„Minden 'rohadék' pasihoz kell egy nagyon sérült nő is. Egy lelki mosogatórongy” – beszélgetés egy sokat látott szinglivel
– Idegesítenek? Miért? – kérdeztem.
Zöldesbarna tekintete higgadtan állta az enyémet.
– Sok olyan nőről írsz, akiket agyongyötörnek a férfiak. Valahogy az jön le, hogy minden férfi szemét. Megy a nyavalygás ezerrel. Én meg úgy szeretném megrázni ezeket a nőket: "Most mit hisztizel? Nem, drágám. Te vagy egy mosogatórongy, akivel bárki felmoshatja a padlót."
Leültem egy padra, ledobtam magam mellé a tappancsmintás pórázt:
– Mi vagy te? Pszichológus? Vagy ex-mosogatórongy?
Ezen jót mulatott.
– Az utóbbi.
Mellém ült, és duruzsolni kezdett. Mintha egy meghitt barátnője lennék, akinek most meggyón. Nagyon szép, dallamos hangja volt.
– Bocs, hogy itt osztom neked az észt, de ha azt sulykolod, hogy a nők áldozatok, a pasik meg többnyire nárcisztikus, szociopata hiénák, azzal pont egy özönvíz előtti sztereotípiát erőltetsz.
– Én csak azt írom le, amit nekem mesélnek.
– Hát akkor talán ideje lenne azt is megírnod, hogy minden “rohadék” pasihoz kell egy nagyon sérült nő is. Igen, lelki mosogatórongy, vagy “szeretetkurva”. Ez a szó nagyon tetszik Csernustól.
– Ez nekem áldozathibáztatásnak hangzik.
– Azért nem vagy hibás, ha egyszer áldozat leszel. De ha sorozatban azzá válsz, arról már te is tehetsz. Én húsz évig nyomtam ezt az áldozat-ipart, tudom, miről beszélek. Az első nagy szerelmem például vert. Azt se tudom, miért kaptam az első pofont. Nem vettem észre, mikor lendült meg a keze, csak azt, hogy felállt, és olyan ütést kaptam, hogy lezuhantam az ágyról. A fejem koppant a padlón. Kábultan felnéztem, és csak annyit mondtam: “Ne haragudj.”
– Te kértél bocsánatot tőle?
– Ja, ja. Pedig nem volt szadista gyerekkorom, vagy ilyesmi. Apa soha nem ütött meg, engem se, a nővéremet se. Csak ha valami nem úgy volt, ahogy ő akarta, hetekig nem állt szóba velünk.
– Aha...
– Oké, nem mondhatnám, hogy fullra feltöltött szeretet-aksikkal vágtam neki az életnek, soha nem is voltam valami szép, rögtön elsőre jött a pofozós pasi is... Aztán valahogy belesimultam ebbe a szerepbe. Hogy nekem csak az jár, ha megaláznak, kihasználnak, meg hülyére vesznek.
– Azt mondod, húsz évig?
Most néztem meg először figyelmesebben az arcát. Sminktelen volt, nyugodt, mint egy tiszta vizű tó. És szerintem szép. Olyan rejtőzködően, Juliette Binoche-osan szép. Most úgy tűnt, kicsit szégyelli magát.
– Mondjuk inkább tizenhét-tizennyolc. Nem vagyok büszke rá. Olyan voltam, mint egy kóbor kölyökkutya, aki minden palihoz odament, esdeklőn nézett rá a nagy szemeivel, csóválta a farkát, és könyörgött: fogadj örökbe, léccci!!! És ezt a ragadozó típusok marhára megérzik ám. Volt nárcisztikus, aki annyira agyongyötört, hogy negyven kilóra fogytam. Csak az engedélyével mehettem el otthonról, a fizetésemet az ő számlájára kellett utalnom. Volt számtalan válófélben lévő lelki roncs, aki egyfolytában az exe meg a gyerekei után nyavalygott. Engem meg siratófalnak, önbizalomépítő szexpartnernek, ingyen házvezetőnőnek és/vagy bébiszitternek használt.
Én meg egyfolytában kapaszkodni akartam valakibe, úgy éreztem, a szívemet-lelkemet beleadom a kapcsolataimba, de néhány kellemes napot, talán hetet leszámítva csak gyomorgörcsöt, fájdalmat és csalódást kaptam cserébe. Önkínzás volt. És iszonyú fárasztó.
– De hát akkor miért csináltad, az istenért?
– Na ez az a kérdés, amit így körülnézve szerintem nagyon sok nőnek fel kellene tennie magában. Könnyű kérdés, mégis az egyik legnehezebb. Nekem is csak harmincöt körül sikerült szembesülni vele.
– Akkor megvilágosodtál?
– Ja, de nem ment ez olyan nagy csinnadrattával. Megint valami balhés válással küszködő férfival nyűglődtem. Tejberizst főztem a konyhában, és hallgattam, ahogy a feleségével veszekszik telefonon. Átszűrődött a nappaliból, ahogy szinte minden mondatát azzal kezdi, még dühében is, hogy “Jucuskám, szívem...”. A konyhaszekrényemen van egy nagy tükör, belenéztem. Láttam, ahogy kavargatom a rizst, életem párja meg közben “Jucuskám-szívemezik” egy másik nőnek, aki mellesleg megcsalta és kidobta őt. És akkor azt mondtam magamnak: Te teljesen hülye vagy?
