GYEREK
A Rovatból

A szar mindenképp kifolyik a pelenkából – Így égünk ki anyaként, és így ne égj ki te

Jól figyelj, készülj fel a kilövésre. Tíz, kilenc, nyolc... szülni fogsz. És utána a legtöbben azt várják majd tőled, hogy folyton boldog légy. Fehér blúzban, mosolyogva.

Megosztom
Link másolása

Most elmesélem, milyen volt eljutni anyaként a kiégésig. Ha szeretnél te is kiégni, elveszíteni az önmagadba vetett hitedet, ha volt vagy van olyanod - tegyél fel minél több olyan kérdést magadnak, ami a történetben megjelenik. Vagy inkább ne. Nyilván nem szeretnél. Nem is fogsz, ha elfogadod, elég, ha jelen vagy. Ez nagyon kevésnek hangzik, pedig elég. Még sok is. Nézzétek meg ezt a filmet. Meg olvassatok tovább, ha van kedvetek.

Minden akkor kezdődött, amikor betoltak a műtőbe, hogy császár lesz. Mi van, ha baj lesz? Nem igaz... Nem akkor kezdődött minden. Nehéz megfogni ezt. Minden akkor kezdődött, amikor megtudtam, hogy babát várok.... Nem. Minden akkor kezdődött, amikor azt hittem, jól csinálhatom majd egyszer az anyaságot, illetve nem, amikor már előre alig hittem el, hogy jól csinálhatom. Vagyis nem, akkor nem akkor kezdődött... Talán akkor, amikor frusztrálttá váltam huszonévesen, hogy milyen sokan szültek körülöttem, és én még nem...  Nem, nem akkor. De, akkor is. Aztán harminc lettem, és még frusztráltabb.

Akkor most ez a feladat? - ezt gondoltam. Mindig is imádtam a gyerekeket. De nem éreztem magam rá késznek. Még most sem érzem sokszor, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Vagy lehet, hogy akkor kezdődött, amikor tízévesen féltem a sötétben, és azon gondolkodtam éjjel, vajon másnap helytállok-e a suliban? Akkor, amikor már gyerekként azt hittem, mindent csak tökéletesen lehet csinálni, különben nem lesz jó? Akkor is. Az önbizalomhiány egyenes úton vezethet az anyai kiégésig. Akkor kezdődhetett?

Meg akkor is, amikor eldöntöttem, hogy most már "kéne" szülni. Mert az kellett ahhoz, hogy gyerekem legyen. Attól még az egyik legjobb döntésem utólag, de "kéne"??? Ti be meritek vallani, mi motivált a szülésre? Anyu, apu, férj, barátnő, belső zsigeri vágy? Mind együtt? Egyik sem baj... Azt tudtam, hogy vágyom babára, de rettegtem a terhességtől, rettegtem közben, és aztán megszültem a gyereket.

Akit végtelenül szeretek, de ez nem annyira tartozik ide, és szerencsére már abban a generációban élek, amely már nem szégyelli kimondani, hogy annyira szereti a gyermekét, amit korábban elképzelni sem tudott, és természetes, hogy ezt kimondja.

És az is talán kezd egyre természetesebb lenni, de még mindig nem eléggé, hogy bevalljuk: nem olyan az egész, mint a tejszelet-reklámokban, vagy a folttisztító-reklámokban, vagy a húslevespor, meg mittudomén-milyen reklámokban, amikben az anyák tisztára vasalt fehér blúzban, lebbenő, tiszta hajjal mosolyognak ki a kertben idillien játszó gyerekeikre a konyhából. Nem minden tiszta és idilli. Sőt.

Miért próbálják sokszor ma is elhitetni velünk, hogy valami, ami az élet, tiszta és idilli lehet 24/7-ben? Miért lenne az anyaság, a gyermekvállalás, ami leginkább a tömény élet, valamiféle folyamatosan euforikus, szüntelenül csodás dolog, amikor maga a "sima" élet is néha koszos, néha fáj, néha elviselhetetlen?

És mi miért akarunk néha még mindig megfelelni ennek? Mikor voltam utoljára fehér, kivasalt blúzban? Egyáltalán, vágyom rá? 

