„Minden randi előtt legyantáztam magam, mégsem feküdt le velem”
– Mondd már el nekem, hogy lehet így kinézni húsz év házasság meg egy gyerek után – kezdtem. Elfintorodott.
– Hagyjál ezzel. Épp most akarom elmesélni neked életem legnagyobb önbizalmi buktáját. Kábé úgy érzem magam, mint egy síró, nyöszörgő ruhakupac.
Hátradőltem, a nap beletűzött a szemembe. – Remek. Akkor megint jön egy történet, amit ha megírok, senki sem fogja elhinni nekem?
– Én is nehezen hiszem el, pedig velem történt meg. Nem tudom, tudsz-e róla, hogy Barnával másfél éve elváltunk. A gyerek elballagott, most egy évig Portugáliában tanul, a házasságunk már rég egy lapos haversággá alakult. Szerintem Barnának rég van valami nője is, de nem érdekelt. Ebben ennyi volt.
– Sajnálom.
– Egy évig furán éreztem magam, magányosnak, céltalannak, de gondoltam, ahhoz még fiatal vagyok, hogy egyedül maradjak, hát elkezdtem párt keresni online. Randizgattam is, belefutottam egy csomó megtört szívű, friss elváltba, meg olyanba is, aki az asszony mellett kalandozgatott. Aztán jött Szilárd. Nagyon szép leveleket írt, még egy Youtube-dalt is küldött valami argentin énekestől, lefordította nekem a szövegét, cuki volt.
Eltelt vagy egy hónap, mire először randit kért. Amikor megláttam a kávézóban, komolyan leesett az állam. Gyönyörű férfi volt, 48 éves, korban is ideális, elképesztően szerencsésnek éreztem magam. Nagyon izgult, ahogy kezet fogtunk, csatakos volt a tenyere, de ezt jó jelnek vettem. Hogy ennyire fontos vagyok neki.
– Csatakos tenyér közel ötven évesen?
– Tudom, fura, de akkor nem tűnt annak. Csak azt láttam, hogy a nők megbámulják, és engem feszített a büszkeség: velem van! Nagyon intelligens is volt, jól eldumáltunk, rögtön az első este órákat lófráltunk a városban. Egy orvosi műszereket forgalmazó cégnél dolgozott, biztos egzisztenciája volt. Gondoltam, milyen jó, Barnát volt, hogy évekig én tartottam el, végre valaki, akinél ettől nem kell félnem.
– Ez tényleg a “túl szép, hogy igaz legyen” kategória. Mi volt a bibi?
– Hogy két hónap randizás után se feküdt le velem.
– Ööööööö...
– Ne röhögj. Már két hete jöttünk-mentünk, világmegváltó beszélgetések, állandó csetelés. Kívülről fújta a munkabeosztásomat, (tudod, hogy műszakokban dolgozom), meg hogy mikor van pilátesz-órám. Állandóan pityegett a mobilom. Este több órás telefonok, azt mondta, imádja az "agyamat", végre egy igazán okos nő, akivel bármiről elbeszélgethet. Lassan a legintimebb titkaimba is beavattam. Munkahelyi problémák, család, a harcaim apuval, tudod.
Már tisztára olyanok lettünk, mint egy házaspár. Bevallom, egyre jobban el voltam varázsolva. Úgy éreztem, megtaláltam a lelki társam, talán egy kicsit szerelmes is lettem. A harmadik héten meghívtam, hogy szombat este aludjon nálam. Tetőtől talpig gyanta, új, levendula-színű, atomszexi fehérnemű, beszárított haj, finom smink, vacsifőzés. Már az ágyban feküdtünk, amikor meg akartam csókolni. Erre közölte, hogy ne, herpesz van a száján, nem akar megfertőzni.
– Bocs, hogy közbevágok, de előtte sem volt köztetek semmi intimitás? Csókok, ilyesmi...
– Hát...nem nagyon. Néha búcsúzáskor megölelt, de se csókok, se bókok...azt hittem, csak tartózkodó, meg én se vártam, hogy rögtön leteperjen. Gondoltam, ismerkedünk, és majd megjön ez is. Egyszer majd átszakad a gát.
– És nem szakadt?
– Nem, a jó francba.
Kivillantotta kaliforniai mosolyát, de a hangja tele volt keserűséggel.
– Azt mondta, hogy ő nem az a “legyet is röptében” típus, az ő “párkapcsolati tempója” meg az “érzéki bevonódása” sokkal lassúbb, mint az enyém, minden barátnőjénél hónapokig tartott.
– Érzéki bevonódás? Hónapokig? Az egy pasinál nem öt másodpercig tart, ha igazán kell neki egy nő?
– Dehogyisnem. Vagy ha nagyon úriember, a harmadik randiig. De én húsz évig házas voltam, ne felejtsd el. A végén persze Barnával se voltunk nagy lepedőakrobaták, de nem volt összehasonlítási alapom. Azt hittem, nem vagyunk egyformák, Szilárd olyan, hogy is mondjam...
