INSPIRÁLÓ
A Rovatból

Homokbányában készül a legkeményebb Spartan Race akadályversenyekre Páder Zsófia: „Minek is jöttem ide, miért csinálom ezt?”

Páder Zsófia az OCR sportban képviseli Magyarországot a nemzetközi versenyeken. Annak ellenére, hogy ez a sportág államilag nem támogatott, Zsófia sorra éri el a dobogós helyezéseket, és bizonyítja elhivatottságát önerőből.

Megosztom
Link másolása

Az OCR nem csupán fizikai kihívás, hanem életstílus. Páder Zsófia a Magyar Honvédség 2. Sportszázadának katonasportolójaként, nőként és edzőként is a maximalizmus jegyében éli mindennapjait. Az idei versenyidőszak után mesél arról, mi kellett ahhoz, hogy sikeresen leküzdje az akadályokat.

– Hogyan indult az OCR karriered, hogyan kerültél képbe?

- Sportiskolába jártam általánosban, ahol az atlétika mellett a röplabda volt a fő sportágam: ebben komoly sikereket értünk el, NB I-ben, NB II-ben és külföldön is játszottam. 25 évesen Budapestre költöztem, civil szakmámban kezdtem dolgozni, és úgy alakult, hogy nem tudtam számomra megfelelő csapatnál folytatni a játékot. Kipróbáltam több új sportágat, keresgéltem, mi áll hozzám igazán közel.

Elkezdtem konditerembe járni, majd kipróbáltam a crossfitet, és azonnal beleszerettem.

Emellett futni is újrakezdtem, főként hosszabb távokat, amit korábban sosem csináltam. Új élményt jelentett, hogy terepen, a budai hegyekben futhattam. Így kezdődött az OCR (Obstacle Course Racing) iránti érdeklődésem: a terepfutás és a crossfit kombinációja – a súlyok cipelése, és a fizikai kihívások –, majd az Elite Challenge Training System militáris jellegű edzései együtt adták meg azt az ingert, ami igazán motivált.

A Crossfit teremben hallottam először a Spartan Race-ről, több ismerős mesélt róla, hogy milyen jó élmény volt nekik, és

ez annyira kíváncsivá tett, hogy egy barátommal kitaláltuk, mi is benevezünk egy ilyenre.

Épp akkor azonban egy komoly sérülésem lett: kiszakadt a porckorongsérvem, amit meg kellett műteni. Emiatt kimaradt egy kis idő a felkészülésből, de amikor felépültem, eldöntöttem, hogy ez lesz a célom – újra formába jönni és versenyezni. 2016-ban végül sikerült rajthoz állnom az első OCR-versenyemen, a téli HunHarcos futamon.

– Miből áll össze az OCR sport?

- A sportágon belül nem egyetlen szövetség irányítja és szervezi a versenyeket. Az OCR-ben több nemzetközi szövetség létezik, rengeteg különálló versennyel, versenysorozattal, amelyeket különböző brandek rendeznek. Hazánkban a legismertebb az OCR-versenyek közül a Spartan Race, de a sportág világszerte rohamosan terjed — ma már több tucat nemzetközi és regionális márka rendez ilyen kihívásokat, emellett a sportág katonai hagyományai és múltja miatt továbbra is szerepel a Honvédség sportprogramjában.

A Spartan Race-nek, ahogyan a nemzetközi szövetségeknek is -  minden távon - van saját Európa- és világbajnoksága, így saját Európa- és világbajnoka is: gyakori, hogy valaki több különböző táv és szövetség világbajnoki helyezéseinek a birtokosa.

Minden márkának megvannak a saját versenykiírásai és szabályai, amelyek fokozatosan kezdenek egységesedni, de még mindig vannak eltérések. Az alábbi kategóriákban állhatnak rajthoz a versenyzők: amatőr (open) kategória, ahol a hobbi sportolók indulnak, léteznek korosztályos (age group) kategóriák, hasonlóan a triatlonhoz, és van az elite (pro) kategória, amelyben a (fél)profi sportolók versenyeznek. Az akadályhibákért járó szankciók is eltérhetnek: máshogy kezelik, ha valaki nem teljesít egy akadályt: büntetőfeladattal, büntetőidővel vagy karszalagvesztéssel járhat egy hiba.

– Kihíváspróbák nem csak profiknak?

- Pontosan. Az OCR egyik szépsége, hogy nem csak versenyszerűen lehet űzni. Sokaknak ez egy életmódváltó kihívás: akár húsz év mozgásszegény élet után is el lehet jutni oda, hogy egy év felkészülés után sikeresen teljesítsenek egy ilyen versenyt. A cél ilyenkor nem az időeredmény, hanem az, hogy valaki végigcsinálja, és átlépje a saját határait.

Amikor az első versenyemen indultam, az open kategóriában éppen hogy lecsúsztam a dobogóról – ugyanígy történt a második alkalommal is. A harmadik versenyre már nem maradt hely ebben a kategóriában, mire nevezni akartam, így csak az elit mezőnybe tudtam jelentkezni.

Az elit kategóriában általában egyesületi tagsággal, szövetségi licensszel és sportorvosi engedéllyel szükséges rendelkezni, továbbá az a feltétel, hogy minden akadályt teljesen egyedül, segítség nélkül kell megcsinálni.

Nekem ez nem volt gond, addig is segítség nélkül teljesítettem az akadályokat. A csapatversenyeken például lehet segíteni egymásnak – mondjuk amikor egy magas palánkon kell átmászni – ez az igazi próbatétel.