Drámai csönd... jött volna, ha Pável nem épp ekkor dönt úgy, hogy begörnyedve odakakil a pad mellé. Úgyhogy inkább röhögtünk. Megvakargattam Pável jellegzetes, álló pincser-fülét.
– Aztán mit csináltál? – kérdeztem.
– Hát én egy ilyen coach-hoz mentem el. Tudom, sokan kuruzslásnak tartják. Én a neten találtam rá, fiatal csaj volt. Gondoltam, kiadom magamból ezt a sok lelki trutyit, meg talán arra is rájövök, mit csinálok rosszul.
– És segített?
– Abban igen, hogy végre találkoztam egy olyan nővel, akinek volt önbecsülése. És aki nem ítélt el azért, hogy még se férjet, se gyereket nem tudok felmutatni, elakadtam ezeknél az öngyötrő, önismétlő köröknél.
– Önismétlő...
– Igen, ez egy fontos szó. Nehéz volt bevallani, de a sok elfuserált kapcsolatomban mégis csak egy közös nevező volt: én. Én választottam ezeket az eleve reménytelen eseteket, egymás után, újra és újra, mániásan. Egy sérült nő a sérült pasikat vonzza, a normálisakon átsiklik a szeme.
Egy egészséges lelkű nő viszont sérültekkel általában nem kezd. Már az első randin max a kávéját issza ki, és tiplizik, de legkésőbb pár hét után leradarozza a vészjeleket. Egy egészséges nő tud jól választani.
– De te mitől vagy ilyen sérült?
– Voltam. Amúgy meg tudja a fene. Az érzelmileg hideg, elérhetetlen apám például pont elég. Vagy az, hogy mindig rondának hittem magam. Vagy az első srác, akit imádtam, és ugye pofozott. Talán születési rendellenesség (nevetett). A lényeg, hogy rossz kódok, zéró önismeret, megfelelési kényszer, nulla önbizalom. És máris lelki mosogatórongy vagy, akár egy életen át.
– És hogy sikerült ebből kijönni?
– Évek alatt. A coach azt javasolta, hogy először is “jöjjek le a szerről”, tehát álljak le a pasizással. Meg kellett tanulnom egyedül maradni. Munkám, lakásom volt, ez nem okozott gondot, de a csönd...az, hogy nincs kinek főzni, este odasimulni hozzá a kapanén. Hogy nem pittyeg naponta többször a telefonom, nincs, aki üzen...erről szerintem nehezebb volt leszokni, mint egy heroinistának. De ha egyedül maradsz magaddal, muszáj kitalálnod dolgokat, amiket szeretsz, meg lefoglalnak. Akkor jött a jóga, meg örökbe fogadtam Pávelt. Mindig szerettem volna kutyát. Az egyik kolléganőm egyszer meghívott egy balettre, volt egy szabad jegye, na, arra nagyon rákaptam. Beleszerettem a balettbe, gyakran járok. Igen, téglánként építettem fel magamat, mint egy kőműves a házat. De lenyugodtam, lett egy kis tartásom, kezdtem rájönni, mit, hol cseszhettem el...és lassan kitisztult a véremből az a szörnyű, ideges, görcsös kapaszkodási kényszer. A szeretetkoldulás.
– Hm. És most mi van?
– Most harmincnyolc vagyok, és igen, egyedül, de egy ideje próbálok ismerkedni. Főleg online. Nem volt valami sok randim, egy pasival egy hónapig találkozgattam, de amikor észrevettem, hogy minden huszonéves kiscsajt feltűnően stíröl, akkor is, ha velem ül egy kávézóban, szépen elbúcsúztam tőle. Nem kell már nekem az ilyen.
– Ne haragudj, de nem lesz ennek a vége totális bezárkózás? Egyáltalán, hiszel még abban, hogy léteznek rendes, normális férfiak? Ennyi fiaskó után...
– Hát persze, hogy hiszek. És nem várok csodát. Tudom, hogy ebben a korban már sokan elváltak, csalódtak... de akkor sem leszek többé mosogatórongy.
Kompromisszumot kötök, de csak mértékkel. És kizárólag akkor leszek együtt valakivel, ha az nekem is jó. Ebből nem engedek. Most már nekem is vannak radarjaim, felismerem, ha valaki gázos. Gyógyulófélben vagyok.
Felállt, rákapcsolta Pávelre a pórázt, már hűvösödött. Körülnéztem a tacsim után, aztán csak annyit mondtam:
– Nem voltál te beteg.
Most kicsit szomorúnak tűnt.
– Akkor talán a világ az. Na, megyünk.
Távolodtak az úton, a vékonyka, kapucnis alak, meg a hűséges kis fekete pincser. Nem tudtam eldönteni, hogy egy olyan nőt látok, aki – divatos kifejezéssel élve – megtalálta önmagát, vagy épp ellenkezőleg. Elvesztette.
