A forradalom eltitkolt oldala: legalább kétszáz nő harcolt férfinak öltözve a fronton
1848. március t15-én a pesti Nemzeti Színház nézőtere valóságos oltárrá változott, ahol a forradalmi láz egy pillanat alatt mosta el a hagyományos társadalmi korlátokat.
A korabeli sajtó is rögzítette ezt a kivételes pillanatot: „…a nemzeti kokárda minden férfi és nő keblére feltűzve…” – írta egy akkori folyóirat a március tizenkilencediki számában.
A nyilvánosságért vívott harc azonban nem csak a színházban zajlott. Teleki Blanka grófnő pesti leánynevelő intézete már a forradalom előtt is a haladó szellemű női értelmiség központja volt. Az intézet tanítványaival közösen 1848 áprilisában kiáltványt fogalmaztak meg, amelyben a nők számára is egyetemi hozzáférést és a politikai jogok kiterjesztését követelték. A szabadságharc bukása után Teleki Blanka és munkatársa, Leövey Klára súlyos árat fizetett a közéleti szerepvállalásért: letartóztatták őket, és éveken át a kufsteini börtönben raboskodtak.
Amikor a forradalom szabadságharccá érett, a nők a hátországot is példátlan hatékonysággal szervezték meg. 1849 elején, amikor a kormány Debrecenbe költözött, megalakult a Nőegylet, amely a tábori kórházak felszerelését és a sebesültek ellátását tűzte zászlajára.
Körlevelei az egész országot mozgósították, és egy olyan országos honvédápolási hálózat alapjait teremtették meg, amely nők ezreinek önkéntes munkájára épült. Kossuth Lajos a kinevező levelében pontosan megfogalmazta az elvárást: „…sérült vitézeinknek a kórodákbani ápolása körül akként intézkedel, mint egy anyától, testvértől s honunk hű leányától méltán megvárhatni.”
„Jelenleg nagyjából 200 főről tudunk” – erősítette meg Gulyás Adrienn történész. A leghíresebb közülük Lebstück Mária volt, aki Bécs forradalmi utcáiról indulva egészen a honvédhuszár főhadnagyi rangig jutott.
Saját emlékirata, amely a korszak egyik legfontosabb forrása, felidézi a döntés pillanatát. Amikor egy ismerőse a bécsi forradalom kitörésekor megdöbbenve kérdezte tőle, hogy mit keres a veszélyes utcákon, ő már tudta a választ. Naplójában így írt erről: „…elmondtam neki abbeli erős elhatározásomat, hogy csatlakozom a forradalomhoz…”
Több csatában is részt vett, megsebesült, és csak egy orvosi vizsgálat során derült ki a neme.
A bukás után a nők szerepe ismét átalakult: a harcosokból és szervezőkből a nemzeti emlékezet őrzői lettek.
Évtizedeken át tartó jótékonysági munkájukkal a honvédárvákat és özvegyeket támogatták, fenntartva ezzel a szabadságharc eszméjét az elnyomás legsötétebb éveiben is.