Brutális felfedezés: már az első találkozás előtt megjósolható, kivel fogsz összebarátkozni
Ismerős az érzés, amikor egy vadidegennel öt perc után úgy beszélgetsz, mintha ezer éve haverok lennétek? És az, amikor valakivel egy liftben rekedve is inkább a falat bámulod, csak ne kelljen hozzá szól ni? Na, a tudomány most azt mondja, ez a „kattanás” nem a csillagok állása, hanem kőkemény agyhullám-szinkron.
A Nature Human Behaviour című tekintélyes tudományos folyóiratban közölt tanulmány kíméletlenül rávilágít a barátságaink mögött rejlő idegrendszeri mechanizmusokra. A kutatók egy komplett évfolyamot, összesen 288 diákot követtek nyomon nyolc hónapon keresztül egy amerikai magánegyetemen. A csavar az volt, hogy a kísérlet egy kulcsfontosságú részét még azelőtt lezavarták, hogy a hallgatók érdemben megismerhették volna egymást. Egy 41 fős alcsoportot betoltak egy funkcionális MRI-készülékbe, jellemzően pár nappal a kampuszra érkezésük után, és miközben ott feküdtek, mindannyiuknak ugyanazokat a videóklipeket vetítették le. Aztán elengedték őket, hogy éljék az életüket, bulizzanak, tanuljanak és persze barátkozzanak. A kutatók pedig két és nyolc hónap elteltével visszatértek, és feltérképezték, kiből kinek lett a barátja.
És itt nem arról van szó, hogy hasonló volt a hátterük, ugyanazt a zenét szerették, vagy mindketten utálták a koriandert. Az összefüggés akkor is erős maradt, amikor a kutatók statisztikailag kiszűrték az olyan nyilvánvaló tényezőket, mint az életkor, a nem, a nemzetiség vagy a korábbi munkahely. A lényeg nem a felszínes hasonlóságokban rejlett, hanem abban, ahogy az agyuk a beérkező információt feldolgozta. „Egy régi rejtély inspirált bennünket: miért van az, hogy egyesekkel azonnal megvan az összhang, míg másokkal nem?” – mondta Carolyn Parkinson, a tanulmány vezető szerzője a Phys.org-nak. Úgy tűnik, a válasz az, hogy bizonyos emberekkel egyszerűen egy hullámhosszon értelmezzük a világot, és ez az agyi szintű szinkron már azelőtt megvan, hogy tudatosulna bennünk.
A kutatás módszertana egészen letisztult volt. A diákoknak nem unalmas geometriai formákat kellett bámulniuk az MRI-ben, hanem változatos, természetes ingereket kaptak: dokumentumfilmeket, vicces jeleneteket, vitákat nézettek velük, hogy az agyi válaszok minél életszerűbbek legyenek. Aztán a nyolc hónap végén megnézték, ki került közel egymáshoz a társasági hálóban.
Sőt, még ennél is árnyaltabb a kép: azok a párosok, akik a két hónapos és a nyolc hónapos felmérés között közelebb kerültek egymáshoz, már az induláskor is különösen hasonló idegi választ adtak. Ez a hatás több agyterületen is kimutatható volt, de leginkább az orbitofrontális kéregben, amely többek között a társas döntéshozatalban és az értékítéletekben játszik szerepet.
Mivel a mérések még a megismerkedés előtt történtek, az eredmények erősen arra utalnak, hogy a neurális hasonlóság megelőzi a barátságot, és egyfajta előfeltétele lehet annak.
– tette hozzá Parkinson.
A kutatók azért óvatosak. Hangsúlyozzák, hogy ez egy megfigyeléses vizsgálat, ami nem bizonyíthat kőbe vésett ok-okozati kapcsolatot. Az is korlát, hogy a kísérletet egyetlen, meglehetősen homogén közegben – egy elit egyetem MBA-képzésén – végezték, így nem biztos, hogy az eredmények egy az egyben átültethetők egy teljesen más kulturális vagy társadalmi csoportra. Ennek ellenére a felfedezés elgondolkodtató. Ha az agyunk működésének hasonlósága ennyire erős előrejelzője a barátságnak, az felveti a kérdést, hogy a jövőben akár „optimalizálhatjuk” is a társas kapcsolatainkat.
Vagy a kollégiumi szobatársakat neurális kompatibilitás alapján sorsolják majd össze? Bár ez egyelőre a sci-fi kategóriája, és komoly etikai kérdéseket vetne fel, a kutatás rávilágít, hogy a legmélyebb emberi kapcsolataink gyökerei messze a tudatos döntéseinken túl, az idegrendszerünk alapvető működésében rejtőzhetnek. Az „azonnali kémia” tehát nem csak egy béna költői kép, hanem egy mérhető, idegi szintű összhang, ami már akkor is létezhet, amikor még a másik nevét sem tudjuk.