– Tehát ide laikusok is elmehetnek?

- Így van. Fel kell rá készülni, nevezni a versenyre, és máris indulhat a kihívás. A célba érkezés után minden befutó kap egy befutóérmet és gyakran pólót is – és mindenki hatalmas örömmel, büszkeséggel éli meg, hogy sikerült teljesítenie.

– Milyen távokon zajlanak a versenyek?

- A távok nagyon változatosak. A legrövidebb pálya 100 méteres. A “short course” kb. 3 kilométer, a “standard course” pedig általában 10-15 kilométer, de a különböző brandek ettől eltérhetnek – mindegyik maga alakítja ki a pályáját. Van egy új, 400 méteres formátum is,

ami szerintem nagy jövő előtt áll: rendkívül látványos és nézőbarát, hiszen mindössze 2 perc alatt lezajlik.

Rövid, gyors, sok előzési és hibalehetőséggel nagyon izgalmas, igazi pörgős, modern versenyforma.

– Milyen kalandokkal jár egy ilyen versenyzés?

- Nagyon sok extrém élményt ad. Az ember gyakran tetőtől talpig sáros lesz, a sár befolyik mindenhova, a hajad összetapad, a körmöd alatt fakéreg vagy homok van. Sokszor megkérdezik: „De hát szakad az eső, akkor is elindultok?” – Igen, akkor is. Ha esik, ha fúj, a verseny akkor is megy. Csak akkor szokták elhalasztani kicsit a rajtot, ha nagyon heves villámlás van. Esős időben persze külön protokollt alkalmaznak a csúszásveszély miatt.

Páder Zsófia: „A legkeményebb akadályversenyek leküzdése az életem” – homokbányában futva, nehéz súlyokat cipelve készült az idei Spartan világbajnokságra
Sok extrém kihívás van: Változatos terepen megy a küzdelem

– Ez egy kicsit militarisnak hangzik, nem?

- Igen, laikus szemmel valóban úgy tűnhet, mint egy katonai túlélő program. Kemény, fizikai és mentális kihívásokkal teli sport, gyakran az akadályok mellett önmagunkat és a félelmeinket is le kell küzdenünk.

– Inkább fizikai kockázatok vannak?

- Igen, főleg fizikai. Minden versenyző maga dönti el, hogy melyik versenyen indul, de a költségeket is maga viseli, hiszen a Magyarországi OCR Szövetség jelenleg nem részesül állami finanszírozásban. - A nevezési díj, az utazás, a szállás és a transzfer mind összeadódnak, így ez mindenképp megfontolandó. - A különböző országok versenyei között is nagy a különbség.

Az északi országokban a pályák gyakran sárosabbak, nehezebb a terep, és több a magas, valamint a nehéz, cipelős akadály, míg a spanyol vagy dél-európai versenyeken inkább technikás, precíz mozdulatokat igénylő akadályok jellemzőek.

Ott gyakran alacsonyabbak az akadályok, de sokkal nagyobb fogáserőt és technikai tudást követelnek meg. Az anyagiak mellett tehát az is számít, ki milyen kihívást keres: valaki a sárban szeret küzdeni, más inkább a gyors, technikás pályákat kedveli. A versenyválasztás így nemcsak logisztikai, hanem stratégiai döntés is.

– Mondj néhány példát az akadályokról, mit jelent az, hogy „magas” vagy „nehéz”?

- A „magas” akadály például lehet egy 5 méter magasan lévő kötél, amire fel kell mászni – ez már önmagában elég komoly kihívás. Vannak óriási “mászókák”, majomlétrák, mászóhálók is, amelyek szintén akár 5-10 méter magasak. A „nehéz” vagy „technikás” akadályok inkább a fogáserőt, ügyességet és testkontrollt teszik próbára. Ilyenek például a különböző függesztett elemek: gyűrűk, kötélcsonkok, apró mászófogások, amelyeken át kell lendülni, egyszerűen fogalmazva végigcsimpaszkodni.

Minél kisebbek az elemek, vagy távolabb helyezik el ezeket, annál nehezebb elérni. Ha pedig alacsonyan vannak, akkor folyamatosan felhúzott lábbal, hasizomból kell dolgozni, ami brutálisan fárasztó.

Van, hogy nem 5-6 akadályt kell teljesíteni egymás után, hanem akár 15-öt is. Ilyenkor a kezek teljesen elfáradnak, elsavasodnak – szó szerint ég az alkar. A súlycipelős feladatok is sokfélék. Vannak versenyek,

ahol „csak” 10-20 kilós zsákokat vagy tárgyakat cipelünk, de például a Spartan Race világbajnokságon, Abu-Dhabiban a sivatagban két darab kb. 25 kilós homokzsákot kellett vinni – ez már tényleg kemény.

Bár a női mezőnyben fizikailag az egyik legerősebb versenyzőnek tartanak, nekem azok a versenyek fekszenek jobban, ahol kevésbé a gyors futás dominál, hanem inkább a hosszú, nehéz, erőt igénylő cipelős feladatok. Ezekben tudok sokat javítani az összidőmön.

– Mennyire kemény fizikai munka ez?

- Nagyon. Volt már olyan verseny, ahol egy kilométeren keresztül sípályán felfelé haladtunk egy 20 kilós homokzsákkal, lánctalpdarabbal, hajólánccal vagy vödörrel a vállon. Ez jól mutatja, milyen szintű fizikai terhelést jelent az OCR: ilyen helyzetekben tényleg minden izmod dolgozik, és fejben is keményen kell tartani magad.