Mert az anyaság szent, a kismamaság szent és tiszta jelenség a társadalmi elvárások szerint, az anyai energia maga a szeretet, a végtelen türelem. Az anya archetípusa a körülölelő melegség, a biztonság, a szépség, a finomság. A közös, sérthetetlen aura a gyermekkel. Az anya a védelmező oroszlán is közben és erős és megtörhetetlen. De... mikor is lettünk anyaként szentek emberek helyett? Mikor váltunk sebezhető, érzékeny, saját nyomorunkkal megáldott, gondjainkkal küzdő emberi lényekből isteni vagy angyali minőségű, csodaerőre képes teremtményekké? Félreértés helyett: az anya valóban csodákra képes. De egyrészt: az apa is. Másrészt nem mindig.

Az anya is bőg. (Komolyan, ezt le kell írnom 2023-ban? - kérdezi a türelmetlen énem, naná, hogy bőg, sőt, üvölthet is). Az anya is utálatos (az apa is tud). Az anyának is fáj, ami másnak. És a legfontosabb: az anya - már a terhesség szóban is belefoglaltatik, - önkéntes terhet vállal, az anyaságét,

a babavárásét, a teste megváltozásáét, a hátralévő életében éber odafigyelésre való igyekezet többnyire önként vállalt terhét. Nem Szűz Máriák vagyunk, vállaltuk, akartuk, és nem vagyunk szentek, ergo tökéletlenek vagyunk, és ez így jó. Miért is tesszük akkor még azt a terhet magunkra, hogy tökéletesnek akarunk látszani? Ki előtt? A többi tökéletesnek látszani akaró előtt? Akik otthon szintén bőgnek, ha este lefejték a tejet, és nem alhatnak, mert lázas a nagyobb, vagy éjjel tanulnak munka után, hogy jobb munkájuk legyen, reggel meg kelnek reggeliztetni, és közben szenvednek a fáradtságtól, valami nagyobb célért?

A többi sokszor szintén szenvedő anya előtt kozmetikázzuk magunkat? Az kinek lesz jobb? Erősít az erő látszata? A zsigeri erő más. Azt nem kell bizonyítani.

Önbizalomhiánnyal indulni a startmezőről viszont nem könnyű, de nem is menthetetlen helyzet. Csak nehéz. Valakinek meg fél szeme van, nekem épp ez jutott. Én úgy érzem, a gyengeség felvállalásával erősítjük egymást. Ez talán ellentmondásnak hangzik, de valójában logikus, és szerencsére talán egyre többünk tapasztalata. Szarul vagy? Baszki, mindenki szarul van olykor, és milyen világban élünk... Aggódsz te is, mert a gyereked talán még ilyenebb világban fog élni, szomorú vagy, egyedül vagy, rosszfej vagy, bűntudatod van? - Ember vagy.

Szóval nem tudom, mikor kezdődött. Talán amikor megtanultam pelenkázni. Hogy ne jöjjön ki a kaki, így kell tökéletesen ráilleszteni a pelenka oldalsó szárnyát a pelusra középen. Elárulom, és ez legyen szimbolikus: a szar akkor is ki fog folyni valamikor, akármilyen tökéletesen is igyekszünk mindent jól csinálni. Ott is kezdődhetett, amikor elhittem, hogy tökéletesen kell csinálni mindent. Dehogy kell, a tökéletesség egy kamu, ha még a legszebb arc sem szimmetrikus, akkor miért kell mindennek ragyognia körülöttünk?

Egy barátnőm fogalmazta meg, hogy ő már nem teszi annak a terhét sem magára, hogy még amiatt is szarul legyen, hogy épp szarul van, és ez másokat is érint. "A gyerekem azt szokta mondani, hogy tudom, hogy ha ideges vagy, nem nekem szól, anya, rossz napod van."

Persze ez egy különösen empatikus gyerek, de valahova oda kéne eljutni, hogy első körben magunkban fogadjuk el, hogy ha nem vagyunk jól, az nem minősít minket anyaként. Természetesen a nehéz létezéssel együtt járó nehéz közérzet nem ment fel a mások iránti felelősség alól. Csak legalább magunkat ne büntessük miatta. Mi van, ha nem megy? A felesleges, de sajnos logikusan megjelenő, sok anya és nő szívéből zsigerien felpattanó kérdés. Pedig megy. Aki hasonlóan volt önbizalomhiányos gyerek és felnőtt és anya, annak most mindnek küldök egy nagy ölelést.

Szóval azért megy, mert itt vagyunk, jelen. Ha néha csak ennyit tudunk, jelen lenni, akkor ennyi is elég. Szóval nem tudom, pontosan mikor kezdődött. Valamikor talán akkor, amikor elhittem, hogy nem sikerülhet minden, és aztán már azt hittem, talán semmi sem sikerülhet. Pedig majdnem mindig sikerült. És aztán előre is attól tartottam, a következő dolog nem sikerülhet majd.

