Connect with us

“Egy szép nő nem engedheti meg magának, hogy okos legyen, aranyom!”

Fotó: Pexels

NO/MAKE/UP

“Egy szép nő nem engedheti meg magának, hogy okos legyen, aranyom!”

“Mi, férfiak, csak addig vágyunk okos nőre, amíg nem találkozunk eggyel. Mi istenek szeretünk lenni.”

A fenti szavak váratlanul értek Dani bácsitól. Anyu volt kollégája, gyermekkorom bálványa, az igazi, veretes “tanár úr”, aranyozott zsebórával meg rosszul szabott, öreges öltönyben, aki egy ideig engem is korrepetált irodalomból. Máig vallom, hogy miatta vettek fel az egyetemre. Igazi reneszánsz ember volt, hatalmas tudású, és még hatalmasabb humorú. Ahogy most kövéren, kopaszon elterült anyám foteljében – vasárnapi baráti látogatás, ritka, értékes pillanat, így én is odamentem – el sem tudtam képzelni róla, hogy bármit is tud a nőkről. A három szál hajával, a dülledt, ravaszdi-zöld szemeivel, ugyan már! De aztán folytatta.

– Olvastam a cikkedet arról a nőről. Aki szerint a pasik a Ferrarikba szeretnek bele, de az Opel Corsákat veszik feleségül. Ki a túró az a csaj?
Morzsolgattam anyám hímzett vászonszalvétáját, hihetetlen kínban voltam.

– Azt nem mondhatom meg, tanár úr, de nagyon sokan keresik rajtam. Egy csomó pasi rám írt, hogy hozzam őket össze vele.

Döcögve röhögött, néhány süteménymorzsa lepotyogott a nyakkendőjére.

– A hülyék. Azt hiszik, Ferrarit akarnak. Aki szép is, meg okos is. Mikor tanulod már meg, aranyom, hogy mi, férfiak csak addig akarunk okos nőt, amíg nem találkozunk eggyel?

Felkaptam a fejem, vissza akartam szólni, de aztán győzött a tekintélytisztelet. Hallgattam. Dani bácsi sóhajtva lapogatta a tányérján lévő morzsákat a villájával.

– Aranyom, én soha nem beszéltem úgy veled, mint egy nővel, mert amikor megismertelek, pattanásos, gebe kiskölyök voltál. Mostanra ez örvendetesen megváltozott, de ez már legyen a nálam sokkal fiatalabb férfiak baja. De te csak ne sulykold azt a cikkeidben, hogy a férfiaknak a szép meg okos nők kellenek. Mert ez nem igaz. Nekünk az a nő kell, aki elhiteti velünk, hogy istenek vagyunk.

Összeharaptam a számat.

– Ne röhögj – rivallt rám a régi, tanáros hangján. Éreztem, hogy tényleg fel van háborodva. Aztán lehalkult, mintha csak magának beszélne.

– Ott volt a Gizus. Emlékszel, a feleségem. Matematika-biológia szakos. A legokosabb lány volt az egyetemen. Gyönyörű is volt. Igaz, kicsit deszka, de akkoriban az volt a divat. Az én időmben korán házasodtunk, egy év után elvettem. Imádtam nézni, amikor esténként az óráira készült, és telerajzolta a kockás kis füzetét mindenféle képletekkel. Elég olvasott is volt, konyított Dosztojevszkijhez meg Máraihoz, és istenem, milyen zöldbabfőzeléket tudott főzni! Jó asszony volt, na. Ferrari.

Kuncogott egyet, én lélegzetvisszafojtva figyeltem, mint aki évtizedes titkokat hallgat ki éppen. Mert így is volt.

– Nem tudom, mikor kezdett idegesíteni, hogy Gizus olyan tökéletes – Dani bácsi hangja most bűnbánóra váltott. – Emlékszem, egyszer kijavított valami regénnyel kapcsolatban. Jobban emlékezett az egyik szereplő nevére, mint én.

Na, abban a pillanatban elkezdtem utálni. Észre se vettem, de utáltam. Itt ez a nő, szép is, mindent jobban is tud, mit a fenének kellek én ide? Hol van itt nekem a sikerélményem?

– Ez mikor történt? – szóltam közbe halkan.

– Úgy tíz éve lehettünk házasok. Persze ez csak úgy visszaemlékezve olyan tiszta. Hiszen Gizus nincs már. De akkoriban, amikor elkezdtem kevésnek érezni magam, már repedezett a házasságunk. Pedig semmi rosszat nem csinált. Aztán jött a Vica.

Hátrahőköltem. – Vica néni? Az alsóvárosi gimnáziumból? A pedellus, aki takarítani járt Dani bácsiékhoz?

Csend. Csend, és még egyszer csend. Leengedtem a vászonszalvétát az ölembe. Az öreg tovább mesélt.