– Szilárd jellem?
Röhögtünk, mint a tinilányok.
– Az. Mert egyébként elég irányító típus volt. Jól el lehetett lenni vele, nagyon kedves tudott lenni, és rengeteget voltunk együtt, nálam is, nála is, többször együtt is aludtunk, "barátilag". De csak az volt oké, ha minden az ő szabályai szerint ment. Egyszer megkértem, hogy írjon egy üzenetet, ha épségben hazaért, mert vidéken volt hosszabb üzleti úton. Közölte, hogy én csak ne szabjam meg neki, mit csináljon, mert ezzel “megsértem a határait”. A papírtörlőből pedig mindig csak egy kockát szabad letépni, ha kicsöppen a kávé, mert kímélni kell a környezetet.
– Jézusom. És mindehhez nulla bók, nulla szex, nulla jövőkép?
– Gyakorlatilag. Mintha a testiségtől félt vagy irtózott volna. Talán kétszer, ha csókolóztunk, de úgy éreztem, azt is inkább én erőltetem, neki mintha a fogát húznák. Amikor finoman jeleztem, hogy én lassan többre vágynék, kedvesen, de határozottan elmagyarázta, hogy túl rámenős vagyok, elvárok tőle dolgokat, amiknek spontán kéne kialakulnia. Meg ezek az én belső bizonytalanságaim, amiket nekem kell kezelnem, neki ehhez semmi köze. Mondtam, hogy akkor maradjunk csak haverok, amíg kialakul, ritkítsuk a randikat. Erre viszont dührohamot kapott, hogy "lepattintom".
– Meddig tartott ez az egész?
– Majdnem két hónapig. De akkor már romokban hevert az önbizalmam. És sajnos érzelmileg elkezdtem kötődni hozzá, mert mondom, szinte nulla-huszonnégyben lefoglalt, valósággal a rabja lettem. Közben meg végig úgy éreztem, ronda vagyok, kicsi a mellem, büdös a szám, egyszerűen valami taszítja bennem. Nem vagyok neki elég jó nő. Minden randi előtt reménykedve gyantáztam, sminkeltem, álmodoztam, hogy na majd most... És aztán soha, semmi. Kezdeményezni nem mertem a herpeszes sztori után, de azért simogattam, puszilgattam, egyszer meg is masszíroztam, adtam a jeleket...azt eltűrte, de ennyi. Ja, meg azt is, hogy ágyba vigyem neki a kávét. Az ágyba, ahol semmi sem történt. Azt szerette. Beszélni nem lehetett vele a problémáról, mert én voltam a hülye meg a követelőző.
Aztán egy este elmentem az öcsémékhez, tudod, ő is házas, van két gyerekük. Ott volt néhány baráti házaspár. Annyira el voltam keseredve, hogy elmeséltem a sztorimat. Az “érzéki bevonódás”-résznél a pasik olyan röhögőgörcsöt kaptak, hogy majdnem kiöntötték a sörüket. A feleségek meg zavartan, sajnálkozva néztek. Aztán az öcsém csak annyit mondott:
“Zsuzsi, gondolkodj már józan, paraszti ésszel. Ez a faszi vagy impotens, vagy nem kellesz neki. Csak élvezi, hogy leural. És még kamuzik is neked. Akármi is van, ez egy iszonyú beteg sztori. Menekülj.”
Na, ott helyrebillent az agyamban a lötyi. Hazamentem, megírtam neki, hogy ágyesz-bugyesz, én léptem, és letiltottam mindenhol.
Akkorát sóhajtottam, hogy szinte belehullámzott a Duna.
– Jól tetted. Tudom, hogy egy válás után az ember sebezhető, meg vágyik a szeretetre. De szerintem ez a férfi nem véletlenül maradt agglegény 48 éves koráig, ilyen külsővel. Nem tudom, mi érhette, de nagyon gáz.
Sajnáltam ezt a nőt. Tényleg kifejezetten szép, és most itt ül mellettem megtörten, és csúnyának, visszataszítónak érzi magát. Milyen károkat tudunk tenni egymásban... és önmagunkban. Rám emelte hatalmas, kék szemét.
– Tudod, félni kezdtem. Egy kolléganőm azt mondta: “Zsuzsikám, jegyezd meg, negyven fölött már csak a bolondok maradtak. Nemigen találsz normális férfit, azok mind foglaltak.” Szerinted ez igaz?
– Hát... azért van kivétel. Meg ott vannak az elváltak is. De az már egy másik sztori. Előbb szerintem szedd össze magad.
Nem akartam neki megmondani, amit valójában gondoltam: hogy a húsz éves házasság-burokból szabadult kis naivitásával meg szeretetéhségével nem kecsegtethetem őt sok jóval. Nem néz könnyű évek elé.
(A szereplők védelme érdekében néhány paraméterüket megváltoztattuk.)
Fotó: Pexels