– Van valamilyen biztosításító heveder vagy fizikai védelem a versenyeken?

- Igen, a szervezők figyelnek a biztonságra. Általában puha felületek, például homok vagy szivacsmatrac van az akadályok alatt, hogy ne kemény talajra essen az ember, ha véletlenül ez történne. Alapvetően úgy építik meg a pályát, hogy a kockázat a lehető legkisebb legyen, de mivel ez extrém sport, mindig benne van a fizikai sérülés lehetősége.

– Hány magyar sportoló űzi ezt a sportot?

- A COVID-időszak alatt látványosan megugrott a létszám. Akkoriban azok tudtak edzeni, akik egyesülethez igazoltak, így sokan csatlakoztak OCR-csapatokhoz. Ebben az időszakban több százan is aktívan űzték a sportot. Később ez a szám valamelyest csökkent, de a hazai versenyeken ma is rendszeresen indulnak magyar sportolók.

Általában néhány száz fő vesz részt egy-egy eseményen, és nagyon széles a mezőny: a gyerekektől a veteránokig bárki kipróbálhatja magát.

Az OCR egyik szépsége éppen az, hogy mindenkit megszólít – nemcsak profi sportolókat és katonákat, hanem azokat is, akik kihívásként, életmódváltásként tekintenek rá.

– Mit szólnak az emberek, amikor meghallják, hogy „erős nő” vagy?

- Sokan meglepődnek. Ez a sport első ránézésre valóban inkább „fiúsnak” tűnik, hiszen rengeteg fizikai erő kell hozzá. Hiszem, hogy a nők is képesek – sőt, sok esetben jobban is – elviselni az extrém körülményeket, kitartóbbak, és fejben is nagyon erősek.

Ezeken a versenyeken a lányok, hölgyek is meg tudják mutatni, hogy az erejük és a lelki állóképességük milyen sokat számít.

Az időjárási tényezők, a sár, a hideg, a hőség, mind hozzátartoznak az OCR-hez, és ezek teszik igazán izgalmassá a versenyt. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb üzenete ennek a sportnak: segít kilépni a komfortzónánkból. Lelkileg is feltölt, mert minden egyes verseny egyfajta önismereti próba – és amikor végigcsinálod, az hatalmas erőt ad.

Zsófi büszke helyezéseire: katonasportolóként dolgozik

– Dolgozol, tanulsz, sportolsz, ez rengeteg elfoglaltság...

Alapvetően közgazdászként végeztem Szegeden, és eleinte a szakmámban dolgoztam, fiatal felnőttként a sport néhány évre másodlagos szerepbe került. Fokozatosan, tudatosan alakítottam úgy az életemet, hogy újra több időt tudjak a sportra és a versenyzésre fordítani: több edzői szakot is elvégeztem, karriert váltottam.

Ezek eleinte párhuzamosan zajlottak, kiegészítésként szolgáltak, de hamar a mindennapjaim fő részévé váltak.

Ahogy főállású edzőként kezdtem dolgozni, sokkal több időm maradt a saját edzésemre is, így egyre komolyabb eredményeket értem el.

Ennek köszönhetően 2023-ban sikeresen felvételiztem a Magyar Honvédség 2. Sportszázadába. Ma katonasportolóként dolgozom, évente 20-25 versenyen veszek részt, a hétköznapokban a Honvédelmi Minisztériumban, a Toborzási és Létszámfejlesztési Főosztályon tevékenykedem, ahol a gazdasági és az edzői diplomáimhoz kapcsolódó elméleti és gyakorlati tudásom is kamatoztathatom, emellett edzőként mind az öttusában, mind az OCR-ben is tevékenykedek.

– Mit tanulsz most?

- Jelenleg az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem végzős hallgatója vagyok júniusban fogok OCR-edzői BSC diplomát szerezni. Ez egy teljes értékű egyetemi alapképzés, amely kifejezetten az akadályfutó sportedzőkre fókuszál. Tudomásunk szerint sehol máshol nincs még ilyen szintű, akkreditált OCR-képzés, így ez valóban egyedülálló lehetőség a világon.

– Hány sporttársad van, aki hasonlóan elhivatott, mint te?

- Magyarországnak több kiemelkedően tehetséges versenyzője is van, az utánpótlás egyelőre lassan fejlődődik. A legerősebb mezőny jelenleg a felnőtt, érettebb korosztályban található. Különösen büszke vagyok arra, hogy az egyik saját tanítványom, Benev Petrána, aki már negyedik éve jár hozzám edzésre, az Európa-bajnokság rövid távú versenyén a 2. helyet, a Spartan Sprint világbajnokságon a 4. helyet szerezte meg.

Ez hatalmas eredmény tőle, és nekem edzőként is fontos visszaigazolás. Itthon, akik ennyi időt, energiát és anyagi erőforrást fektetnek ebbe a sportba, kevesen vannak.

Ők azok, akik nemcsak hobbiként, hanem valódi hivatásként űzik az OCR sportot.

– Ezzel az edzői végzettséggel mik a terveid?

- Gyakorlatilag 2021 óta dolgozom a Magyarországi OCR szövetségnek. Kezdetben a Versenyzői Bizottság tagja voltam, majd az Edzői Bizottságban is részt vettem, később annak elnökeként tevékenykedtem. Jelenleg külső tanácsadóként segítem a munkát, és én felelek az edzői továbbképzések szakmai felügyeletéért.

