát egy zárt dobozba helyezett, amelybe kívülről nem lehetett belelátni. A dobozban a macska mellett van egy szerkezet, melyet a macska nem tud befolyásolni. A szerkezet tartalmaz egy darab radioaktív anyagot, melyben egy óra alatt egy atom vagy lebomlik, vagy ugyanekkora valószínűséggel nem bomlik le. A radioaktív bomlást észleli egy Geiger–Müller-számláló, ami egy relén keresztül elenged egy kalapácsot és az összetör egy hidrogén-cianidos üveget, megölve ezzel a macskát. Ha egy órán át magára hagyjuk a dobozt, azt mondhatjuk, hogy a macska él, ha időközben nem volt atombomlás.

Hogy eldöntsük, a macska él-e vagy meghalt, ki kell nyitni a dobozt.

Ám a kérdés azonban az, hogy milyen állapotban van a macska a doboz kinyitása előtt?

A kvantumelmélet szerint a macska hullámfüggvénye egy élő és egy halott macska hullámfüggvényét egyszerre tartalmazza.

Schrödinger számára az az elképzelés, hogy a macska egyszerre élő és holt is, abszurd elképzelés volt, amit nem tudott elfogadni.

Ezzel akarta megmutatni, hogy a kvantumelmélet logikája a való világban látványosan összeomlik.

És itt jön a lényeg: a provokációja annyira betalált, hogy a fizika azóta is ezzel a problémával küzd. Ezt hívják „mérési problémának”, és arról a pofonegyszerű kérdésről szól, hogy pontosan hol és hogyan dől el, hogy a kvantumvilág elmosódott valószínűségeiből mikor lesz a mi valóságunk kőbe vésett ténye? Hol van a határ?

A legújabb kísérletek, amikben már nemcsak egy atomot, hanem annál jóval nagyobb rendszereket hoznak szuperpozícióba, csak még égetőbbé teszik a kérdést.

Létrehozzuk a paradoxont a laborban, de a magyarázatot ugyanúgy nem találjuk, mint Schrödinger idejében.

Szóval, amíg a neten mémként pörög a dobozban kuksoló, félig élő cica, addig a tudomány pont azt a falat bámulja, amit Schrödinger közel száz éve felépített. A kísérlet valódi üzenete nem a kvantumvilág varázslata, hanem egy megalázó emlékeztető: fogalmunk sincs, hogyan működik a valóság átmenete a mikroszkopikusból a makroszkopikusba. A helyzet az, hogy a világegyetem még mindig sokkal rejtélyesebb, mint amit a legokosabb egyenleteinkkel magyarázni tudnánk.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Vannak még jó emberek”: 3,2 millió forintot talált egy férfi Túrkevén, hiánytalanul visszaadta a nyugdíjasnak
A becsületes megtaláló kutyasétáltatás közben talált egy táskát, benne a hatalmas összeggel. A pénz egy idős úré volt, aki nyaralót szeretett volna vásárolni a településen.

Megosztom
Link másolása

Olyan, mint a mesében, de ez a történet a valóság: Túrkevén Vasas Lajos a reggeli körét rótta a kutyájával, amikor figyelmes lett egy táskára. A sztori másik főhőse egy Lajos bácsi nevű nyugdíjas, aki nem a lottón nyerte a pénzt, hanem a nyugdíjából spórolta össze, hogy vegyen egy kis nyaralót. A terv az volt, hogy Túrkevén telepszik le, mert egy rádióműsorban hallotta, hogy milyen szuper hely, meg ott a gyógyvíz is.

„El lehet képzelni, milyen sokáig tartott, amíg a kis nyugdíjamból összespóroltam ezt a pénzt.”

A hétvégét már a városban töltötte, ingatlanokat nézegetett, a teljes vételárat pedig végig magánál hordta a táskájában, mert hát hol máshol lenne a legnagyobb biztonságban, ugye. Aztán a hazaúton jött a hideg zuhany: a táska sehol. A pánikot és a beletörődést tökéletesen foglalta össze:

„Sejthetik, mit éreztem, levert a víz, magamban pedig már lemondtam a pénzről.”