– Vica csak két dologban volt jobb, mint a feleségem. Nagyobb volt a melle – sokkal nagyobb –, és olyan rajongva tudott rám nézni, hogy leolvadt rólam a gatya. “Ne mondd, Danikám!” – ezt ismételgette folyton, és én úgy éreztem, én vagyok a világ közepe. Bármit mondhattam neki, mindenre helyeslően pillogott, mert hát ugye szinte semmit se tudott. De bársonyos volt a hangja, szelíd volt és olyan ősi, asszonyi módon buta. Beleestem, mint egyszeri Pista a szénakazalba.

Kapkodtam a levegőt. – De hát legalább húsz évig járt Dani bácsiékhoz!

Rám emelte vizenyős, szúrós, zöld szemét. A tekintetében benne volt egy gyenge férfi és két egymással versengő, kínlódó asszony évtizedes, tengermély tragédiája.

– Igen, én húsz évig kettős életet éltem. Gizussal, és ha ő elutazott, vagy nem volt otthon késő délután, néhány lopott órára Vicával. Tudtak egymásról, egyszer szét is szedtem őket, tépték egymást szegények. Gizus párszor össze is pakolta a bőröndjeimet, hogy aztán le is út, fel is út. Aztán végül mégse történt semmi. Egyikőjükről se tudtam lemondani, és egyikőjük se mondott le rólam. Őrlődtem, mert Gizus mégis a feleségem volt, tiszteltem, becsültem őt, a tiszta gondolkodását, a humoros visszavágásait, azt a mély, őszinte tartást, amit csak a valódi intellektus tud megadni.

De szerelmes Vica egyszerű asszonyiságába voltam, és abba, aminek ő látott engem. Nem tudtam Vica rajongó pillantása, alázatos odaadása nélkül élni, na! A világ összes könyvtára nem ért fel ahhoz a melegséghez, ahhoz az önbizalomhoz, ami elöntött, ha ő rám nézett.

Megint csend, Dani bácsi villája csikorogva karcolgatta az üres porcelántányért. – Mindegy – most nagy levegőt vett, mint az órái végén, amikor lezárt egy hosszú, bonyolult irodalmi okfejtést. – Most már egyikük se él. Csak én. Na, gondoltad volna, hogy egy ilyen önző, ostoba, vén kandúr magyarázta neked annak idején Dosztojevszkijt?

Dacosan ráztam a fejem. – Ez akkor se lehet általános, nem minden férfi ilyen…kandúr.

Egy bálvány dőlt össze bennem, ő meg csak nézett rám, ahogy az emberek egy kedves, de butuska cicára szoktak. – Hát, lehet, hogy nem általános. De én még nem láttam férfit, aki egy túl szép, túl okos nőtől ne sokallt volna be előbb-utóbb. Mint a túl sok franciakrémestől, ahogy a cikkedben írod. Aztán ki így oldja meg, ki úgy. De nekem meggyőződésem, hogy egy minden szempontból “átlagos” asszony – ahogy én hívom magamban, egy “ösztön-nő” – sokkal jobban boldogul a pasasok világában, mint egy Ferrari.

Pásztáztam a három szál haját, a még mindig kifogástalanul megkötött nyakkendőjét. Fájt a szívem, érte, Gizusért, Vicáért, az egész boldog-boldogtalan, szerelmi-háromszöges életükért. És fájt a gyomrom mélyén mocorgó, kényelmetlen kis érzés is: hogy talán igaza van.

– Akkor egy jó nőnek csak akkor van esélye, ha buta? – gondoltam, most már mindegy, megkérdezem. Oldalra billentette a fejét, a falat bámulta mögöttem.

– Neeeeeem. Nagyon sok esélye van. Rengeteg férfit megkaphat. De megtartani csak akkor tudja, ha elég okos ahhoz, hogy buta legyen.

– De ez színjáték! Egy nő tettesse magát hülyének egy életen át, hogy a pasinak jó legyen?

Elmosolyodott.

– Megint sarkítasz, mint kölyökkorodban. De tulajdonképpen igen, így van. A lényeg, hogy a férfi azt érezze: felnéznek rá. Nincs ennél nagyobb megtartó erő. Hát ezt üzenem én a te Ferraridnak.

Egy órával később, az ablakból néztem, ahogy esőkabátban, jellegzetes, billegő járásával, nagy pocakjával a ház előtt parkoló kocsijához sétált. Az egyik legokosabb férfi volt, akivel életemben találkoztam. Erre most, anyám félhomályos nappalijában kiderül, hogy amire a legjobban vágyott, azt végül egy buta – tényleg buta? – nő tudta megadni neki.

Bevallom: én már nem ismerem ki magam ebben az egészben.

SZMO

Még több NO/MAKE/UP

Hirdetés

Népszerű

Facebook

Hirdetés
Fel