2022 óta az Öttusa Szövetséggel is szorosan együttműködünk, ami hatalmas előrelépés.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy részese vagyok a felkészülésnek, szakmai tanácsokkal segíthetem a felnőtt és utánpótlás válogatott versenyzőket,

hogy OCR-szakértőként számos világkupán, illetve az Európa-bajnokságon is részt vehettem, olimpikonoknak is segíthettem.

Az egyetemi képzést is azért kezdtem el, hogy hivatalosan is olyan tudást szerezzek, amellyel egy olimpiai sportágat támogathatok. Az öttusában ugyanis a lovaglás helyett bekerült a 70 méteres OCR, mint új versenyszám. Fontos megérteni, hogy ez nem a klasszikus OCR, hanem egy rövidített, végsőkig standardizált forma, de a koncepció és a tudás ugyanarra az alapra épül.

– Milyen lemondásokkal jár ez a sport?

- Őszintén szólva én nem élem meg lemondásként. Egész gyerekkoromban a sport az életem része volt: az iskola és a versenyek töltötték ki a napjaimat, minden más csak ezután jött. Most is így van – számomra ez nem áldozat, hanem életforma. Persze a versenyszezonban kevesebb a szabadidőm, és jobban oda kell figyelnem az időbeosztásomra, de ez természetes.

A baráti köröm is sportol, így a közös programjaink is általában mozgással telnek. A mi„vasárnapi csacsogós” hosszú futásunk vagy kerékpáros edzésünk például 2-3 órát is eltart,
de ez számunkra nem teher, edzünk és közben beszélgetünk, nevetünk.

A testvérem kerékpározik, szóval a sport a családunkban is központi szerepet játszik: olykor együtt edzünk, számomra ez a közös időtöltés legjobb formája. Általánosságban igyekszem egészségesen élni. Együtt enni mindig élmény, de a tudatos választás fontos: tápanyagdús, finom ételeket választok, alkoholt viszont nem fogyasztok. Aki a testével dolgozik, annak ezek a döntések természetesek. Ez nem korlátozás, hanem egy életforma, ami segíti a teljesítményt és a regenerációt is.

Páder Zsófia: „A legkeményebb akadályversenyek leküzdése az életem” – homokbányában futva, nehéz súlyokat cipelve készült az idei Spartan világbajnokságra
Embertpróbáló akadályok: Előfordul, hogy egy verseny 8 órát is eltart

– Volt már olyan, hogy nagyon elfáradtál, és úgy érezted, feladod?

- Persze. Vannak olyan hosszú versenyek, amikor az ember egyszer csak elgondolkodik azon, hogy „Minek is jöttem ide, miért csinálom ezt?” Főleg, az extra hosszú távokon, amikor rádöbbensz: órák óta küzdesz, és ugyanennyi van még hátra.

Tavaly például volt egy nyolc órás versenyem – amikor negyedik óránál tartottam, és ez tudatosult bennem, hogy még egyszer ennyi van vissza, az elég komoly pillanat volt.

Addigra már többször úsztunk, sarasak voltunk, cipekedtünk, kúsztunk és másztunk – szóval minden létező erőpróbán túl voltunk.

– Olyankor előfordul, hogy már vacogsz is?

- Alapvetően, amíg mozgásban vagyunk, nem fázunk meg – az intenzív mozgás hőt termel – de kellemetlen tud lenni, főleg a hideg víz, a vizes ruha, a szél. Nekem például

a kezem szokott nagyon lehűlni, az ujjaim elgémberednek, és a vizes ruhától a bőr kidörzsölődik. A hosszú versenyeken előfordul, hogy a talpam is hólyagos lesz, ezek apró, de fájdalmas dolgok, amiket el kell viselni.

Ilyenkor mindig arra gondolok, amit valahol egyszer olvastam: amikor azt hisszük, nem tudjuk tovább viselni a fájdalmat, és feladjuk, az valójában csak a fájdalomtűrésünk 60%-a. Ha ez eszembe jut, mindig mosolygva realizálom, hogy még bírom én ezt...

– Olyan típus vagy, akit inkább inspirál a nehézség?

- Azt hiszem, igen. Nem biztos, hogy mindig tudatosan, de ha egy pálya nagyon nehéz, és látom, hogy mások is szenvednek vele, az engem valahogy még inkább motivál. Sokszor, amikor súlyokat cipelünk vagy egy meredek emelkedőn haladunk, magamban ismételgetem:

„Zsófi, ez a te pályád, erős vagy, menj!”

Páder Zsófia: „A legkeményebb akadályversenyek leküzdése az életem” – homokbányában futva, nehéz súlyokat cipelve készült az idei Spartan világbajnokságra
Magyarországot képviseli a világversenyeken: Dobogósok között végez
Ez a pozitív belső önbeszéd sokat segít, és tudatosan is alkalmazom, mert a sportpszichológia az egyik kedvenc területem a tanulmányaimban.

A hosszú, extrán meredek szakaszokon kifejezetten erős vagyok, ez sokszor ellensúlyozza, ha a gyors futásban nem tudok annyira jól teljesíteni. És igen, előfordul, hogy gyaloglásra kell váltani – ez nem kudarc, hanem tudatos energiatakarékosság. Egy 20-30-50 kilométeres versenyen senki sem fut végig maximális tempóban. Be kell osztani az erőt – fejben és testben is.

– Ezt a sportot el lehet kezdeni a nulláról, akár idősebb korban is?