Nagyjából ekkor lépett a képbe Vasas Lajos és a kutyája. Amikor meglátták a táskát, még nem sejtették, hogy egy kisebb vagyont rejteget. „Eszünkbe sem jutott volna, hogy ennyi pénz van benne, kinyitottuk, hátha találunk valamilyen nyomot, ami a tulajdonosra utal” – mesélte.

Őszintén bevallja, hogy benne is felmerült egy pillanatra a kísértés, de aztán gyorsan elhessegették a gondolatot. Mivel a táskában nem volt semmi konkrétum, felhívták a 112-t, ahol a hivatalos utat, vagyis a jegyzőt javasolták. Csakhogy vasárnap volt, a hivatalok pedig alszanak. Így jött a 21. századi megoldás: egy Facebook-poszt. A felhívás több áttételen keresztül végül eljutott a kétségbeesett Lajos bácsihoz, aki azonnal visszafordult Túrkevére. Egy gyors azonosítás után hiánytalanul visszakapta az elveszettnek hitt milliókat. Az öröme akkora volt, hogy 50 ezer forintot nyomott a becsületes megtaláló kezébe, aki először nem is akarta elfogadni. Végül beadta a derekát, de a pénz sorsa igazán szívmelengető fordulatot vett.

„Mivel a feleségem tanárnő – elviszi az egész osztályt ebből a pénzből moziba.”

Lajos bácsit pedig a történtek csak megerősítették abban, hogy Túrkeve a legjobb hely a világon, és továbbra is ott keres magának nyaralót.

Tavaly nyáron például Rácz Jenő sztárséfnek sikerült a kocsija tetején felejtenie a táskáját, benne a pénztárcájával és közel egymillió forinttal. A tárca természetesen lerepült útközben, de szerencséjére egy becsületes megtaláló pár bukkant rá, és a benne lévő névjegykártya segítségével visszajuttatták neki.

A séf akkor a közösségi oldalán lelkendezett, hogy „vannak még jó emberek, sőt angyalok is!”

 


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A 16 éves lány már nem érhette meg a ballagását, de a szíve ott dobogott a tömegben egy másik fiúban
A 16 éves Emily Matejovitz már nem érhette meg saját ballagását, halála előtt azonban olyan döntést hozott, amely több ember életét is megváltoztatta. A tinédzser felajánlotta szerveit átültetésre, az iskolai búcsúünnepségen pedig megjelent az a fiú is, aki Emily szívét kapta meg.

Megosztom
Link másolása

Az iskolai ünnepségek általában a kényelmetlen egyenruháról, a szülők büszke könnyeiről és a jövőbe vetett reményről szólnak.

A michigani Reeths-Puffer középiskolában viszont ennél sokkal többről volt szó: egy lányról, aki már nem lehetett ott, és három emberről, akik azért utaztak több száz kilométert, hogy tisztelegjenek előtte.

A 16 éves Emily Matejovitz ugyanis már nem érhette meg a ballagását, de a döntése, hogy szervdonor lesz, három másik embernek adott új életet. Ők pedig úgy gondolták, a legkevesebb, amit tehetnek, hogy ott vannak az ünnepségen.

Emily tavaly decemberben, mentális egészségügyi problémákkal küzdve hunyt el, de pár hónappal korábban, a személyi igazolványa igénylésekor már jelezte, hogy halála esetén felajánlja a szerveit.

A lány édesanyja, Rebecca a People újságírójának, Toria Sheffieldnek arról beszélt, hogy lánya mindig is másokon akart segíteni, és ez a gesztus a legmélyebb gyászban is ad némi vigaszt.

„Hálás vagyok, hogy Emily szervei csodálatos emberekhez kerültek, és hogy a felajánlása beteljesítette azt, amit végső soron tenni akart: másoknak segíteni.”

A kedden tartott diplomaosztón ott volt a 16 éves Landon Coleman, aki Emily szívét kapta meg. A fiú számára ez a találkozás legalább annyira fontos volt, mint a gyászoló családnak.

„Sokat jelent, hogy találkozhatok azokkal az emberekkel, akik felnevelték és szerették azt a személyt, aki második esélyt adott nekem az életre”

– mondta, majd arról beszélt, most már olyan dolgokra készülhet, amik korábban elképzelhetetlennek tűntek.

