Elképesztő bravúr a NASA-tól: 47 éves számítógépen írták újra a szoftvert, hogy megmentsék a 24 milliárd kilométerre lévő Voyager-1-et
Képzeld el a világ leghosszabb telefonhívását: egy üzenet 22 és fél órát utazik, mire odaér, és újabb 22 és felet, mire megérkezik a válasz. Most képzeld el, hogy közben 47 éves számítógépen kell szoftverműtétet végezni – 24 milliárd kilométer távolságból. Ez nem egy elborult sci-fi forgatókönyve, hanem a NASA mérnökeinek hétköznapja, akik hónapokig tartó küzdelem után visszahozták az élők sorába a Voyager–1 űrszondát, az emberiség legtávolabbi követét.
mintha egy beragadt lemezjátszó próbálna beszélni a csillagközi ürességből.
A helyzet az volt, hogy a szonda fedélzeti repülési adatrendszere, az FDS – ami a tudományos és mérnöki adatokat adásra kész, emészthető formába rendezi – valamiért megadta magát. A NASA mérnökei hónapokig csak annyit láttak, hogy a Voyager él és veszi a parancsokat, de a visszaküldött adatokból semmit sem értettek. Ahogy Linda Spilker, a küldetés projekttudósa fogalmazott: „Odáig jutottunk, hogy a Voyagerrel folytatott ‘beszélgetésből’ – ahol az 1-esek és 0-k hordozták a tudományos adatokat – csak egy tárcsahang maradt.” Márciusban aztán a csapat megelégelte a tanácstalanságot, és egy „poke”, azaz „megbököm” parancsot küldött az FDS-nek, amivel egy teljes memóriakiolvasást kértek. A válaszra persze majdnem két napot kellett várni, de amikor beérkezett és egy mérnöknek sikerült dekódolnia, kiderült a turpisság:
Mivel egy hardveres javítás 24 milliárd kilométerről enyhén szólva is kivitelezhetetlen, a mérnökök egy elképesztően kreatív szoftveres megoldáshoz nyúltak.
Az ötlet az volt, hogy a sérült chipen lévő kódot, ami a telemetria csomagolásáért felelt, egyszerűen átköltöztetik. A bökkenő csak az volt, hogy sehol máshol nem volt egyetlen, elég nagy, egybefüggő szabad hely a memóriában.
Ezután aprólékos munkával minden hivatkozást és címet átírtak a kódban, hogy a részek megtalálják egymást. Az első javítócsomagot április 18-án küldték fel a szondára. Két nappal később, április 20-án megérkezett a válasz: a Voyager–1 ismét olvasható, értelmes mérnöki adatokat küldött. „Csendből hirtelen ujjongás, pacsik, nagy mosolyok és megkönnyebbült sóhajok lettek… Végre újra értelmes beszélgetést folytathatok a Voyager–1‑gyel” – emlékezett vissza a pillanatra Linda Spilker a Los Angeles Timesban.
A mérnöki adatok visszatérése után jöhetett a java: a tudományos műszerek újraélesztése. Májusban kettő, majd június 13-ára mind a négy működő műszer – a plazmahullám-detektor, a magnetométer, a kozmikussugárzás-érzékelő és az alacsony energiájú töltött részecskék műszere – ismét elkezdett értékes adatokat küldeni. És hogy ez miért akkora szám? Azért, mert a két Voyager az egyetlen ember alkotta eszköz, amely valaha elhagyta a Naprendszert védelmező helioszférát, és most a csillagközi térben haladva közvetlen, helyszíni méréseket végez.
Ezek a szondák az emberiség előretolt helyőrségei a végtelenben, és minden általuk küldött bit aranyat ér.
Persze a 47 éves technológia üzemeltetése egy folyamatos küzdelem. A szondák plutónium-alapú radioizotópos termoelektromos generátorai évente körülbelül 4 wattal kevesebb energiát termelnek, ami miatt a mérnököknek folyamatosan sakkozniuk kell, melyik rendszert vagy fűtőelemet kapcsolják le, hogy a küldetést a lehető legtovább nyújtsák. Legutóbb például a Voyager–1 kozmikussugárzás-detektorát, illetve a Voyager–2 egyik részecskedetektorát is le kellett kapcsolni, hogy legalább egy-egy műszer még a 2030-as években is működhessen. Ahogy Suzanne Dodd projektmenedzser fogalmazott a NASA hivatalos közleményében: „A Voyagerek mélyűri rocksztárok a kezdetek óta, és ameddig csak lehet, így is akarjuk tartani.” A kommunikáció is egyre nehezebb,
A mérnöki leleményesség azonban nem ismer határokat. Májusban például, nem sokkal a nagy szoftveres bravúr után, a csapat egy másik, 21 éve szunnyadó rendszert is újraélesztett. A szonda fő gördülési hajtóművei ugyanis kezdtek elhasználódni, ezért a mérnökök úgy döntöttek, aktiválják a tartalékrendszert, mielőtt a canberrai antenna egy hosszabb karbantartás miatt hónapokra kiesik a munkából. A manőver tökéletesen sikerült. „Dicsőséges pillanat volt. Aznap az egész csapat morálja az egekben volt. Még egy csodás megmenekülés a Voyager számára” – mondta Todd Barber, a hajtóműrendszerért felelős mérnök. A munka pedig nem áll meg:
A világ leghosszabb telefonhívása tehát folytatódik, és amíg a Voyager–1 utolsó műszere is el nem hallgat, a vonal másik végén mindig lesz valaki, aki veszi az adást.
Via NASA JPL