- Azt gondolom, hogy fokozatosan, odafigyeléssel gyakorlatilag bármilyen sportot el lehet kezdeni – feltéve, ha nincs orvosi vagy egészségügyi akadálya.

Ha a szív- és érrendszer rendben van, az izmok és ízületek egészségesek, akkor semmi sem kizáró ok.

Természetesen bizonyos életkor felett, különösen nőknél, jobban kell figyelni a hormonális változások miatt könnyen kialakuló csontritkulásra, és az ezekből adódó sérülékenységre. Egy rossz lépés, egy leugrás utáni rossz talajfogás is elég lehet egy komolyabb sérüléshez – ezért a fokozatosság és a tudatos edzés nagyon fontos.

A gyerekek viszont minél korábban kezdik, annál jobb! Ez egy teljesen természetes mozgásforma számukra – a kúszás, mászás, függeszkedés, húzódzkodás mind olyan funkcionális mozdulat, amit a játszótéren is gyakorolnak.

Az OCR tulajdonképpen ezeknek a természetes mozgásoknak a tudatos, sorba rendezett formája, futással kombinálva.

A gyerekeknél a versenyeken természetesen nincsenek nehéz súlyok – a terhelést mindig életkorhoz és fejlettségükhez igazítjuk. Az OCR sport gyökerei egyébként katonai alapokra vezethetők vissza, hiszen az akadálypályák eredetileg katonai kiképzési módszerekből alakultak ki.

A honvédségnél évente több versenyt is rendeznek, ezek kimondottan katonai pályán zajlanak, és csak katonák vehetnek részt rajtuk. Ha tehetem, mindig elindulok, és szerencsére eddig a dobogós helyek sem maradtak el.

Emellett terepfutó- versenyeken, és más úgynevezett hibrid versenyeken is indulok, mert szeretem a változatosságot, és ezek jól kiegészítik az OCR-t.

Hetente nagyjából 10–15 órát edzek, ami a versenyszezonban persze intenzívebb: van, amikor hosszabb, van, amikor rövidebb edzésekből áll – futások, erősítések, akadályedzések, kerékpár, úszás és gyógytorna alkotják a programot.

– Van valami, ami az étrendedben különösen bevált?

- Nagyon régóta sportolok, így már pontosan tudom, mi válik be nekem – és ugyanezt tanítom a tanítványaimnak is: ismerjék meg a testüket. Egy ideje az okostányér elvét követem; az étkezéseim 80-90%-a tudatos, teljesítmény- és egészségfókuszú. Mindig azt mondom: „Olyat egyél, ami szolgálja az egészségedet és a teljesítményedet.”

Ez nemcsak fizikai, hanem a mentális egészség szintjén is igaz. Néha belefér egy szelet süti vagy egy kis csoki, ha az a jóllétedet szolgálja – ez is része az egyensúlynak. Versenyidőszakban persze következetesebb vagyok: ilyenkor pontosan tudom, hogy mit, mikor és mennyit eszem. Most például

szeptember és december között összesen kilencszer álltam rajthoz, ebből 3 versenyem kiemelten fontos volt, úgyhogy ilyenkor minden étkezésnek jelentősége van.

Amint vége a szezonnak, tudatosan engedem kicsit lazábbra a gyeplőt – mert hosszú távon csak így lehet fenntartható ez az életmód.

– Ha egyszer végleg abbahagynád a versenyzést, el tudnád engedni a sportot?

- Erről sokat beszélgetünk a családdal, a barátaimmal és a kollégákkal, és mindannyian egyetértünk abban, hogy olyan nem igazán lesz, hogy én abbahagyjam a sportot, de ha már versenyezni nem is fogok, biztos vagyok benne, hogy fogok magamnak új kihívásokat találni.

Olyan célokat, amikért érdemes felkelni, edzeni, készülni. Lehet, hogy ezek már nem dobogóért zajló versenyek lesznek, de a mozgás, a rendszeresség, a fejlődés iránti vágy megmarad.

Nagyon remélem, hogy a munkám során sem távolodom majd el a sporttól, valamilyen formában szeretnék kapcsolódni: edzőként, tanácsadóként, oktatóként. Katonaként pedig pláne hiszem, hogy a példamutatás az egyik legfontosabb és leghitelesebb dolog, amit tehetünk. Az aktivitás, a jó kondíció, az egészségtudatosság minden korosztálynak fontos, de különösen annak, aki a sportban dolgozik. Ez nem csak munka, ez életforma.

Páder Zsófia: „A legkeményebb akadályversenyek leküzdése az életem” – homokbányában futva, nehéz súlyokat cipelve készült az idei Spartan világbajnokságra
Abu-Dhabiban a befutás pillanata: Novemberben ismét harmadik lett Zsófia

– Az OCR versenyeken lehet pénzdíjat is nyerni?

- Néhány versenyen igen, de ez nagyon ritka. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor nyertem pénzt – és az sem fedezte a nevezési díjat, az utazást vagy a szállást.

Néha vannak szponzorok, akik segítenek, például edzőtábori lehetőséget biztosítanak, máskor vitaminokat vagy egészségmegőrző termékeket kapok, aminek szintén nagyon örülök. Magam szervezek meg mindent: a nevezést, az utazást, a szállást, a logisztikát.

Ez a sportág jelenleg nem állami finanszírozású, így a legtöbben saját zsebből próbálunk mindent megoldani.

Ezért mindig hálás vagyok, ha valaki segít és támogat a felkészülésemben, versenyzésemben valamilyen módon.

