„Az ismeretlen nem ugyanaz, mint a veszélyes” – magyar kutató a mikroműanyag-pánikról
„Fordítva ültünk fel erre a lóra” – hangzott el a Planet Budapest 2026 fenntarthatósági expón megrendezett Dulovics Szimpóziumon. A mondat Prikler Bence biológus és biomérnök szájából hangzott el, aki a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) PhD-hallgatójaként és az analitikával foglalkozó Eurofins Environment Testing Hungary Kft. munkatársaként a mikroműanyag-kutatás egyik legkritikusabb hazai hangja.
Mert bár a média tele van az emberi szervezet legkülönbözőbb pontjain kimutatott apró részecskékről szóló hírekkel, a valóság ennél sokkal árnyaltabb. „Én kutatóként kritikusan állok a kérdéshez” – magyarázta Prikler. „Ez a téma éppen azért veszélyes, mert a média irányából túlfűtött, miközben a tudomány még keresi a saját koordinátáit.”
Szerinte a legnagyobb tévedés, ha az ismeretlent automatikusan a veszélyessel azonosítjuk.
A jelenlegi kutatások egyik legfontosabb, bár még nem végleges következtetése, hogy a legnagyobb kockázatot talán nem is az ivóvíz jelenti, noha a legtöbb mérés erre fókuszál. „Tegyük fel, hogy van tíz részecske egy köbméter vízben: mikor iszol meg ennyit?” – tette fel a költői kérdést, rámutatva, hogy az ivóvízben a koncentráció jellemzően elenyésző.
Ez a terület azonban egyelőre feltáratlan. „Ez sajnos még komoly fehér folt, ugyanis a levegőre vonatkozó mérési szabványok még formálódnak, és nagyon messze állnak a kiforrott stádiumtól” – mondta. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy míg a vizet lehet szűrni és kezelni, a levegő esetében a beavatkozás lehetőségei korlátozottabbak. „A helyzet a levegő vonatkozásában sokkal nehezebb.”
A probléma gyökere a kutatások fordított logikájában rejlik.
– vázolta fel a helyzetet Prikler Bence. A felfedezés a kétezres évek elejére tehető, de az igazi robbanás csak később következett. „A felfedezést követő bő másfél évtizedben alig-alig foglalkoztunk a kérdéssel, majd hirtelen az érdeklődés középpontjába került, és azóta rengeteg tudományos cikk jelent meg.”
Ez a folyamat éles ellentétben áll a megszokott eljárással. „Egy „normális” szennyező esetében éppen fordítva történnek a dolgok: először előállítunk valamit, majd engedélyeztetjük, és ezután vizsgáljuk az esetleges környezeti és egészségügyi hatásait” – magyarázta. A hirtelen jött figyelem hatalmas kutatási hullámot indított el: az Európai Unió több százmillió euróval támogatta a mikro- és nanoműanyag-kutatásokat a Horizon-programokon keresztül, az éves publikációk száma pedig 2025-re elérte az ötezret. Ennek ellenére a tudományos konszenzus még várat magára, részben azért, mert a toxikológiai tesztek során sokszor a valóságtól elrugaszkodott körülményeket teremtenek.
A tudományos bizonytalanság egyik legfőbb oka az analitika kiforratlansága.
– szögezte le a kutató.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a különböző laboratóriumok által végzett mérések eredményei alig vethetők össze. „Nincs még nemzetközileg elfogadott mérési sztenderd: ahány labor, annyiféle módszer, így pedig az eredmények szinte összehasonlíthatatlanok.” Bár lassan megjelennek az első, egységesítésre törekvő sztenderdek, ezek még rendkívül hiányosak. „A helyzet kicsit olyan, mintha a mikroműanyagokra részben újra kellene építeni az analitikát.” A terület gyerekcipőben járását jól mutatja, hogy még ma is alapvető módszertani kérdésekről születnek tanulmányok. „Ma még rendszeresen jelennek meg olyan tanulmányok, amelyek azt tárgyalják, miért alapvető fontosságú háttérméréseket végezni.” Prikler szerint ez más területeken magától értetődő. „Más analitikai területeken ez régóta rutinszerű követelmény, hiszen enélkül nem lehet hiteles mérési eredményeket kapni.”
Miközben a tudomány a mérési módszerekkel küzd, a mikroműanyagok folyamatosan kerülnek a környezetbe, nagyrészt a háztartásokból.
Ezeket az Európai Unió a REACH-rendelet keretében fokozatosan kivezeti a piacról. A másik jelentős forrás a szintetikus ruhák mosása, amely során mikroszálak milliói válnak le. Bár léteznek mosógépekbe szerelhető szűrők, ezek használata tudatosságot igényel. „Ezek esetében viszont fontos az edukáció, hiszen ha valaki az eltömődött szűrőt a csap alatt mossa ki, akkor pontosan ott vagyunk, ahonnan elindultunk” – figyelmeztetett a szakember.
A háztartásokból származó szennyezés útja a szennyvíztisztítókon keresztül vezet a természetes vizekbe. Prikler Bence és kollégái hazai méréseket végeztek, amelyek rávilágítottak a folyamat kulcspontjaira. Ahol a tisztított szennyvíz a folyókba kerül, ott a mikroműanyag-koncentráció erősen megugrik. „Ez azonban nem a szennyvíztisztítók hibája, hiszen a szennyeződés a lakosságtól származik; sőt – bár a technológiájuk nem erre van kialakítva – a mikroműanyag-koncentráció 95%-át kiszűrik a szennyvízből” – hangsúlyozta. A valódi probléma a körforgásban rejlik. „A probléma az, hogy ez a szennyezés a szennyvíziszapban koncentrálódik, amit aztán kijuttathatunk a szántóföldekre, így a szennyezőanyag visszakerül a környezetbe.”
A kutatócsoport a Balaton és a Kis-Balaton vizét is vizsgálta, ahol meglepő eredményre jutottak. „Igen, ugyanis
– mesélte. Az előzetes várakozás az volt, hogy a Kis-Balaton természetes szűrőként működik majd, és csökkenti a Balatonba érkező szennyezést. „Az adatok azonban mást mutattak.”
A jelenségre egyelőre csak elméleti magyarázatuk van, amely két fő tényezőre, a közlekedésre és a turizmusra épül. Az autógumik kopásából származó részecskék és a nyári szezonban a vízbe kerülő szintetikus fürdőruhák, felfújható játékok és naptejek együttesen okozhatják a Balaton magasabb terheltségét. A mikroműanyagok azonban nemcsak önmagukban jelentenek potenciális veszélyt. Prikler a MATE-n végzett kutatásai során a részecskék felületén kialakuló biofilmet vizsgálja.
Ez a mikroorganizmusokból, például baktériumokból álló vékony bevonat védelmet nyújt a kórokozóknak, és egy különösen aggasztó folyamatnak ad teret. „A kérdés egy másik vetülete, hogy a biofilmen belül felgyorsul az úgynevezett horizontális géntranszfer:
– magyarázta. A helyzetet Magyarországon tovább súlyosbítja egy jogi sajátosság. „Magyarországon ez a kép még annyival kiegészül, hogy szemben sok másik ország gyakorlatával, nálunk nem kötelező fertőtleníteni a szennyvizeket, így a mikroműanyagokhoz is kapcsolódó humán patogének könnyebben bejuthatnak a felszíni vizekbe.”
Via Greendex
