Connect with us

“Ott viháncolt a szemem előtt két kis kötött sapkás életöröm”

NO/MAKE/UP

“Ott viháncolt a szemem előtt két kis kötött sapkás életöröm”

“Két öregasszony, és egy táncolva pisilő kutya. Így kötöttem békét az utált, borongós, novemberi vasárnappal.” Mininovellánk.


Nincs jó viszonyom a vasárnappal. Még a hétfőt is jobban csípem, annak legalább van jellege: egyértelműen hervasztó, reménytelen, hétkezdő. De a vasárnap…olyan semmilyen. Tedd ki, hadd hűljön. Régen a heti “tatarozást” időzítettem erre a nyímnyám napra – értsd arcradír-illóolajas fürdő-hajpakolás –, de már annak se kerítek nagy feneket. Egyébként is, unom már a sok kenceficét, elsősorban a belső szépségre blazírozok, de ha teljesen őszinte akarok lenni, inkább csak a pénztárcámat meg az idegeimet kímélem, nem dőlök be a kozmetikai luxus-maszlagoknak.

Szóval…vasárnap délutáni antidepresszánsnak maradt a hosszú kutyaséta, aminek most is nekiveselkedtem. Egy füstszagú, lombhullató, sárgás avardombokkal tarkított, szürke, ebédutáni órán, és ennek megfelelő hangulatban bandukoltam a parkban, amikor szembe jött két néni. Úgy nyolcvan körüliek. Töpörödöttek, kötött sapkásak, szövetkabátosak, nejlonharisnyájukat a bokájukon kicsit begyűrte a teljesen egyformának tűnő, barna, fűzős cipőjük.

Lulu – a tacsim – épp abban a pillanatban adta elő a pisitáncát, ami abból áll, hogy percekig piruettezik a megfelelő helyet keresve, aztán felemeli az egyik hátsó lábát (pedig lány, so

ha nem értettem), csöppent párat, majd hajszál pontosan három méterrel odébb, őrült kaparással nyugtázza az akciót.

A két néni ezt végignézte. Aztán egymásra meredtek, és olyan röhögőgörcsöt kaptak, hogy egész megijedtem. “Nézd már, méterekkel odébb vonul kaparni. Itt pisil, ott kapar. De rafkós! Meg hogy balettozott előtte! Hát ezt nem hiszem el!” Egymás vállát csapkodták, lóbálták a nagy, csatos ridiküljeiket, cinkos pillantásokat küldtek felém, és csak nevettek-nevettek, még egy saroknyival távolabb is.

Egy darabig összeharapott szájjal bámultam őket, aztán mit tehettem…belőlem is kitört a röhögés. Nem lehetett kibírni, amikor ott viháncolt a szemem előtt két kis kötött sapkás életöröm. Aztán hazafelé megállapítottam, hogy már megint vadidegenek adtak leckét nekem abból, hogy a kis dolgok – minden értelemben – milyen nagyok tudnak lenni.

És egy öklömnyi tacskó, egy kissé rendhagyó pisitánc, és két nyolcvanéves, röhörésző “tinilány” egyértelműen képes varázslatosan jókedvűvé csiholni egy unott, méltatlanul utált vasárnap délutánt.

(Címkép: Pixabay)

Még több NO/MAKE/UP

Hirdetés

Népszerű

Facebook

Hirdetés
Fel