Alapjában véve semmilyen nehézség sem tart vissza, ez is csak egy akadály, amit minden alkalommal újra és újra le kell küzdenem, ugyanakkor jó lenne, ha a sportág népszerűsödése magával hozná, hogy az eredményes versenyzőknek kevesebbet kelljen amiatt aggódniuk, hogy benevezhessenek és elutazhassanak egy világversenyre.

Idén - egy kivétellel - minden versenyen dobogóra állhattam, ahol elindultam: a honvédségi versenyek mellett számos hazai és külföldi OCR-versenyen indultam. Néhány eredményre kifejezetten büszke vagyok: a norvég Navy Seal (tengerészgyalogos) kategóriában elért ezüstre, a 2024 után 2025-ben megismételt londoni Spartan Ultra Elite második helyemre, az első portugál Spartan Super Elite ezüstre és a spanyol Skull Race győzelmemre.

Tavaly a 21 km-es sivatagi világbajnokságon korosztályos harmadik helyet hoztam el, erre a megmérettetésre ezúttal is rengeteget készültem – ismét Abu-Dhabiban volt a verseny, és sikerült megismételnem a bravúrt,

megint harmadik helyen végeztem a korosztályomban. Szerencsés vagyok, hogy a sportnak köszönhetően megismerhetem a világot.

Számos országba eljuthattam idén is, a közép-európai régión túl is: voltam Norvégiában, Angliában, Tenerifén, Portugáliában, többször Spanyolországban, Olaszországban és Abu-Dhabiban is, az őszi szezon kifejezetten sűrű volt.

Most egy kis pihenő következik, terveim szerint februárban állok újra rajtvonalra: akkor ismét Abu-Dhabiba utazom, ezúttal a World Masters’ Gamesen fogok megmérettetni.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Majdnem 100 évig mindenki rosszul tudta, mit jelent Schrödinger macskája, és azóta sem oldódott meg a probléma
Sokan azt hiszik, Schrödinger macskája a kvantumelmélet bizonyítéka, pedig az valójában egy tudományos kritika volt. A friss kísérletekkel a tudomány még mélyebbre ásta magát a Schrödinger által jelzett logikai csapdában.
Sassy - sassy.hu
2026. május 29.


Megosztom
Link másolása

Azt hiszed, Schrödinger macskája valami misztikus, szuperokos dolog egy cicáról, ami egyszerre lehet élő és halott?

Felejtsd el. Az igazság sokkal kiábrándítóbb és végtelenül menőbb:

a híres macska a tudomány történetének legnagyobb trollkodása volt.

És a poén ma jobban ül, mint valaha, miközben a fizikusok már tényleg „macskaállapotokat” hoznak létre szilíciumchipeken, ahogy arról a Nature Physics is beszámolt egy 2025 elején publikált cikkben, ezzel még kellemetlenebb helyzetbe hozva a modern tudományt.

Mert miközben a laborban már kvantumzombikat gyártunk, a lényegi kérdésre még mindig nincs semmilyen válasz.

Most jön a csavar, amitől az egész sztori értelmet nyer.

Erwin Schrödinger 1935-ben azért találta ki ezt az egészet, mert abszurdnak tartotta a kollégái elméletét – miszerint egy részecske a megfigyelésig több állapotban is létezhet egyszerre.

A gondolatkísérlet arra az abszurditásra reflektál, hogy a macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot.

Ezért a kérdést egészen eredeti módon próbálta megvilágítani.

Azt mondta, oké, srácok, ha ez igaz a szubatomi világban, akkor egy dobozba zárt macska is lehet egyszerre élő és halott egy radioaktív atom szeszélye miatt.

 

Schrödinger, hogy a kvantumelmélet egyik abszurditását szemléltesse, egy képzeletbeli macskát egy zárt dobozba helyezett, amelybe kívülről nem lehetett belelátni. A dobozban a macska mellett van egy szerkezet, melyet a macska nem tud befolyásolni. A szerkezet tartalmaz egy darab radioaktív anyagot, melyben egy óra alatt egy atom vagy lebomlik, vagy ugyanekkora valószínűséggel nem bomlik le. A radioaktív bomlást észleli egy Geiger–Müller-számláló, ami egy relén keresztül elenged egy kalapácsot és az összetör egy hidrogén-cianidos üveget, megölve ezzel a macskát. Ha egy órán át magára hagyjuk a dobozt, azt mondhatjuk, hogy a macska él, ha időközben nem volt atombomlás.

Hogy eldöntsük, a macska él-e vagy meghalt, ki kell nyitni a dobozt.

Ám a kérdés azonban az, hogy milyen állapotban van a macska a doboz kinyitása előtt?

A kvantumelmélet szerint a macska hullámfüggvénye egy élő és egy halott macska hullámfüggvényét egyszerre tartalmazza.

Schrödinger számára az az elképzelés, hogy a macska egyszerre élő és holt is, abszurd elképzelés volt, amit nem tudott elfogadni.

Ezzel akarta megmutatni, hogy a kvantumelmélet logikája a való világban látványosan összeomlik.

És itt jön a lényeg: a provokációja annyira betalált, hogy a fizika azóta is ezzel a problémával küzd. Ezt hívják „mérési problémának”, és arról a pofonegyszerű kérdésről szól, hogy pontosan hol és hogyan dől el, hogy a kvantumvilág elmosódott valószínűségeiből mikor lesz a mi valóságunk kőbe vésett ténye? Hol van a határ?

