Mi köti össze a regösöket Salamon királlyal, a léleksütit a lápi múmiákkal? Hát a Halloween!
Mit is írhatnánk erről a töktermelőknek, édességboltosoknak és jelmezkölcsönzőknek már október elején is szép hasznot hajtó, itthon még mindig megosztó ünnepről? Hát mondjuk azt, hogy mi köze a regölésnek a „Trick or treat!”-hez, mennyire hihető Julius Caesar leírása az emberáldozatokban lubickoló druidákról, faragtak-e dédszüleink ijesztő töklámpást vagy hogy pontosan kinek is fénylik vagy fénylett a töke!
Léleksütis regösök
Egy kevésbé ismert, de szorosan a Halloween-hez (All Hallow’s Eve, Mindenszentek előestéje) és az azt követő Mindenszentek és Halottak napjához is köthető hagyomány a souling.
Bizony, ez pontosan úgy hangzik, mint nálunk a regölés vagy a betlehemezés, vagy hogy messzebbre menjünk, a húsvéti locsolkodás. Áldást, termékenységet kívántak a ház népnek, a ház népe pedig cserébe ételt, italt, speciálisan az ünnephez kapcsolódó finomságot adott.
A párhuzam persze nem véletlen, hiszen magának a cselekménynek nem egy adott nép hagyománya, hanem a keresztény hit az alapja, az a meggyőződés, hogy amit a legesendőbbekkel tesznek a hívek, azt magával az Úrral teszik (" Amit eggyel a legkisebbek közül tesztek, velem teszitek" (Máté 25:40)”.
A souling során a gazda vagy a gazdasszony soul cake-et, kereszt alakban bevágott tetejű lélek süteményt adott a jókívánságokból álló énekért cserébe, amivel azt remélték, a Purgatóriumban szenvedő halottaik lelke megnyugvást talál, vagy saját lelküket mentik meg a jócselekedettel. (Gyakorlatilag egy finomságnak álcázott speciális búcsúcéduláról beszélünk.)
Egyes kutatók ezek alapján a „Trick or treat!” egyfajta előképének tartják a souling hagyományát.
A soul cake és a souling egyébként érdekes módon a délszakibb keresztény országokban még ma is megtalálható: Portugáliában Pão-por-Deus, a Fülöp-szigeteken pedig Pangangaluluwa a neve ennek a Halloween-hez köthető énekes, süti adományos közösségi tevékenységnek.
Az emberáldozat már nem szokás
Halloween kapcsán rendre szóba kerülnek a kelták és sokszor kegyetlen vallási szokásaik. Mivel ők maguk nem jegyezték fel saját történetüket (minden tudás szájhagyomány útján terjedt a druidák körében), csak a kortársak leírásaiból és a régészek, történészek spekulációiból következtethetünk mindennapjaikra. Julius Caesar szerint utóbbinak szerves része volt az emberáldozat - legalábbis a Kr.e. 58 és 50 között zajlott gall háborúról írt feljegyzéseiben így ír róluk:
Hogy a vesszőből font, ember alakú áldozati máglyaszobor mennyire volt mindennapos látvány, hogy „csak” rabszolgákat vagy bűnösöket áldoztak-e fel ezen a módon, azt már sohasem tudjuk meg. Ahogy azt sem, hogy a feljegyzések egy másik részében szereplő, a gall erdőkben megfigyelt állatok közül az egyik faj tényleg valamiféle unikornis volt-e:
„Először is egy marhafajta: ez a szarvasra hasonlít, viszont csak egyetlen szarva van, mely fülei között, a homloka közepéből nő, de hosszabb és egyenesebb az előttünk ismeretes szarvnál, és felül szélesen, ujjszerűen szétágazik. A nőstény és a hím külseje között nincs különbség: szarvuk nagysága és formája azonos. „
Egy kicsivel hihetőbb információval szolgálnak a kelta vallásról a régészek egyik kedvenc unboxing-lelet típusai: a lápi múmiák. Az Európa északi részén talált leletek a mocsarak konzerváló hatásának köszönhetően kitűnő állapotban maradtak fenn, így számos információval szolgálhatnak az utókor számára.
Egy Manchester környéki lápon dolgozó tőzegfejtő gép hozta a felszínre a holttestet (illetve csak egy lábat, a többi testrészt később találták meg) még 1984-ben. Első körben nemrég elkövetett gyilkosságra gyanakodtak, de miután kutatók megállapították, hogy a húszas évei közepén életét vesztett, egészséges férfi életét többféle módszerrel oltották ki - baltával leütötték, egy bőrzsinórral megfojtották és nyaki verőerét átvágták, végül testét arccal lefelé a lápba süllyesztették - már egyértelűen rituális gyilkosságként kezelték az esetet, így derült ki, hogy a holttest meglepően régi.