Mi lesz, ha nem vesznek fel? Mi lesz, ha...? Felvettek. Persze. Ez is sikerült. Jól voltam közben? Nem. De ez baj: kit érdekel, mi hogy sikerül, ha közben nem vagy jól? Anyaként sokszor, sokaknak nehéz jól lenni. De nagyon jót tesz mindenkinek körülötted, ha jól vagy, és nyilván neked is.

Képes vagyok helytállni? Képes voltam. Mégis jött a következő kérdés. A következő, tök felesleges kérdés. Ezeket a kérdéseket mennyi nő teszi fel magának nap mint nap. Mi lesz a gyerekkel, ha...

Azt hiszem, talán akkor kezdődött, amikor nyolcévesen, hétévesen vagy tízévesen, vagy húszévesen, mindegy, mikor, de megkérdeztem, mi van, ha nem megy. Körülnézek, és látom, mennyi nő arcán van ugyanez a kérdés. Mennyi önbizalomhiány, és közben milyen nagy lelkek. Ott van annak a lánynak az arcán is abban az üzletben, akivel múlt héten találkoztam, és az első nyári munkáját végezte.

Ha a félelmeinket kimondanánk, és mindig lenne ott valaki, aki válaszol, a jelenet úgy nézett volna ki, hogy az ijedt tekintetű, tizenhat éves lány rámnéz és megkérdezi: Mi van, ha nem megy? Miből fizetem ki az októberi külföldi osztálykirándulást, ha kirúgnak? Mi van, ha nem megy? Ránéztem volna, és annyit mondtam volna, hogy: Figyelj, megy. Itt állsz, és csinálod. Megy. Egy perce is ment. Egy perc múlva is fog. De nem beszéltünk, csak rámosolyogtam, talán elhitte. Amúgy meg talán, ha legközelebb megkérdezi magától, mi van, ha nem megy, rájön, hogy: de hiszen megy. Itt vagyok. Ezt az egyet kell anyaként is: jelen lenni, úgy, ahogy épp tudunk. Minden anyának, aki azt hiszi, hogy ő nem elég jó, vagy kevés, üzenem, épp azért nem az, mert ettől tart. És bőven elég, ha próbálkozik.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


GYEREK
A Rovatból
Falatnyi bikiniben mutatta meg hatalmas babapocakját Szandi lánya
Bogdán Blanka 24 óráig elérhető Instagram-sztoriban osztott meg magáról képeket. A 27 hetes terhes kismama első gyermekét várja, aki az énekesnő, Szandi első unokája lesz.

Megosztom
Link másolása

Megérkezett a kötelező bikinis babapocak-fotó.

Ezúttal Szandi lánya, az Amerikában élő Bogdán Blanka jelentkezett be a műfajban.

A 27 hetes kismama egy falatnyi fekete bikiniben mutatta meg, mekkora a pocija.

Bogdán Blanka egy 24 órán át látható Instagram-sztoriban tette közzé a képet.

Blanka és férje, Ricardo már korábban bejelentette, hogy kislányt várnak.

A nagy távolság ellenére a nagymama-jelölt Szandi is igyekszik minden fontos pillanatnál ott lenni. Az énekesnő áprilisban látogatta meg a lányát, a nagy, videóra is vett tavaszi találkozás pedig jelezte, hogy a családi kötelék simán átíveli az óceánt is. Szandi a lapnak elárulta, mennyire várja már a kicsi érkezését.

„Most már alig várom, hogy a karomban tartsam a kis unokámat” – mondta az énekesnő.

A baba érkezését szeptemberre várják.

Már az is kiderült, hogy a kislányt Hazelnek fogják hívni.

Az egész babaprojekt hivatalosan március 8-án, a nemzetközi nőnapon robbant be a köztudatba, amikor Blanka egy tökéletesen megkomponált tengerparti videóval tudatta a világgal a nagy hírt. A felvételen férjével együtt mutatták meg a friss ultrahangképet.

A mostani bikinis fotók egy tudatosan és a nyilvánosság előtt építkező családi történet legújabb állomását jelentik, ami egy villámgyorsan elmélyülő szerelemmel indult. Blanka és brazil származású férje, Ricardo a megismerkedésük után fél évvel már az eljegyzésnél tartottak, amit egy titkos vegasi esküvő követett, most pedig már a közös gyermekük érkezésére készülnek a napfényes Amerikában.