A legújabb kísérletek, amikben már nemcsak egy atomot, hanem annál jóval nagyobb rendszereket hoznak szuperpozícióba, csak még égetőbbé teszik a kérdést.

Létrehozzuk a paradoxont a laborban, de a magyarázatot ugyanúgy nem találjuk, mint Schrödinger idejében.

Szóval, amíg a neten mémként pörög a dobozban kuksoló, félig élő cica, addig a tudomány pont azt a falat bámulja, amit Schrödinger közel száz éve felépített. A kísérlet valódi üzenete nem a kvantumvilág varázslata, hanem egy megalázó emlékeztető: fogalmunk sincs, hogyan működik a valóság átmenete a mikroszkopikusból a makroszkopikusba. A helyzet az, hogy a világegyetem még mindig sokkal rejtélyesebb, mint amit a legokosabb egyenleteinkkel magyarázni tudnánk.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Vannak még jó emberek”: 3,2 millió forintot talált egy férfi Túrkevén, hiánytalanul visszaadta a nyugdíjasnak
A becsületes megtaláló kutyasétáltatás közben talált egy táskát, benne a hatalmas összeggel. A pénz egy idős úré volt, aki nyaralót szeretett volna vásárolni a településen.

Megosztom
Link másolása

Olyan, mint a mesében, de ez a történet a valóság: Túrkevén Vasas Lajos a reggeli körét rótta a kutyájával, amikor figyelmes lett egy táskára. A sztori másik főhőse egy Lajos bácsi nevű nyugdíjas, aki nem a lottón nyerte a pénzt, hanem a nyugdíjából spórolta össze, hogy vegyen egy kis nyaralót. A terv az volt, hogy Túrkevén telepszik le, mert egy rádióműsorban hallotta, hogy milyen szuper hely, meg ott a gyógyvíz is.

„El lehet képzelni, milyen sokáig tartott, amíg a kis nyugdíjamból összespóroltam ezt a pénzt.”

A hétvégét már a városban töltötte, ingatlanokat nézegetett, a teljes vételárat pedig végig magánál hordta a táskájában, mert hát hol máshol lenne a legnagyobb biztonságban, ugye. Aztán a hazaúton jött a hideg zuhany: a táska sehol. A pánikot és a beletörődést tökéletesen foglalta össze:

„Sejthetik, mit éreztem, levert a víz, magamban pedig már lemondtam a pénzről.”

Nagyjából ekkor lépett a képbe Vasas Lajos és a kutyája. Amikor meglátták a táskát, még nem sejtették, hogy egy kisebb vagyont rejteget. „Eszünkbe sem jutott volna, hogy ennyi pénz van benne, kinyitottuk, hátha találunk valamilyen nyomot, ami a tulajdonosra utal” – mesélte.

Őszintén bevallja, hogy benne is felmerült egy pillanatra a kísértés, de aztán gyorsan elhessegették a gondolatot. Mivel a táskában nem volt semmi konkrétum, felhívták a 112-t, ahol a hivatalos utat, vagyis a jegyzőt javasolták. Csakhogy vasárnap volt, a hivatalok pedig alszanak. Így jött a 21. századi megoldás: egy Facebook-poszt. A felhívás több áttételen keresztül végül eljutott a kétségbeesett Lajos bácsihoz, aki azonnal visszafordult Túrkevére. Egy gyors azonosítás után hiánytalanul visszakapta az elveszettnek hitt milliókat. Az öröme akkora volt, hogy 50 ezer forintot nyomott a becsületes megtaláló kezébe, aki először nem is akarta elfogadni. Végül beadta a derekát, de a pénz sorsa igazán szívmelengető fordulatot vett.

„Mivel a feleségem tanárnő – elviszi az egész osztályt ebből a pénzből moziba.”

Lajos bácsit pedig a történtek csak megerősítették abban, hogy Túrkeve a legjobb hely a világon, és továbbra is ott keres magának nyaralót.

Tavaly nyáron például Rácz Jenő sztárséfnek sikerült a kocsija tetején felejtenie a táskáját, benne a pénztárcájával és közel egymillió forinttal. A tárca természetesen lerepült útközben, de szerencséjére egy becsületes megtaláló pár bukkant rá, és a benne lévő névjegykártya segítségével visszajuttatták neki.

A séf akkor a közösségi oldalán lelkendezett, hogy „vannak még jó emberek, sőt angyalok is!”

 


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A 16 éves lány már nem érhette meg a ballagását, de a szíve ott dobogott a tömegben egy másik fiúban
A 16 éves Emily Matejovitz már nem érhette meg saját ballagását, halála előtt azonban olyan döntést hozott, amely több ember életét is megváltoztatta. A tinédzser felajánlotta szerveit átültetésre, az iskolai búcsúünnepségen pedig megjelent az a fiú is, aki Emily szívét kapta meg.

Megosztom
Link másolása

Az iskolai ünnepségek általában a kényelmetlen egyenruháról, a szülők büszke könnyeiről és a jövőbe vetett reményről szólnak.

A michigani Reeths-Puffer középiskolában viszont ennél sokkal többről volt szó: egy lányról, aki már nem lehetett ott, és három emberről, akik azért utaztak több száz kilométert, hogy tisztelegjenek előtte.

A 16 éves Emily Matejovitz ugyanis már nem érhette meg a ballagását, de a döntése, hogy szervdonor lesz, három másik embernek adott új életet. Ők pedig úgy gondolták, a legkevesebb, amit tehetnek, hogy ott vannak az ünnepségen.