„Alig várom, hogy megszerezzem a jogosítványomat, leérettségizzek és egyetemre menjek. Ezek olyan lehetőségek, amelyeket azért kaptam, mert valaki úgy döntött, hogy donor lesz.”

A legmeghatóbb pillanat talán az volt, amikor a 4 éves Ripley Ferrell, aki Emily egyik veséjét kapta, odaszaladt az anyához. Ripley édesanyja, Audra szerint ez volt az egyik legjobb napjuk a transzplantáció óta.

„Hihetetlen volt nézni, ahogy Ripley nevet és a legnagyobb öleléssel nyúl Rebecca felé”

– mesélte.

Audra szerint a szervdonáció nemcsak életet ad, hanem lehetőséget is: „a lehetőség a felnőtté válásra, az emlékek gyűjtésére és mindazon dolgok megtapasztalására, amelyek egy életet alkotnak.”

A Ferrell családot annyira megérintette Emily története, hogy létrehozták az Emily Matejovitz Alapítványt, amely ösztöndíjakat ad és a mentális egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést segíti. A harmadik recipiens, egy 54 éves férfi, aki a lány máját és másik veséjét kapta, szintén ott volt az ünnepségen.

A ballagás mint a családi büszkeség és a dráma színtere a sztárvilágban is állandó téma. A közelmúltban például Jennifer Lopez és Ben Affleck jelentek meg együtt Affleck lányának diplomaosztóján, de a róluk készült képeken a köztük lévő feszültség szinte tapintható volt, miközben Heidi Klum és volt férje, Seal együtt sírtak a büszkeségtől fiuk ünnepségén.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Pokorny Lia a színpadon megható felajánlást tett Kálloy Molnár Péter családjának
Pokorny Lia 500 ezer forintot ajánlott fel a csodálatos színész családjának. Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást.

Megosztom
Link másolása

A taps után egy pillanatra mindenki elcsendesedett a 6SZÍN színpadán. Pokorny Lia kapta az első Kálloy Molnár Péter-díjat, majd a mikrofonhoz lépett, és a frissen kapott félmillió forintos pénzjutalmat egy az egyben felajánlotta néhai barátja és kollégája családjának. A gesztus nemcsak a közönséget, de a díjat átadó özvegyet, Lestár Ágnest is meglepte.

Kedden este tartották a Kálloy Alapítvány első díjátadóját, amivel

azokra a polihisztor művészekre emlékeznek, akik Kálloyhoz hasonlóan több műfajban is maradandót alkottak.

Az elismerést Pokorny Lia és Lutter Imre kapta, de a reflektorfény egyértelműen a színésznő váratlan bejelentésére irányult. Ahogy arról a Blikk is beszámolt, Pokorny egy pillanatig sem hezitált a döntésen.

„Maga a díj az enyém, és Pétert így hazaviszem magammal, de a pénzdíj egyértelműen a családé, ez nem volt kérdés a számomra” – mondta a színpadon.

A színésznő egyúttal a halált és a gyászt tabuként kezelő kulturális közegről is beszélt. „Egészen elképesztő, hogy a kultúránkban mennyire nem foglalkozunk azzal, hogy mindannyian elmegyünk. Erre készülni kell.”

Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást, de végül meghatottan elfogadta. A pénz a legjobb helyre kerül, egyenesen a Kálloy Alapítványhoz, amelynek pontosan az a célja, hogy a művész hatalmas, de jórészt befejezetlen hagyatékát gondozza.

„A Kálloy Alapítványban jó helye lesz ennek az összegnek, mert célul tűztük ki, hogy mindazt megőrizzük, fenntartsuk és továbbgondoljuk, amit Péter itt hagyott”

– erősítette meg az özvegy, utalva a rengeteg filmtervre, kiadásra váró verseskötetre és zenére.

A díj maga is szimbolikus: egy létrát ábrázol, amit egy Péterről mintázott figura tart. „Az az üzenete, hogy a felfelé haladó alak a csillagos égig jusson” – magyarázta Lestár Ágnes.

A díj megalapítását idén májusban jelentették be, azzal a céllal, hogy a Kálloy-hagyatékot gondozó alapítvány forrásokat teremtsen a befejezetlen művekhez.


Megosztom
Link másolása