Megosztom
Link másolása

GYEREK
A Rovatból
„Ne legyen felismerhető” – Kátai-Németh Vilmos 5 pontban szabta meg, hogyan írjon a sajtó a bántalmazott gyerekekről
Kátai-Németh Vilmos szociális és családügyi miniszter a Facebookon tett közzé útmutatót a sajtó számára. A posztban a traumaérzékeny kommunikáció alapelveit részletezi a gyerekeket érintő ügyekben.

Megosztom
Link másolása

Kátai-Németh Vilmos szociális és családügyi miniszter a Facebook-oldalán tett közzé egy öt pontból álló útmutatót arról, hogyan kellene a tartalomgyártóknak és a sajtó képviselőinek a gyerekeket érintő érzékeny témákról, például az elszenvedett traumákról kommunikálniuk.

A miniszter az első pontban a tartalomgyártó motivációinak tisztázását kéri a bántalmazással, traumával kapcsolatban. „Tisztázd magadban, hogy miért foglalkozol az üggyel!

A traumaszenzitivitás alapja, hogy nem használod ki és fel a másikat; a célod nem lehet önös érdek.

Lehet, hogy az adott témáról éppen sokan és sokat beszélnek, de ez ne befolyásolja azt, hogy te milyen traumaszenzitív szempontokat gondolsz át, mielőtt elkészítesz egy anyagot.”

A traumaérzékeny látásmód abban is megjelenik, ha a rendszerszintű problémákra is felhívod a figyelmet.

A második pont a „traumalencsén” keresztüli szemléletet hangsúlyozza, amely szerint egyszerre kell figyelni az érintett sérülékenységére és megmutatni az erőforrásait.

A harmadik pont a szavak erejére hívja fel a figyelmet. A poszt szerint kerülni kell azokat a kifejezéseket, amelyek az érintettet stigmatizálják, vagy úgy tüntetik fel a bántalmazást, mintha ő is közrejátszott volna benne.

„Ne használj megbélyegző, obszcén, durva vagy trágár megfogalmazást, akkor sem, ha tudod, hogy az figyelemfelhívó, és ezáltal akár több emberhez eljuthat a tartalom!”

A negyedik pont a „do no harm” alapelvet részletezi, mely szerint

„az érintett / áldozat / túlélő jólléte alapvető fontosságú. Nem okozhatsz neki kárt.”

Kátai-Németh arra is kitér, hogy a közönségben is lehetnek hasonló traumát átélt emberek. Ezért javasolja a trigger warning használatát, a segítő szervezetek elérhetőségeinek megadását, és a tartalom fokozatos felépítését.

Joga van ahhoz, hogy ne érje bántás, visszaélés vagy kihasználás.

Az ötödik, befejező pont a tartalomgyártást folyamatként kezeli. „Az áldozat magánéletének védelme fontos alapelv, amelynek jóval szélesebb a tartalma annál, mint hogy ne legyen felismerhető.

Az érintett / áldozat / túlélő jogainak védelme nem csupán annyit jelent, hogy a nevét nem hozod nyilvánosságra, és az arcát eltakarod.

Joga van ahhoz, hogy megfelelő és teljes körű tájékoztatást kapjon. Joga van ahhoz, hogy elmondhassa a véleményét, és az számítson is. Ezt a folyamat egészében tartsd szem előtt” – zárul a miniszter útmutatója.

A bejegyzés időzítése nem véletlen, május 31-én, vagyis május utolsó vasárnapján éppen a gyereknapot ünnepeljük.

Kátai-Németh Vilmos május 12-én, parlamenti bizottsági meghallgatásán átfogó reformokat és egy önálló gyermekvédelmi ombudsman intézményét ígérte. A mostani útmutatót azután tette közzé, hogy múlt csütörtökön a rendőrség nagyszabású akciót tartott a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató telephelyein, ahol öt embert gyanúsítottként hallgattak ki és egyet őrizetbe vettek. Az esetet követően a miniszter személyesen egyeztetett az intézmény vezetőivel a rendszer átvilágításának szükségességéről.