A férfi valószínűleg magas rangú druida volt, akit valamikor a római invázió idején áldoztak fel hittársai, kapásból három istennek is:
„Elsőként Tarannak, a vihar és mennydörgés istenének ajánlották – akinek tiszteletére tűzzel és fegyverrel áldoztak, ezért baltacsapásokat mértek a fejére; másodszor Ezusnak, a vihar istenének – akinek áldozatait megszentelt fákra akasztották, így szenvedte el a fojtást és a nyaktörést, és harmadszorra Teutatesnek felajánlva – akinek szent források, tavak mellett mutattak be áldozatokat – testét a lápba süllyesztették.”
Mindenesetre szerencse, hogy a Halloween ősének tekintett kelta ünnepnek ez a szegmense a keltákkal együtt a múlt ködébe veszett.
Prehalloweenián magyar töklámpások
Egyes vidékeken a magyar nép valószínűleg már azelőtt tököt faragott, hogy az írek tarlórépa-lámpását újvilági leszármazottaik sütőtökre cserélték volna.
A Magyar Néprajz szerint ugyanis amíg a kisebb lányok rongy-vagy csuhébabával játszottak, addig a fiúk sokszor magával a játékkészítéssel foglalták le magukat: bábukat, állatokat faragtak abból, ami épp kéznél volt: fából, csontból, vagy éppen tökből. Tökből pedig október-november környékén sok volt, így a kis szobrászok hetekig próbálgathatták szárnyaikat, a környékbeli ijedősebb lakosok nagy örömére. Erdélyben állítólag még gyufaszálakból készült fogsort is kaptak ezek a rémisztő alkotások.
Sokan vannak még ma is, akik gyerekkorukban maguk is hódoltak ennek a tevékenységnek a nagyszülőknél, vidéki rokonoknál. Még Bálint gazda is írt erről egy sütőtökös bejegyzésében: „Gyermekkoromban azzal szórakoztunk a hosszú őszi estéken, hogy a jókora tököket kivájtuk, szemet, szájat vágtunk rá, és társaink rémületére este égő gyertyát állítottunk belé."
Tökös unokatesók
Aki sok honfitársunkhoz hasonlóan az hitte, a „Fénylik, mint a Salamon töke” szólásunk a bölcsességéről híres bibliai király bizonyos testrészére utal, annak innentől egy pajzán utalással kevesebb lesz a tarsolyában.
A szóban forgó Salamon ugyanis egy hozzánk közelebbi, Árpád-házi uralkodó volt. A történészek szerint a trónviszályáról híres királyt a később szentté avatott unokatestvére, I. László 1082-ben egy tervezett merénylet tudatában jobbnak látta a visegrádi vártoronyba záratni.
Más források szerint viszont kifejezetten a dunai hajósok tájékozódásának megsegítésére gyújtották meg minden éjjel a lámpásokat, és a vízen közlekedők kezdték el így emlegetni a tököket.
Akárhogy is, ezidő alatt kezdődött az első magyar szentek- István király, Imre herceg és Gellért püspök- avatási procedúrája. Mivel a király sírjának fedelét sehogyan sem tudták eltávolítani, az ügy megakadt. A pápa ugyanis elrendelte, hogy az uralkodó testét oltárra emeljék (ez a szentté avatás elegedhetetlen eleme), ez azonban, ahogyan Hartvik püspök legendája mondja “bár szent testét három napig teljes erőből próbálták felemelni, semmi módon sem lehetett helyéről kimozdítani”. Végül egy bakonysomlyói apáca, bizonyos Karitas egy égi kinyilatkoztatás után elmondta Lászlónak, hogy amíg Salamon börtönben van, tehát tart a családi viszály, addig nem fogják tudni megmozdítani a szarkofágot.
Szabadulása után Salamon többször próbálkozott a trón visszaszerzésével, végül „a Szentlélek megvilágosítására fölismervén a mulandó dolgok hiúságát, titokban elhagyta a csatateret, letette a koronát és a sisakot, és magányba vonult.”.
Haláláig a horvátországi Pula környékén élt remeteként, ma pedig már nem csak az uralkodók, de a szentek névsorában is egy lapon említik bebörtönző unokatestvérével együtt.
Fenti példákból is látszik, mennyire sokrétű, velünk és a korral együtt változó és ezért tanumányozásra érdemes ez az ünnep.