Emily tavaly decemberben, mentális egészségügyi problémákkal küzdve hunyt el, de pár hónappal korábban, a személyi igazolványa igénylésekor már jelezte, hogy halála esetén felajánlja a szerveit.

A lány édesanyja, Rebecca a People újságírójának, Toria Sheffieldnek arról beszélt, hogy lánya mindig is másokon akart segíteni, és ez a gesztus a legmélyebb gyászban is ad némi vigaszt.

„Hálás vagyok, hogy Emily szervei csodálatos emberekhez kerültek, és hogy a felajánlása beteljesítette azt, amit végső soron tenni akart: másoknak segíteni.”

A kedden tartott diplomaosztón ott volt a 16 éves Landon Coleman, aki Emily szívét kapta meg. A fiú számára ez a találkozás legalább annyira fontos volt, mint a gyászoló családnak.

„Sokat jelent, hogy találkozhatok azokkal az emberekkel, akik felnevelték és szerették azt a személyt, aki második esélyt adott nekem az életre”

– mondta, majd arról beszélt, most már olyan dolgokra készülhet, amik korábban elképzelhetetlennek tűntek.

„Alig várom, hogy megszerezzem a jogosítványomat, leérettségizzek és egyetemre menjek. Ezek olyan lehetőségek, amelyeket azért kaptam, mert valaki úgy döntött, hogy donor lesz.”

A legmeghatóbb pillanat talán az volt, amikor a 4 éves Ripley Ferrell, aki Emily egyik veséjét kapta, odaszaladt az anyához. Ripley édesanyja, Audra szerint ez volt az egyik legjobb napjuk a transzplantáció óta.

„Hihetetlen volt nézni, ahogy Ripley nevet és a legnagyobb öleléssel nyúl Rebecca felé”

– mesélte.

Audra szerint a szervdonáció nemcsak életet ad, hanem lehetőséget is: „a lehetőség a felnőtté válásra, az emlékek gyűjtésére és mindazon dolgok megtapasztalására, amelyek egy életet alkotnak.”

A Ferrell családot annyira megérintette Emily története, hogy létrehozták az Emily Matejovitz Alapítványt, amely ösztöndíjakat ad és a mentális egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést segíti. A harmadik recipiens, egy 54 éves férfi, aki a lány máját és másik veséjét kapta, szintén ott volt az ünnepségen.

A ballagás mint a családi büszkeség és a dráma színtere a sztárvilágban is állandó téma. A közelmúltban például Jennifer Lopez és Ben Affleck jelentek meg együtt Affleck lányának diplomaosztóján, de a róluk készült képeken a köztük lévő feszültség szinte tapintható volt, miközben Heidi Klum és volt férje, Seal együtt sírtak a büszkeségtől fiuk ünnepségén.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Pokorny Lia a színpadon megható felajánlást tett Kálloy Molnár Péter családjának
Pokorny Lia 500 ezer forintot ajánlott fel a csodálatos színész családjának. Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást.

Megosztom
Link másolása

A taps után egy pillanatra mindenki elcsendesedett a 6SZÍN színpadán. Pokorny Lia kapta az első Kálloy Molnár Péter-díjat, majd a mikrofonhoz lépett, és a frissen kapott félmillió forintos pénzjutalmat egy az egyben felajánlotta néhai barátja és kollégája családjának. A gesztus nemcsak a közönséget, de a díjat átadó özvegyet, Lestár Ágnest is meglepte.

Kedden este tartották a Kálloy Alapítvány első díjátadóját, amivel

azokra a polihisztor művészekre emlékeznek, akik Kálloyhoz hasonlóan több műfajban is maradandót alkottak.

Az elismerést Pokorny Lia és Lutter Imre kapta, de a reflektorfény egyértelműen a színésznő váratlan bejelentésére irányult. Ahogy arról a Blikk is beszámolt, Pokorny egy pillanatig sem hezitált a döntésen.

„Maga a díj az enyém, és Pétert így hazaviszem magammal, de a pénzdíj egyértelműen a családé, ez nem volt kérdés a számomra” – mondta a színpadon.

A színésznő egyúttal a halált és a gyászt tabuként kezelő kulturális közegről is beszélt. „Egészen elképesztő, hogy a kultúránkban mennyire nem foglalkozunk azzal, hogy mindannyian elmegyünk. Erre készülni kell.”

Lestár Ágnes, a színész özvegye először udvariasan próbálta visszautasítani a felajánlást, de végül meghatottan elfogadta. A pénz a legjobb helyre kerül, egyenesen a Kálloy Alapítványhoz, amelynek pontosan az a célja, hogy a művész hatalmas, de jórészt befejezetlen hagyatékát gondozza.

„A Kálloy Alapítványban jó helye lesz ennek az összegnek, mert célul tűztük ki, hogy mindazt megőrizzük, fenntartsuk és továbbgondoljuk, amit Péter itt hagyott”

– erősítette meg az özvegy, utalva a rengeteg filmtervre, kiadásra váró verseskötetre és zenére.

A díj maga is szimbolikus: egy létrát ábrázol, amit egy Péterről mintázott figura tart. „Az az üzenete, hogy a felfelé haladó alak a csillagos égig jusson” – magyarázta Lestár Ágnes.

A díj megalapítását idén májusban jelentették be, azzal a céllal, hogy a Kálloy-hagyatékot gondozó alapítvány forrásokat teremtsen a befejezetlen művekhez.


Megosztom
Link másolása