<iframe src="https://www.facebook.com/plugins/post.php?href=https%3A%2F%2Fwww.facebook.com%2Ftisza.budapest.09oevk%2Fposts%2Fpfbid02adWDCUbaBaDpRQRcGWgPPuUr4WLkrsBm759W89wHTQuhkg8asBsBXLh4LPSoXpUil&show_text=true&width=500" width="500" height="565" style="border:none;overflow:hidden" scrolling="no" frameborder="0" allowfullscreen="true" allow="autoplay; clipboard-write; encrypted-media; picture-in-picture; web-share"></iframe>


Megosztom
Link másolása


GYEREK
A Rovatból
A kulcsos gyerekek még tudták, amit a maiak már nem - és ennek felnőttként fizetik meg az árát
A 60-70-es évek kulcsos gyerekeinek önállósága olyan készségeket fejlesztett, mint a problémamegoldás és az önszabályozás. A mai gyerekkorból hiányzó tapasztalatok a felnőtt életben ütnek vissza.

Megosztom
Link másolása

A kulcs ott lógott a nyakukban – nemcsak a lakásajtóhoz, hanem a saját életükhöz is. Míg a hetvenes években a „majd megoldod” a mindennapok alapja volt, ma a szülői chatcsoportban már azelőtt megszerveződik a mentőakció, hogy a gyerek egyáltalán észrevenné, hogy otthon maradt a tornacucc.

A nagy kérdés, ami most már tudományos kutatások tucatjait is foglalkoztatja, hogy ezzel a nonstop készenléttel nem csinálunk-e magunknak egy sokkal nagyobb bajt, mint egy otthon felejtett uzsonna.

A helyzet ugyanis az, hogy miközben a városok veszélyesebbek, a forgalom nagyobb, és a hírek is zörnyűbbek lettek, valami más is megváltozott – írta a témát körbejáró cikkében a Dívány.hu is. A gyerekkori unalomra, erre a régen teljesen természetes állapotra ma már ott a digitális „pótlék”, a konfliktusokra pedig ott a szülő, aki egy telefonhívás után már rohan is igazságot tenni a homokozóban. És miközben a szándék a legjobb – védeni, óvni, segíteni –, a tudomány egyre hangosabban jelzi, hogy a túltolt gondoskodásnak ára van.

És itt jön a lényeg, a friss tudományos csavar. Egy idén megjelent, nagyszabású metaelemzés kimutatta, hogy a gyerek minden lépését kontrolláló, túlvédő nevelés és a serdülőkori szorongásos, depressziós tünetek között kicsi, de statisztikailag kőkeményen kimutatható kapcsolat van. A kutatók persze óvatosak: ez nem jelenti azt, hogy a túlféltés egyenesen depressziót okoz, de a minta gyanúsan következetes, több kultúrában is.

A hétköznapok nyelvére fordítva ez azt jelenti, hogy ha egy gyerek ritkán kap esélyt arra, hogy maga másszon ki a slamasztikából, akkor nehezebben épül fel benne az az alapélmény, hogy „képes rá”.

Ezt támasztja alá egy korábbi, szintén a témába vágó áttekintés is, amely a meleg, támogató szülői jelenlétet élesen elválasztja a túlkontrolláló viselkedéstől. Az üzenet az, hogy a kettő nem ugyanaz. Attól, hogy nem oldod meg a gyerek helyett a vitát a barátjával, még nem vagy rossz szülő. Sőt. A kutatások szerint éppen

az apró, mindennapi súrlódások – „most nem sikerült”, „ma nem én nyertem” – tanítják meg a gyereket a legfontosabb leckére: az önszabályozásra.

Arra, hogy képes megnyugodni, újratervezni és higgadtan segítséget kérni, ahelyett, hogy minden frusztrációnál azonnal a felnőtt mentőövért kapkodna.

És hogy mit lehet tenni? A válasz meglepően egyszerű: vissza kell engedni a játékba a vállalható kockázatot. A kutatók ma már nem a veszély szinonimájaként, hanem a fejlődés motorjaként tekintenek a kockázatosabb szabadtéri játékokra.

Felmászni arra a fára, ügyetlenkedni a társas kapcsolatokban, beverni a térdet, és közben megtanulni, hol a határ

– ezek mind-mind olyan tapasztalatok, amikkel a gyerekek többet nyernek, mint amennyit egy horzsolással veszítenek.

A lényeg az egyensúlyon van, azon, hogy a teljes burok helyett egy biztonságos, de kihívásokat is rejtő „gyakorlóterepet” biztosítsunk. Az életkornak megfelelő, apró önállósági lépések – egy egyedül teljesített út a boltba, egy önállóan megoldott konfliktus – építik azt a belső tartást, amire a kulcsos gyerek generációjának talán több jutott, nekünk pedig tudatosan kell visszaadnunk a gyerekeinknek.


Megosztom
Link másolása


GYEREK
A Rovatból
„Szinte tabu volt kutatni” – a tudósok elképesztő dolgokat állítanak a magzatokról
Dr. Joel Frohlich idegtudós szerint a tudat kutatása sokáig a filozófusok területe volt, de a modern technológia áttörést hozott. Az új módszerekkel már a magzatoknál is képesek kimutatni a mintázatfelismerést, ami a munkamemória egyik alapköve.

Megosztom
Link másolása

Hogy mikortól beszélhetünk egy ember esetében tudatról, tudatosságról, sokáig vita tárgya volt. Sőt. Tiltott zóna a neurológusoknak, ahogy azt Dr. Joel Frohlich idegtudós is elmondta. „Meglepően kevés kutatás folyt arról, hogy mikor kezdődik a tudat. A tudat sokáig a filozófusok hatáskörébe tartozott. Az idegtudományban szinte tabu volt kutatni, talán az utóbbi 10-20 évig” – nyilatkozta a BBC Science Focusnak.

De mostanra a technológia eljutott odáig, hogy már nem egyetlen, megfoghatatlan jelet keresnek, hanem egy egész jelzés-csomagot. A kutatók ezt „klaszter-alapú” megközelítésnek hívják, ami annyit tesz, hogy több apró jel – agyi aktivitás, ingerekre adott válasz, a figyelem jelei – együttes megléte alapján vonnak le következtetéseket. Frohlich szerint ugyanis egyetlen jelben nem lehet vakon megbízni, de ha több is egyszerre jelenik meg, az már elég gyanús.

„Ha a mini-jelek konvergenciáját látjuk, az elég jó mutatója annak, hogy a tudat éppen kialakulóban van.”

 

A leginkább elgondolkodtató az egészben, hogy a tudatosság egyes jelei már a méhen belül is kimutathatók. Az egyik ilyen jel a mintázatok felismerése. Képzeld el, hogy hallasz egy sorozatot: Bip-bip-bip-BÍP. Ezt ismételgetik, majd hirtelen jön egy Bip-bip-bip-bip. Ha feltűnik a változás, akkor a munkamemóriád működik, ami a tudat egyik jele. Nos, német kutatók ezt a hatást kimutatták a terhesség késői szakaszában lévő magzatoknál is.

Egy másik kísérletben pedig arcra emlékeztető fénypontokat vetítettek a terhes anyák hasára, és a magzatok a fejükkel, sőt, a szemükkel is követték a fényeket. Bár Frohlich szerint vita tárgya, hogy a magzat mit lát valójában. „Senki sem ért igazán egyet abban, hogy a magzat valami olyasmit lát-e, ami egy arcra hasonlít, vagy inkább csak egy fénypacát.”

És mielőtt bárki újranyitná az abortuszról szóló vitákat, a kutatók gyorsan lehűtötték a kedélyeket. Ezek a jelek ugyanis leginkább a harmadik trimeszterre jellemzőek, ami bőven a legális terhességmegszakítás időhatárán túl van.

Frohlich szerint az agy biológiai kapuja, a talamusz és az agykéreg közötti kapcsolat csak a 24-26. hét környékén épül ki.

„Addig nem igazán beszélhetünk valószínűsíthető tudatról – legalábbis abban a formában, ahogy mi ismerjük; tele a külvilágból érkező érzetekkel” – tette hozzá. Az újszülötteknél megfigyelt, nyugalmi állapotért felelős agyi hálózat (az úgynevezett alapértelmezett hálózati mód) is legfeljebb kezdetleges formában van jelen.

Az utóbbi időszakban egyébként is a méhen belüli folyamatok kerültek a fókuszba. A „korai tanulás” gondolatát például olyan könnyen emészthető kutatások erősítették, mint az, amelyik kimutatta, hogy az anya étrendje befolyásolja a gyerek későbbi ízlését, így akár már a méhen belül meg lehet szerettetni vele a zöldségeket. Egy másik tanulmány szerint pedig a klasszikus zene bizonyítottan nyugtatóan hat a magzatokra. Ezek a hírek mind azt jelzik, hogy a magzat egy aktív, a környezetére reagáló lény, ami tökéletesen előkészítette a terepet a mostani, a tudat korai jeleiről szóló tudományos vitának.

Via Sciencefocus


Megosztom
Link másolása